HIRDETÉS

HIRDETÉS

Könyv

Kedvenc Agave könyveink az elmúlt 20 évből

20 éves az Agave Könyvek. A 2003-ban alapított könyvkiadó olyan szerzők életművét szedte rendbe, mint Philip K. Dick, Ray Bradbury, Neil Gaiman, Iain M. Banks. Emellett számos díjnyertes kortárs alkotót is megismertettek itthon, miközben a különlegességet kereső olvasóknak is bőven kedveztek. A születésnap alkalmából összeszedtük a mi kedvenc Agave kiadónál megjelent könyveinket.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Steven Saylor: Római vér (2003)

A történelmi regényeknek mindig szerelmese voltam, de a történelmi krimi műfaját Steven Saylor szerettette meg velem. Az amerikai ókortörténész és író első regénye, a Római vér először 2003-ban jelent meg az Agave Könyvek gondozásában. A történet időszámításunk előtt 80-ban, Rómában játszódik, egy feszült és polgárháborúk sújtotta időszakban. Egy gazdag földbirtokost, Sextus Rosciust brutálisan meggyilkolnak, és a tettel fiát gyanúsítják. A fiút Cicero veszi védelmébe, ám ide kevés a szónoki képesség és jogi tudás. Cicero felkeresi Róma szerte elismert Gordianust, a nyomozót, hogy segítsen neki fényt deríteni a gyilkosságra, és megmenteni az ifjabb Rosciust a brutális halálbüntetéstől. Saylor amellett, hogy hitelesen és részletesen ábrázolja az ókori Róma mindennapjait, szórakoztató stílusban és a feszültséget remekül felépítve tár elénk egy izgalmas krimit is. A Római vér sikere után az író további 15 regényt írt Gordianus főszereplésével. Valamennyi középpontjában egy-egy rejtély vagy felderítendő gyilkosság áll, azonban a háttérben politikai játszmák, összeesküvések és háborúk dúlnak. Híres történelmi személyek is feltűnnek, illetve Gordianus is bejárja a Birodalom híres városait az igazság után kutatva.

Saylor bemutatása a hazai közönségnek nagy sikernek bizonyult és az író először 2007-ben látogatott el Magyarországra a könyvhétre, majd négy évvel később ismét eljött a rajongóihoz. Az ókori történelmi regények és krimik kevésbé voltak népszerűek itthon, de Saylor hangulatos, izgalmas krimijei nemcsak szórakoztatnak, de fel is keltik az ember érdeklődését az ókori történelem iránt. (Nagy Anna)

HIRDETÉS

Iain M. Banks: A játékmester (2003)

Nyilván megvan az oka annak, hogy a tudományos-fantasztikus művek többsége komor, disztópikus jövőt mutat be, és viszonylag keveset olvashatunk megvalósult (ráadásul jól működő) utópiákról. A kevés üdítő kivétel között ott találjuk azt, amelyet a modern science fiction egyik mestere, Iain M. Banks képzelt el Kultúra-ciklusában.

A skót szerzőnél a galaxisban szétszóródott emberiség a technikai és társadalmi fejlettségnek egy olyan fokára jutott, amikor már senki nem szenved hiányt semmiben. A Kultúra közösségében ráadásul a mesterséges intelligenciák harmóniában élnek az emberekkel. A regényfolyam második részének, A játékmesternek a hőse egy olyan személy, aki a megmaradt kevés emberi tevékenységek egyikében, a játékokban jeleskedik. Emiatt válik kulcsfigurává, amikor a Kultúra egy olyan különleges állammal kerül kapcsolatba, amelyben egy összetett játékkal határozzák meg mindenkinek a társadalmi státuszát. A kegyetlen, korrupt világ – bár bizonyos dolgokat szélsőségesen felnagyítva – de a mi mostani, földi valóságunkat tükrözi. Ebbe a közegbe érkezik meg az utópiához szokott hős.

