A John Wick sorozat egyetlen leckét igyekszik a fejünkbe verni, de azt kíméletlen következetességgel

Chad Stahelski Hollywoodtól minden szempontból a lehető legtávolabb látta meg a napvilágot. Az USA keleti partján fekvő Palmer városa tízezer fő körüli lélekszámával – a hetvenes évek elején legalábbis – nem bővelkedett dojókban, márpedig a tízéves Chad rajongott Bruce Lee munkásságáért. A helyi tűzoltóságon dolgozó apja szerencsére elfogadta, hogy fia szíve a baseballozás helyett a harcművészetek felé húz. Így bár fia judo/jiu jitsu oktatásra áldását adva megspórolt neki egy Michael Bentt-szerű vargabetűt, a kaszkadőrködés gondolata akkoriban egyikükben sem merült fel.

Jónéhány évvel, illetve küzdősport-stílussal később Brandon Lee-vel közösen próbálták a kamerakezelés alapjait autodidakta módon elsajátítani, majd miután A holló forgatásának utolsó(nak tervezett) napján a színésszel tragikus módon végzett egy pisztolycsőben felejtett ólomdarab, Stahelski és a CGI segítettek befejezni a filmet. Az 1999-ben debütáló A mátrix munkálatai aztán felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak a későbbi rendező életében: bár Keanu Reeves dublőrjeként megsérült a térde, kificamodott a csípője, a bokája, és még a keresztszalagjai is elszakadtak, a forgatás hátralévő részét a Wachowski-(akkor még)fivérek jóvoltából a vágószobában tölthette. Zach Staenberg munkája Oscar-díjat ért az egy évvel későbbi gálán, Stahelskit pedig ekkor érte a felismerés, hogy a vágás majdnem olyan szórakoztató tevékenység, mint a koreografált küzdelem. Reeves-el való ismeretsége pedig egy gyönyörű barátság kezdetét jelentette, ami 2014-re kapcsolt a következő fokozatba.

A sorozat forgatókönyveit jegyző Derek Kolstad épp feladni készült álmai hivatását, az írást, aztán a felesége biztatására adott még egy utolsó esélyt a dolognak. Utolsó szalmaszálként 2012-ben sikerült túladnia az egyik forgatókönyvén (Acolyte), ami végre segített neki elindulni a pályán. Scorn (megvetés, gúny) című szkriptjét azért adta a legalacsonyabb összeget kínáló Thunder Road Pictures-nek, mert a produkciós cég minél előbb meg akarta filmesíteni azt, ezzel eloszlatva Kostad abból fakadó aggodalmát, hogy a forgatókönyvek többsége sosem jut el a vászonig (és itt reád vetem együttérző tekintetem, Metro 2033). Miután Chad Stahelski és tettestársa, a magát szintén dublőrből produceri/rendezői székbe verekedő David Leitch (Atomszőke, Deadpool 2) sikerrel győzte meg a stúdiót, hogy second unit direktorként kellően felnőttek a kormányrúd megtartásához – az akciót pedig náluk egyetlen utolsó pillanatban berántott külsős sem érti jobban – megkezdődhettek az előkészületek.

A gun-fu, vagy gun-jitsu stílusa rezonált az ötlettel: az ütéseket egy csetepaték imitálásában kevésbé képzett, „drámai” színész nehezebben játszotta volna el hitelesen, az intim közelségben tartott lőfegyverekkel elejtett haláltánc pedig látványos, központosított koreográfiát biztosított. (Érdekesség, hogy miután a John Wick 4-ben (kritikánk itt) felismerhetetlenre maszkírozva szerepet vállaló Scott Adkins vetett egy pillantást a demószalagokra, El Gringo című filmjében gyorsan hasznosította is a látottakat. Így abban találkozhatunk először a gun-paff-bummal.) Keanu Reeves, aki ugyan korántsem idegenkedett némi fizikai megmérettetéstől (A Tai Chi harcosa, 47 Ronin, Mátrixok sora) éppen a soron következő adrenalindús szerepét kereste, a John Wick alapsztorija pedig kísérteties módon egybecsengett az általa elszenvedett veszteségekkel: a bulváros tobzódástól megkímélve az olvasót most csak barátnője, Jennifer Syme halálát említem. Már csak Kolstadékat kellett meggyőznie, hogy harmincöt évesen is össze tud szedni az ember egy málhazsáknyi keserűséget, így a karakter megfiatalodott, és tényleg megszülethetett a belorusz Jardani Jovanovich, azaz Jonathan, vagyis John Wick, akarom mondani Baba Yaga, amit az alvilágban boogeymannek, vagyis zsákos embernek/mumusnak ültetnek saját nyelvükre, pedig amúgy Vasorrú Bábát jelent. De hát aki hülye, az tényleg haljon meg.

