A Philip Pullman egyházkritikus fantasy trilógiájából készült sorozat a kezdetben gyermekrablók után nyomozó kislány, Lyra kalandjaiból a harmadik évadra a párhuzamos univerzumok részvételével kirobbanó nagy mennyei háborúvá terebélyesedik.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az Úr sötét anyagai legnagyobb erénye a könyvhűsége, mellyel méltó adaptációt állított a regényfolyamnak. A trilógia harmadik darabja, a Borostyán látcső a legsűrűbb kötet mindhárom közül, ami maximálisan kitágítja a történet multiverzumát egyedi világokkal és teremtményekkel, és ez az, amibe ha az alkotók kése bele nem is tört, de éle kissé belecsorbult. A szorgos sűrítés és nyirbálás következtében az alapanyaghoz képest rövid játékidő rétestésztaszerűen elnyúlik.
A korábbi évadokra is jellemző volt, hogy a könyvet nem ismerő nézőt csak minimális magyarázattal támogatja, de a harmadik évad néha a könyvet olvasott nézőben is hiányérzetet kelthet. Pullman eredeti szövege izgalmas magyarázatoktól, adalékoktól hemzseg, melyek a történet sava-borsát adták. Ezek gyakran felületesen emelődnek át a mozgóképre. Például a mulefák közlekedésének és a köztük és a fák közti szimbiózisnak részletes evolúciós magyarázata van, ami inkább tudományos fikció jellegű. A sorozat mulefái és világuk bioszférája azonban csak egy fantasyvilág. Ugyanígy a Fennhatóság személyazonosságát illető információkat is nélkülözi a széria, a szerepeltetése pedig méltaltlanul összecsapott. Az epetőrök (az apró méregfullánkos humanoidok) sincsenek kellően elhelyezve a világképben.
HIRDETÉS
Cizelláltabb univerzumépítéssel és magyarázatokkal tehát izgalmasabb és kevésbé vontatott volna az évad. Bárcsak nem hagyná az út szélén a nézőt, és nem egyszerű fantasyként kezelné az alapanyagát, amely egyszerre fantasy, sci-fi, kritikai esszé és spirituális mű. És sajnos vizuálisan is mintha kifogyott volna a készítőkből a szufla: a mennyei palota szemet bántóan puritán, az angyalok sminkjére pedig nincs jobb szó annál, hogy rettenetes.
Hála Istennek a látvány helyett az írók és a színészek is a karakterekbe fektették az energiát, ami elég érdekes tudott lenni ahhoz, hogy működtesse az évadot.
Dafne Keen még mindig annyira tökéletes Lyra, amennyire csak lehet, és a Willt alakító Amir Wilsonnal egy bájosan esetlen, de halálosan komoly gyerekszerelmet ábrázolnak. A sorozat két legerősebb színésze rengeteg játékidőt kapott: James McAvoy és Ruth Wilson között vibrál a levegő. A karaktereik, Marisa Coulter és Lord Asriel pedig igazi ellentmondásos, nem fekete, nem fehér, nem szürke, hanem kontrasztos, izgalmas, fekete-fehér mintás jellemek, és ezt az évad gyönyörűen ki is domborítja. Tulajdonképpen a legizgalmasabb cselekményszálak bennük játszódnak le, különösen igaz ez Mrs Coulterre.
E lélektani történéseknek lehetőségük nyílik néha vizuálisan is megmutatkozni. A harmadik évadra a készítők előnyt kovácsoltak a kissé kellemetlenül CGI daimónokból, és alkalmazták őket a szereplők lelkének kivetüléseként Az ember önmagával vívott belső harcai és megbékélése itt ember és daimónja között játszódik, a konfliktus mindkét szereplőjének testet (szárnyakat, karmokat) adva. Így a szereplőknek megható jelenetekben a nyílik lehetőségük lényegében saját maguktól bocsánatot kérni kegyetlen vagy épp nárcisztikus viselkedésükért. A túra a halottak birodalmában pedig a gyászmunkát a szó szerinti pokoljárásként prezentálja, melynek a végén hogy elengedjük a szeretteinket. Az emocionális csúcspontok közt több olyan kisebb jelenet is akad, amit a könyvből hiányzott, mégis szépen illenek a helyükre, különösen a zárás.
Az Úr sötét anyagai tehát minden hibája ellenére sem lett rossz, mert színészek és karaktereik, továbbá a köztük és bennük feszülő dinamikák erőlködés nélkül elvitték a hátukon a show-t.