A játékmester tehát egyszerre mutat fel egy rosszul működő és egy belső problémákon felülemelkedett társadalmat állít egymással szembe. Lényegében úgy szembesít minket a saját civilizációnk gondjaival, sötét oldalával, hogy elképzeli, hogyan reagálna egy ehhez hasonló világra valaki, aki ennél minden szempontból sokkal fejlettebb kultúrából származik. Ehhez pedig ráadásul egy izgalmas, cselszövésekkel teli történet párosul. (Barna Benedek)

Neil Gaiman: Csillagpor (2007)

Neil Gaiman ma már megkerülhetetlen kortárs alakja a fantasynek és a képregénynek is, hiszen olyan műveket tett le az asztalra, mint az Amerikai istenek (regény) vagy a Sandman (képregény). Gaiman filmek felé fordulása – Tükörálarc, majd Hellboy 2 – az életmű magyar kiadásának is nagy erőt adott (a néhány korábbi magyar kiadáson felül). A 2007-ben bemutatott Csillagport szinte azonnal követte a regény első magyar kiadása, az Agave gondozásában. 

Egy mesékre éhező olvasóhoz hasonló főhős a könyv Tristan Thornja. Otthona, Falva falva mellett húzódó falnál, amely állítólag elválasztja a mi világunkat a mesékétől. A mendemonda egyszercsak igazolást nyer, ugyanis a falu mellett lezuhan egy hullócsillag. Tristan megígéri szerelmének – abban a reményben, hogy viszonozza szerelmét -, Victoriának, hogy elhozza neki a csillagot. A lány cserébe azt mondja, bármit megteszi Tristánnak. A kaland végül meglepő fordulatot vesz: a csillag nem egy tárgy, hanem egy személy. Egy gyönyörű szőke lány, aki nem akarja, hogy odaadják holmi udvarlási ajándéknak. A két fél egyezkedését azonban boszorkányok zavarják meg, akiknek egy csillagra fáj a foguk. Tristan nem hagyhatja ezt annyiban, így belemegy, hogy inkább segít a csillagnak visszajutni otthonába, és lerázni a banyákat.

És bár a könyv és a film jelentősen különböznek egymástól részleteiben, de mindkettő őrzi azt a varázst, amiért Gaiman fontos és kedvelhető szerző. Úgy ír felnőtteknek szóló meséket, hogy megőrzi azok eredeti játékosságát, és felfedi mára kilúgozott erejüket. Nem fél explicit, szexi jelenetekkel feltölteni az oldalakat, miközben szereplői olyan alapszabályoknak engedelmeskednek magától értetődően, minthogy mindennek legalább háromszor meg kell történnie, vagy háromszor kell megcsinálni – akár egy népmesében. Szerencsére ez annyira bejött itthon, hogy nem volt kérdés a magyar kiadások folytatása: Sosehol, A temető könyve, Törékeny holmik, Coraline. Meg merem kockáztatni, hogy Gaiman elérhetővé vált életműve sok ma alkotó írót is ihletett arra, hogy nyugodt szívvel nyúljon vissza a közismert mesékhez, hogy újragondolja azokat saját szűrőjén keresztül. (Scheirich Zsófi)

Neil Gaiman: Coraline (2009)

Az Agave kiadó több regényt is megjelentetett Neil Gaiman művei közül magyarul, de határozottan emlékszem, meddig kerestem a Coraline eredetijét. Mint szerintem sokan mások, én is először az egyik leg-„Tim Burton-ösebb” nem-Tim Burton animációs filmmel, a kék hajú, sárga esőkabátos kislányról szóló Coraline-nal csöppentem a világba, hogy aztán egy ponton elfogjon az érzés, hogy meg kéne ismerkedni a regénnyel. És bár a rajzfilm a maga módján kiváló, és gyerekeknek sokkal jobban fogyasztható, határozottan érdemes megismerkedni az alapjául szolgáló könyvvel.

