Nagyrészt állandó mellékszereplőként óriási lehetőség egy sorozat címpszereplőjeként bizonyítani, pláne ha egy börtöndrámáról van szó. A bajok akkor kezdődnek, ha egy jó ötleten és megfelelő mennyiségű büdzsén kívül semmi más nem áll rendelkezésre egy minőségi sorozat megvalósításához. Sajnos ilyen példa a Kingstown polgásmetere is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A főhősök többségével mindig is nehezemre esett azonosulni. Makulátlan jellem, megmentési kényszer, olykor furcsa elvek. Jeremy Renner Mike McLuskyjával ellenben kifejezetten könnyű dolgom volt. Emberünk ugyanis ideje nagy részében körbe-körbe jár, káromkodik és morog, valamint néhány kellemes intermezzot leszámítva olyan problémákat próbál megoldani amikben csak fél lábbal van benne – a másik lábbal szíve szerint már messze járna. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, különösen a sorozat nézése közben.
A potenciál vitathatatlanul megvolt a Kingstown polgármesterében, ezzel nem vitatkozom. Adott egy michigani koszfészek, Kingstown, aminek fő mozgatórugója a büntetés-végrehajtás. A rozoga lábakon álló várost egyszerre cincálják rabok és őrök, a rendőrség és a különböző bűnszervezetek. Közöttük tartja fenn a békét egyfajta moderátorként az úgynevezett “polgármester”, eredetileg Mitch McLusky (Kyle Chandler), akinek hirtelen halála után öccse, Mike (Renner) veszi át a stafétát. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egyik alkotó nem más, mint Taylor Sheridan (Sicario, A préri urai, Wind River), akkor akár még egy elismerő csettintést is elereszthetünk. Na, ha netán megtörtént, akkor sürgősen kapjuk el és verjük bilincsbe. A csettintést és Sheridant egyaránt.
HIRDETÉS
A kreatív alapötlet ugyanis édes kevés ahhoz, hogy ebből valami szórakoztató, elgondolkodtató süljön ki, tekintve, hogy az egész sorozat két óriási logikai bukfencre épül.
Egyrészt itt van nekünk Mike karaktere, akiről az elsők között tudjuk meg, hogy leghőbb vágya lelépni a városból és soha vissza sem nézni. Ennek ellenére mégis a nyakába vesz egy borzasztó terhekkel járó szerepet, látszólag puszta szívjóságból, esetleg enyhe hős komplexusból. Ez a magyarázat ideig-óráig talán elég lenne, de ahogy telik az idő és hősünket egyre nagyobb szarlavinák sodorják jobbra-balra egyre kevésbé érthető, mi a francért is csinálja ő ezt az egészet?
Ehhez ráadásul hozzájön, hogy szerencsétlen Mike mintha lángok közt próbálna megóvni egy puskaporos hordót. Egy olyan társadalom ugyanis, ahol szinte legitimizálva van a bűnözés, akárhogy nézzük sehogy sem fenntartható. Kingstownban pedig olyan szinten megszokott, a mindennapok része a szervezett bűnözés, hogy a bűntanyává válás elleni harc bizony elég kilátástalan. A készítők ugyan próbálnak bennünk szimpátiát kelteni a bűnöző karakterek iránt – legtöbbször a “tragikus háttér/nehéz körülmények” kártya kijátszásával -, de amikor egy egész városrésznyi lakost rettegésben tartó bűnszervezet vezére arról panaszkodik, hogy a csúnya, rossz SWAT-osok bármikor rárúghatják az ajtót szegényre valahogy nem szakad meg a szívünk.
Van tehát egy kvázi motiváció nélküli főhősünk, aki lényegében egy csupa lék csónakban evez és ahelyett, hogy kikötne valahol és/vagy hagyná elsüllyedni kis hajóját újra és újra az út folytatása mellett dönt.
Ettől függetlenül persze lehetne élvezhető Mike hányattatásokkal teli ténykedése, de egydimenziós karaktere és Renner ehhez igazodó egysíkú játéka tesz róla, hogy ne legyen az. Főszereplőnk ugyanis képtelen elvinni a hátán a sorozatot, főleg, hogy még csak partnere sincs, akire támaszkodhatna. A férfi karakterek dióhéjban összefoglalva kemények, ez alapkövetelmény, emellett vagy van becsületük vagy nincs, esetleg csak volt. Fejlődésről egyikőjük esetében sem igazán beszélhetünk, ha el is indul valami arról az alkotók vagy elfeledkeznek, vagy nem igazán tudják, mit is kezdjenek vele. Ékes példa erre Hugh Dillon – az egyik író – rendőrnyomozója, Ian -, aki valamiféle fontosabb mellékszereplő lenne, de azonkívül, hogy próbál eleget tenni a menőségi faktor növelésének nem sok vizet zavar. A második évadban ez megváltozni játszik, Ian hirtelen egy egészen érdekes helyzetben találja magát aztán BUMM! Vagyis inkább PUFF…, ugyanis semmi nem sül ki belőle. Ja és persze majdnem megfeledkeztem Aidan Gillen pehelysúlyú főgonoszáról, de igazából csak annyi kérdésem lenne, hogy miért? Miért?! Miért írtak bele a sorozatba egy “kvázi főgonoszt”, ha utána nem kezdtek vele semmit? Miért gondolták, hogy úgy marad titokzatos és fenyegető egy karakter, ha mindig nyugodtan beszél és az égvilágon semmit nem tudunk róla? Miért lenne érdekes egy karakter, akinek csak közvetett ráhatása van az eseményekre? És leginkább, miért vállalt be Aidan Gillen egy ilyen S-budget ördögi lángelme szerepet?
Visszatérve, a férfi egyhangúsággal szemben a hölgyek teljesen átesnek a ló túloldalára és a második évadra szinte 180°-os fordulatot vesznek. Mike anyja (Dianne Wiest) például szigorú erkölcscsőszből, hirtelen ügyeletes Teréz anya lesz. Mondjuk ez semmi ahhoz képest, amit Iris (Emma Laird) karakterével művelnek a készítők. A luxusprosti eredetileg azért bukkant fel, hogy sötét hatalmak megbízásából elcsavarja Mike fejét, de helyette sok-sok szenvedés után menedékre lelt hősünk védelmező szárnyai alatt és egy picit klisés, de egész komplett karakterré nőtte ki magát.
Ám úgy néz ki, az alkotók két évad között elbizonytalanodtak, mit is fognak kezdeni egy viszonylag többdimenziós szereplővel, így egy cselekedeteivel magát és mindenki mást is szembeköpő, két lábon járó mindfuckká redukálták Irist.
Apropó fuck, a dialógusok körülbelül felét ez a szó, valamint különböző variációi teszik ki majdnem minden karakter esetében. Az pedig, hogy ezzel próbálják keménnyé tenni a karaktereket elég olcsó megoldás, ami a szövegkönyv minőségéről is sokat elárul. Azt hiszem ennél több szöget felesleges beverni a sorozat koporsójába.
Mostmár, hogy elmondtam a gyászbeszédemet és higgadtan állok a sír mellett azt hiszem kijelenthetem: a Kingstown polgármestere iskolapéldája annak, hogy egy jó ötlet önmagában semmit sem ér, ha a megvalósítás fejfájdítóan gyenge. Pláne, ha a logikát már az alaphelyzetben leszúrják a magánzárkájában.