Így kezdünk: Wick egy ismeretlen betegségben elveszíti éteri képekben megjelenő szerelmét, Helent, aki valamilyen csoda folytán kirántotta őt vérgőzös kárhozattal teli korábbi életéből. A férfi gyászfekete 1969-es Ford Mustangja azonban a nő szerint kevés lesz az üdvösség fenntartásához, amikor ő már nincs a férfi oldalán, ezért posztumusz egy Daisy nevű beagle-kölyköt küld neki (újabb nem annyira fun fact: ez a fajta az állatkísérletek legfavorizáltabb alanya). A kocsit azonban orosz gengszterek rabolják el, a kutyát megölik, Wicket pedig letaglózó ütéseket és rúgásokat követően sorsára hagyják (forrás: khm, Wickipédia…). A másfél óra körüli futamidőre talán ez önmagában is elegendő érzelmi bevonódást biztosítana, csakhogy Stahelski koreográfiája, az értő fényképezés, valamint a Kolstad által felszkeccselt párhuzamos, elit gyilkosok kőkemény szabályok uralta univerzum meglepő, de korántsem indokolatlan sikert hozott a filmnek.

Az első epizódot követően gyakorlatilag alaphelyzetbe rendeződik a konfliktus: Wick új kutyát szerzett (ezt, bár túlélte a folytatásokat, már el sem nevezte), a kocsiját anélkül tulajdonolta vissza, hogy újabb főfejest küldött volna a másvilágra (a rosszarcú Peter Stormare így élve megússza). Egy korábbi adósság miatt – kis jóindulattal az Wicket az első részbéli tettei helyezték vissza alakját pályatársai mentális térképére – azonban újabb kanosszajárás következik, ami további, exponenciálisan növekvő hosszúságú installációban fokozódik. Eddig.

Ha a külcsínt nézzük, az akciómozik rajongói aligha fanyaloghatnak – közéjük sorolva – magamat minden résszel ugyanazt, mégis több-jobb-frissebb formában kapjuk. Az új helyszínek tökéletesen rendelődnek alá az arénamentalitásnak: ha egy olasz katakombán át vezet az út, akkor ott kell ölni, ha egy könyvtárba tér be hősünk, akkor meg ott (no persze csöndben). A lokációk adnak egyfajta kapaszkodót is a nézőnek, diszkójelenet nélkül ugyanis nincs John Wick-film, ha pedig lenne itthon néhány aranypénzem, garantáltan megpróbálnám elsütni azokat egy luxusszálloda recepcióján… Belga juhászkutyákat képzőknek fel van adva a lecke, hiszen ez a fajta minden jel szerint kiválóan oktatható a jiu-jitsura, és a ló VS motorbicikli koncepcióján is lehetett még fejleszteni a True Lies: Két tűz között óta. Van egy olyan sejtésem is, hogy Sacré-Coeur-höz vezető háromszáz lépcsőfok ikonikusságban kezdi felvenni a versenyt a philadelphia-i Rocky Stepsszel.

Ami egyszerre hatja át a John Wick-ek külső textúráját és belbecsét, az a zsáner átható ismerete, valamint alapos továbbgondolása. Rajongók készítik ezeket a mozikat a rajongók számára: Stahelskiék nem forgatnak olyasmit, amire a fogyasztói oldalon ne csettintenének elégedetten. Már az első epizód is beleillik egyfajta kontinuitásba, aminek alapjait valahol Kuroszava alkotásainál kereshetjük, de talán ezeknél prominensebben jelenik meg bennük egy közelebbi múlt kliséinek ráncfelvarrása. A krav maga oktatóm mondta egyszer, hogy a táncosokból lesznek a legjobb küzdősportosok, mert nincs náluk jobb a lépések memorizálásában, valamint azoknak pontos reprodukálásában (és Jean Claude Van Damme biztosan egyetértene vele). Ezért talán nem véletlenül lesz Ballerina a 2024-re tervezett spinoff címe: itt mindenki ismeri a táncrendet, és bár tudjuk, hogy a való életben sem a fizika, sem egy késharc kimenetele nem úgy alakulna, mint a vásznon, egészen a negyedik rész szándékosan burleszkbe forduló mozzanataig hagyjuk, hogy sodorjon minket az ár, realitáskérzékünkre szájkosarat téve.