Coraline története kísértethistória a felnőtté válásról, némi kelta mitológiás áthallással, sok-sok rejtéllyel és kellemes borzongással. Főhősnője kissé önfejű kislány, aki a szüleivel elköltözik egy titokzatos vidéki házba. A házban tizennégy ajtó van, de a tizennegyedik mögött csak egy téglafalat talál… míg egy napon mégis sikerül kinyitnia, és rádöbben, hogy valójában egy másik világba vezet. A másik világ a sajátja alternatív verziójának tűnik, jó fej, de hátborzongató, gombszemű szülőkkel, finom ételekkel, éneklő patkányokkal, és egy lehetőséggel: ha feladja az életét – és a szemeit – örökre maradhat. Ami kezdetben csak izgalmas kalandnak indul, hamarosan hátborzongató hajszává válik, ahogy Coraline többek között arra is rádöbben, hogy nem ő az egyetlen gyerek, akit a titokzatos világ behálózott…

A Coraline rövid, könnyen olvasható, viszonylag egyszerű nyelvezetű könyv, jól átadva egy kislány gondolkodásmódját, de mégis, van benne valami sötétség, ami az első pillanattól fogva tart. Egyszerűen csak érezzük, hogy körülleng egyfajta horrorisztikus fátyol – a patkányok dalai, a lefestett világ, maga a kapu és annak furcsán élő leírásai egyszerűen bevonnak és nem is eresztenek, még azután sem, hogy letettük a könyvet. Hiába a macska humora, és Coraline ártatlansága, mégis ott a torkunkban az a kísértethistóriákra jellemző gombóc, és egyértelmű, hogy Gaiman pont ezt a kettős hangulatot akarta elérni. Az előszóban megemlíti, hogy a gombszemek hátborzongatóbbak egy felnőttnek, mint egy gyereknek, és lehetséges, hogy ez az egész történetre igaz – talán egészen más arcát mutatja, ha az ember felnőttként olvassa el. 

Mindeközben pedig érdemes kicsit utánaolvasni a háttérnek is, mert a kelta faerie mitológiából azért jónéhány gondolat beköszön. Kapunk utalásokat versekre, mesékre, halloweeni folklórra – a Coraline amilyen rövid, annyira le tud húzni egy nyúlüregbe, ha az ember tényleg nekiáll, hogy értelmezze. Gaiman ezzel is lenyűgözött – bebizonyította, hogy egyáltalán nem kell egy könyvnek hosszúnak lenni ahhoz, hogy maradandó élményt nyújtson, és akár hosszan elgondolkodtasson kérdésekről. Bátran merem ajánlani mindenkinek. (Medvegy Anna)

Ted Chiang: Életed története és más novellák (2016)

Ted Chiang nem termékeny alkotó, életműve mindössze néhány kötetnyi szöveget – a Wikipedia tanúsága szerint 2019-ig 18 kisprózai alkotást – ölel fel. Ez az életmű viszont – az Életed története és más novellák alapján – nem akármilyen. A szerző kitűnő érzékkel nyúl a karaktereihez és a cselekményszerkesztéshez is ért, vagyis megvan az a képessége, hogy szórakoztató szövegeket írjon. Az olvasónak mégis az az érzése támad, hogy ez egyfajta mellékszál, járulékos nyereség amellett, hogy elképesztően izgalmas filozófiai és társadalmi kérdéseket tálal magával ragadó narratíváiban. Novellái, elbeszélései túlmutatnak a szereplőiken, és kis túlzással bölcseleti értekezéssé növik ki magukat. Miközben Chiang gyakran rendkívül elvont problémákat állít középpontba, írásai mégsem érződnek pejoratív értelemben véve „értelmiségi” irodalomnak, mert az élvezhetőség hajszálnyi csorbát sem szenved.

A novellák többsége nem közvetlenül a mindennapi élethez kapcsolódik. Tudományelmélet, ismeretelmélet, vallási koncepciók, és egyéb nem hétköznapi témák alkotják a gerincét Chiang írásainak. És ugyan a legtöbbünk nem ilyen dolgokról beszélget, amikor nagy ritkán összefut a baráti társaságával, Chiang mégis képes arra, hogy ilyen témákat szőjön a történeteibe és azokat narratív formában tegye emészthetővé, vagy sokkal inkább átélhetővé az olvasó számára. A Denis Villeneuve által filmre adaptált Érkezés/Életed története nagyszerű, de egyáltalán nem kizárólagos példája ennek: ebben a novellában egy családi tragédia ötvöződik a nyelv valóságteremtő erejével. Hasonlóképpen, az Értsd meg! már-már sokkoló elmefilozófiai konklúzióval zárul, a Nullával való osztás a tudományos paradigmaváltás élményét mutatja be megrendítő személyes tragédiaként, A pokol mint Isten hiánya pedig a pokol évezredes vallási toposzát értelmezi újra az általunk megszokottnál sokkal hétköznapibb, mégis elmondhatatlanul tragikusabb formában. És miközben az ember ezeket a novellákat olvassa, elkerülhetetlenül ott motoszkál benne az érzés: Chiang tulajdonképpen megtehetné, hogy egyszerű akciós történeteket írjon dömpingszerűen, mert az írói tehetsége kirobbanó; a jelek szerint mégsem ezt teszi. Ehelyett a zsigeri érzelmekre ható írói megoldásokat szekérderéknyi elgondolkodtató ötlettel önti nyakon.

Aki kíváncsi egy parádés ötletekkel telerakott, a komoly gondolatoktól nem idegenkedő, kimagasló írói tehetséggel megírt sci-fi-gyűjteményre, az jó eséllyel ismeri Ted Chiangot, de ha nem, akkor legfőbb ideje. Nagyon jó dolog, hogy ez a gondolatgazdag novelláskötet magyar nyelven – kitűnő fordítók munkáját dicsérve –, a hazai közönség számára is hozzáférhető és olvasható. (Molnár András)

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek (2018)

A programozóból lett vállalati jogász, majd műfordítóból író, kulturális nagykövet, végül, de nem utolsósorban kínaiból lett amerikai – ez Ken Liu, akinek történeteiben az egyéni bűntudat úgy olvad bele a kollektív kárhozatba, mint ahogy nyeli el a sekélyen vergődő folyót. Vagy épp fordítva: esendő hőseinek katarzisa válik feleslegessé a történelem igaznak elfogadott, visszatekintést torzító viharaiban. Erre remek példa A papírsereglet. 2011-ben jelent meg, Agave-könyvek jóvoltából pedig 2018-tól olvasható magyarul. A kötet tizennégy novellát tartalmaz, illetve egy, a maga hetven oldalával inkább kisregényterjedelmű írást (A világ ízei). A háromszázkilencven, keskeny margójú oldal nem csupán terjedelmében vaskos, hanem mondanivalójában is. Amikor az ember és technológia kapcsolatát vizsgálja, távol tartja magát a pesszimista prédikációtól: az Állapotváltozás például szépen vezet át egy csak felszínén rideg emberi világba, míg a Tökéletes párosítás a gigacégek által manipulált, privát szféráját önként feladó egyénről mesél meglepően pozitív hangnemben. A Jó vadászatot! steampunkja pedig  ismerős lehet a Love, Death & Robots azonos című epizódjából, hiszen annak forrásművét szintén Liu jegyzi: benne az ősök mágiája áll szemben modernkori létünk technokrata embertelenségével, míg A visszatérő vendég kiváló cyberpunk krimijének adaptációjáról csak álmodozom. A Bizonyos fajok könyvgyártási szokásai sikeresen találja meg a vaskos ópiumfüsttel körülölelt révedezés és az írás módozatainak értelmezése közötti metszéspontot, a címadó Papírsereglet főhőse pedig beilleszkedési kényszerből adja fel családja mágikus kultúráját. Ebben a történetben még megmarad valami reménysugár a hagyományok fennmaradására, míg máskor (Szimulákrum, Kognitív képességek breviáriuma) a felejtés elkerülhetetlen, legyen az aprócska, emberközi, vagy galaktikus léptékű.