Bár nem hiszem, hogy ők ihletforrásként szolgáltak, de ugyanaz a néhány statiszta kapja az ívet itt is recirkuláló jelleggel, mint mondjuk Bud Spencernél és Terence Hillnél, mégsem látjuk őket a kép szélén várakozni, hogy a megfelelő pillanatban becsekkolhassanak a túlvilágra. Ritmus és kompozíció felejteti el velünk a jelenlétüket, hogy az akaratlanul is felbukkanó szkepticizmus ne tudjon kirántani minket az élményből. A gun-fu, na meg a jól megválasztott főellenfelek (Daniel Bernhardt, Marc Dacascos, Scott Adkins, Marko Zaror, Donnie Yen stb.) ismételten az összecsapásokat hitelesítik, amíg az aktuális zárófejezetre el nem jutunk oda, hogy Schwarzenegger Kommandójának vagy a Csillagok háborúja leszerelt rohamosztagosainak célzóképességével bíró párizsi bűnözőcsürhe nem dagasztja iparivá az egyre terebélyesedő hullahegyet. Eddigre a John Wick már tudatosan parodizálja ki önnön túlpörgetettségét third person shooterből izometrikus nézetbe kapcsolva, épp csak ki nem írva bizonyos pontokon, hogy címszereplője mentési ponthoz érkezett, akárcsak egy videójátékban.

A részletekre figyelő, maximalista önreflexió a második epizódban bevezetett golyóálló öltönyben szintén testet ölt: még mindig hihetetlen, hogy a statisztika ennyire Wick oldalán álljon, de a gesztus, hogy indokolni próbálják, bőven belefér a koncepcióba. Ehhez hasonló finomhangolás a nyolcvanas években még csak-csak szórakoztató, mostanra viszont végtelenül elkoptatott egysoros beszólások életbölcsességekre történő cseréje. (Nem biztos, hogy pontosan idézem, de)

• „Mit sem ér a barátság, ha kényelmes”, mondja a Hiroyuki Sanada alakította Shimazu címszereplőnknek, aztán bár nem egy „Ereszd ki a gőzt, Bennett”, de azért megfontolandó az

• „A bolond beszél, a gyáva elhallgat, a bölcs ember hallgat” 

aforizma is, és még sorolhatnám.

Ugyan elmondható, hogy a műfaj sosem a lelki mélységek felé való törekvésben jelentkezett (akadnak azért kivételek, lásd az Oldboyt), spirituális vonalon sem tűnik olyan bonyolultnak kikaparnunk a gesztenyét. Mitológiai párhuzamot szokás emlegetni a sorozat kapcsán, szóval ha úgy akarjuk, legyen John Wick a hős, aki Ariadné fonala nélkül eltéved a labirintusban, míg rá nem  döbben, hogy ő nem Thészeusz, hanem a Minotaurusz. Munkája Sziszifuszi: az úgynevezett High Table (ugye nem csak nekem jut a magas asztalról eszembe egy rakás beszívott író, ahogy egy étkezőben brainstorm-olja össze éppen a Wickiverse neveit?) és az általa képviselt törvények érintetlenül állnak, miután a halálhörgés és a fegyverropogás zajai elcsendesülnek. „Si vis pacem, para bellum”, azaz ha békét akarsz, készülj a háborúra, üzeni a latin mondás második felével a John Wick 3 alcíme. Közben a filmben az ember szívében élő két farkas Cherokee legendájára utalnak: hogy a dühös, veszedelmes, vagy a higgadt, békés győzedelmeskedik attól függ, melyiket etetjük. Nos, Wick azt szeretné, ha a világ szerető férjként emlékezne rá, tehát a csatája eleve elveszett: a békés farkas hontalanná vált benne, míg a mérges addig zabál, amíg van mit – és kit. Ilyenformán hiába győzedelmeskedik, képtelen nyertesként elsétálni.

Zárszóként: ha Keanu Reeves szögre akasztja az aktuális halálhozót, mert tízévente azért elnéz a borbélyához, ám legyen. Viszont Chad Stahelski két-három évente továbbra is forgathatna egy-egy marha hosszú, méregdrága promófilmet kaszkadőr-harcosokat képző vállalkozásának, az 87elvevennek, nehogy Hollywood elfelejtse, hol edzik az ólomkatonákat terminátorrá. Mi pedig karosszékünk biztonságában hátha megtanulunk kedvesebbnek lenni egymáshoz, amíg vissza nem tér a Baba Yaga.

(Borítókép: John Wick Hex, PC, PS4, MacOS)