A könyv utolsó harmadát kitevő A betűmágus, A világ ízei, A csendes-óceáni-alagút rövid története, A permester és a majomkirály, de legfőképp az Aki lezárta a történelmet: dokumentumfilm keményen dolgoztatják az arra hajlamos olvasó gyomoridegét. Liu lényegében meghajol az univerzum emberiség felé irányuló érdektelensége előtt, ugyanakkor – pusztába kiáltott szóként – idézi fel Japán, és Kína sötét évszázadait, illetve az alattuk szenvedők sorsát. Javarészt megtörtént eseményekről ír, amelyekben a feloldás lehetősége a múlt megváltoztathatatlanságából fakadóan nem adatik meg az olvasónak, emiatt a fajsúlyos végkicsengés miatt nem igazán fogunk élből nekiveselkedni a következő Liu-gyűjteménynek, Az istenekkel nem lehet végezninek. Pihenésképp inkább ajánlom az író gyönyörűen illusztrált Star Wars-regényét, a Legends of Luke Skywalkert, ami egyelőre honosítva nem látott napvilágot), de aztán érdemes újra felvenni Liu eklektikájában fajsúlyos narratívájának fonalát, mert olyan minőséget képvisel, hogy az olvasása közben érzett fájdalom jutányos árnak tűnik befogadásáért. (Forrai Márton)

Rókadémonok, papírállatok és betűmágusok

Susanna Clarke: Piranesi (2020)

Susanna Clarke egyedülálló és hangulatos fantasy regénye egy igazi gyöngyszem. A történet helyszíne a Ház. De nem akármilyen ház! Ablakain nappal besüt a nap, éjjel a hold és a csillagok. A hatalmas márvány folyosók mentén szobrok állnak, az ember feje fölött madarak keringenek. Az alsó szintek az óceán birodalmába tartoznak; algák, halak, rákok élőhelye ez, ahol a dagály el-elönti valamelyik csarnokot, vagy egész lépcsősorokat lep el. A felső szint az ég, felhők, madarak birodalma és e két világ közt él Piranesi, és egy másik férfi, akire naplóiban csak a Másikként hivatkozik.

Piranesi szereti a Házat. Mindennapi rutinjába tartozik a halak fogása, naplóírás, zenélés és a csarnokok felfedezése. Tiszteli és szereti, csodálja ezt a világot, csak a pillanatnak él. A Másik egy magába forduló tudós, aki Piranesivel a nagy és titkos tudást keresi, de a házat és a világát nem tiszteli, lenézi. Piranesi – amely egyfajta gúnynév, amit a Másik adott a főhősnek – utalás Giovanni Battista Piranesire,a XVIII. századi, itáliai rajzművész nevére, akinek leghíresebb művein hatalmas, labirintusszerű börtönök elevenednek meg.

Piranesi tisztalelkű, őszinte férfi, akivel együtt fedezzük fel nemcsak a Házat, hanem a múltat, azt, hogy hogyan is került oda, és mi is valójában az a hely, ahol van. A Piranesi nem egy pörgős fantasy, inkább egy elgondolkodtató, hangulatos történet, némi ókori görög filozófiával és C.S.Lewis regényeiből merített ihlettel. A regénynek remek hangulata van, a szöveg és párbeszédek olvasmányosak, a történet beszippant és végig fenntartja érdeklődésünket.

Susanna Clarke angol írónő első regénye, a Hollókirály rengeteg irodalmi díjat nyert, de a Piranesi is bezsebelt jó néhány elismerést. A regény világa egyedülálló és rendkívül hangulatos; már az elején magával ragadja az olvasót. Piranesihez hasonlóan mi is szeretnénk felfedezni Ház világát és megfejteni a titkait. Mágikus, rejtélyes, varázslatos történet, amivel nem lehet betelni. A nyelvezete pedig – és Molnár Berta Eleonóra fordításában – gyönyörű. Mindig hálás leszek az Agave Könyveknek, amiért megismerhettem ezt a különleges történetet. (Nagy Anna)

Nathan Ballingrud: Szörnyvidék (2020)

Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan találkoztam először Agave könyvvel. A kiadóhoz kötődő első határozott emlékem viszont életem egy meghatározó szakaszában történt, amikor is újra felfedeztem a rekreációs olvasás örömét. Csóró kollégistaként egy egri könyvdiszkontban válogatva bukkantam az Agave logóját viselő krimikre, amik azután végigkísértek a hétvégi hosszú vonatutakon. Az érzelmi kapocs tehát azonnal létrejött, és mind a könyveik tartalma, mind a fizikai megjelenésük magával ragadott. Aztán amikor elkezdtem fokozatosan a sci-fi felé sodródni, szintén kikerülhetetlenné vált a kiadó. Nem csak rendszeres olvasójuk és vásárlójuk, de rajongójuk is lettem. Amivel viszont a leginkább kivívták a tiszteletem és elismerésem, hogy új és/vagy itthon kevésbé ismert horrorírókat hoztak be magyar nyelven. Annak ellenére is, hogy valószínűleg nem ezek a köteteik bizonyultak a legkifizetődőbbnek.

Nagyon szerettem tőlük Nick Cutter és Ania Ahlborn könyveit, de Paul Tremblay és Jasper DeWitt művei is megfelelő komfortolvasmánynak bizonyultak. Jack Ketchum felkavaró könyveinek kiadásával pedig a zsáner egyik klasszikusának gondozása is elindult. A horror köteteik közül azonban Nathan Ballingrud novelláskötete, a Szörnyvidék volt rám a legnagyobb hatással. Ballingrud a kortárs horror kispróza egyik legjelentősebb alakja, és elbeszélései nem véletlenül lehetnek megosztóak. Hirtelen érkező, érzelmileg felkavaró, első látásra gyakran érthetetlennek tűnő lezárásai úgy rántják ki az olvasó alól a talajt, hogy meglepetésében kénytelen hátra vágódni. Persze nem csupán a felkavaró, és provokatív befejezések miatt emlékezetes a munkássága. Ballingrud kifejezetten kegyetlenlenül tálalja sztorijait, de a novelláiból csak úgy süt az a fajta empátia, amivel képes az emberi elme legsötétebb zugaiba is elkalandozni. Nem, vagy csak a legritkább esetben kínál feloldozást, és megterhelő történetei mindig valamilyen brutálisan mély érzelmi terepre tévednek.

Kapcsolati válság, egy gyermek elvesztése, apahiány, anyai terhek vagy éppen egy kirekesztő közegbe tartozás egyaránt megtalálhatók a repertoárjában. Novellái azonban nem elsősorban a könnyen emészthető borzongást és szörnyeket kereső közönségnek szólnak. Ballingrud esetében merni kell megmártózni az emberi létezés legkönyörtelenebb kérdéseit boncolgató helyzetekben. Nála a szörnyek valójában nem léteznek. Hacsak az egzisztenciális krízisek által szült pszichés nyomás meg nem teremti őket. (Laki Péter)

Szörnyvidék borzalmához egy nyitott mellkason át vezet az út

V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete (2021)

V. E. Schwab egészen addig nem tartozott a kedvenc szerzőim közé, amíg el nem olvastam az Agave jóvoltából az Addie LaRue láthatatlan életét. A gyönyörű kiadvány azonnal megvett magának, pedig nagyon szkeptikusan álltam hozzá a szerzőhöz. A Viszály alapján sem írói stílusban, sem párbeszédekben vagy a leíró részekben nem nyűgözött le. Egyszerű volt, sokszor lassú és feszültségmentes. Egészen addig tartott ez, amíg magába nem szippantott Addie LaRue. Mivel nagyon szerettem az Adaline varázslatos élete című filmet (2015-ös amerikai romantikus-fantasy film), bíztam benne, hogy valami hasonlót fogok kapni a könyvtől is.

A történet 1714-ben veszi kezdetét, egy kicsin francia faluban, ahol Addie LaRue alkut köt a sötétség istenével, hogy megszabaduljon a házasság kényszerétől. A sötétség ura azonban hatalmas árat követel, a lányt mindenki elfelejti és senkinek nem tudja megmondani a nevét örökléte során. 300 év küzdelem és magány után, egyszer csak megismerkedik egy Henry nevű férfival, aki nem felejti el őt. Addie lelkében remény gyúl, hogy végre valaki életében tartós nyomot hagyhat, és nem csak egy illékony múzsaként jelenik meg. Addie megpróbálja kijátszani az alkut az által, hogy a művészeten keresztül próbál meg nyomot hagyni maga után a világban. 

A könyv erőssége, hogy a karakterek remekül fel vannak építve. Addie például egy teljesen hétköznapi emberként jelenik meg előttünk, aki esendő. Jellemfejlődése elég szépen fel van építve a történetben, mindemellett a többi szereplővel is könnyen tudunk azonosulni. Ebben a közel elmagányosodó társadalomban, jól esik olyan szöveget olvasni, amelynek szintén központi témája a magány, amely több módon is megjelenik. (Demencze Ilona)

A lány, akire nem emlékszel, de mégis mindenhol ott van

Veres Attila: A valóság helyreállítása (2022)

Ha már szóba került a kortárs horror kispróza, akkor nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy Veres Attila könyvei is az Agavénál jelennek meg. Veres művei nem egyszerűen egy zsáneren belül jelentősek, de az egyik legfontosabb hazai író jelenleg. Ballingrudhoz hasonlóan rendre példás empátiáról tesz tanúbizonyságot. Pláne amikor a társadalom perifériájára sodródott karaktereket helyez a történetei középpontjába. Másfelől Veres úgy képes megragadni a különböző élethelyzetben lévő szereplői eltérő nyomorúságát, hogy azzal páratlan kordokumentációt is végez. Bár első regénye, az Odakint sötétebb is bővelkedik kiemelkedő erényekben, talán nem lekicsinylő azt állítani, hogy a novellák jobban illeszkednek a stílusához. Rövidebb írásaiban sokkal hatékonyabban és csattanósabban képes megfogalmazni üzenetét, és még esetenként így is képes egy nagyobb elbeszélést megalkotni. Novellái rendszerint tartalmaznak átfedéseket, azonos elemeket, aminek a csúcsrajáratása a 2022-es A valóság helyreállítása címet viselő gyűjteményben érhető tetten leginkább.

A könyv se nem regény, se nem egyszerű novelláskötet. Szinte egyedülálló módon fűzi össze a látszólag önálló egységet alkotó szövegeket. A számos eltérő témát érintő írásból szépen rajzolódik ki egy beteg társadalom kórképe, és azon belül a káros mintákat egészségesnek megélő emberek problémái is. Külön öröm, hogy Veres munkásságát immár nemcsak itthon, de angol nyelvterületen is élvezhetik az olvasók. Bármennyire is gondoljuk őt a mi saját kis horror/weird mesterünknek, tehetsége, választott témái és kifejezésmódja méltóvá teszik a nemzetközi figyelemre. (Laki Péter)

Veres Attila új könyve a valóságokra fokozottan veszélyes tartalom lett

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük