Egy nő kalapáccsal a kezében? És nem húst klopfol? Úr istennő! – Thor: A Mennydörgés Istennője

Bevallom töredelmesen annak idején, 2014-ben, ha nem pont ilyen, de a bevezetőhöz valami hasonló futhatott át az agyamon, amikor meghallottam, hogy a Marvelék gendersugárral kezelik az isteni vikingállatot meg a szimbolizmusát. Annak ellenére, hogy már akkor is létezett az univerzumben egy Thor Girl, meg egy 1978-as What If… szám is, amiben Jane Foster lengette a kalapácsot Thordis néven. De ez a hír más volt. A képregénysorozat írója Jason Aaron a megjelenés előtt határozottan leszögezte, hogy a Mennydörgés Istennője nem egy elsumákolt, megúszós, gyáva, “csak úgy csinálunk, mintha egy nő lenne a Poziban, de a háttérfaszi továbbra is A Faszi” váltás lesz. Hanem egy konkrét szerepcsere. A női Thor nem egy alverzió lesz, egy szárnysegéd. Nem Lady Thor, Thorita, FemThor lesz ő, hanem maga Thor. Nem saját kalapácsa lesz, mint Beta Ray Billnek, hanem az eredeti, az egyetlen, igazi, Odin által készítetett Mjölnir. Hát még jó, hogy az emberek a szívükhöz kaptak félelmükben, hogy a politika, meg az ideológia már a képregénykockákba is beszivárgott (na nem, mintha nem lett volna jelen a cucc már a kezdetektől). Persze, hogy megijedtek, hiszen a gyermekkori hősnek cserélik ki a genitáliáját (na nem mintha egy csere visszamenőleg változtatna bármit is a kalandokon meg az élményeken).

Visszatekintve a fanyalgásomra, utólag az információhiánynak tudom be. Akkor még nem ismertem Jason Aaron Thor-sztorijait, nem ismertem a kontextust és persze nehezen ment még elválasztani a tókenizmust a szimpla alkotói koncepciótól. Megjegyzem, ezt még ma is nehéz és egyre nehezebbé válik. Aztán megismertem az alkotó munkásságát, elolvastam a Thor: A Mennydörgés Istene első kötetét, majd érkezett hazánkban a második kötet, aminek a végén már “promózták” a szerepcserét. Kaptam narratív kontextust hozzá. Nem csak, hogy elmúlt a fanyalgás, de egyenesen vártam a folytatást, vártam a csaj sztoriját, mert úgy éreztem: ennek lehet értelme. 

Nehéz Thor kalapácsa, sok a munka vele

Az Original Sin Marvel esemény után járunk. A történet konklúziójának egyik pillanatában Nick Fury valamit Thor fülébe súg, amitől Thor hirtelen méltatlanná válik a fegyverre (szinte biztos, hogy Fury elárulta Thornak, látta a hős böngészési előzményeit). Az északi isten depressziós lesz, próbálkozik, de a kalapács nem mozdul és nem is beszél hozzá. Még Odin is nekifeszül a kalapács megmozdításának, ráadásul térdből próbálja emelni, nem háttal, de sajnos neki sem engedelmeskedik a Mjölnir. Nincs olyan, aki meg tudná mozdítani a fegyvert. Ám az egy nap eltűnik a helyéről, mert egy titokzatos nő felemeli azt. Ez a nő nem más, mint a rákbeteg Jane Foster (akinek ez spoiler, annak annyit mondanék, hogy a sztori nyolc éve jelent, az új Thor filmmel pedig már e cikk előtt lelőtték ezt a poént).

Mindeközben a Roxxon vállalat tengeralatti bázisát Malekith vezetésével jégóriások támadják meg. Mint kiderül, a vállalat megtalálta az óriások vezérének, Laufey-nak koponyáját, amit a vezérük feltámasztásának céljából vissza akarnak kapni az óriások, és amire szüksége van Malekith-nek a mesterterve beteljesítéséhez. A jégóriások befagyasztják a Bosszúállókat, aztán megérkezik Thor Odinson is a buliba, ám a kalapács nélkül nem annyira hatékony, mint kellene. Amikor azt hinnék a rosszfiúk, hogy nyert ügyük van, megjelenik Thor, a Mennydörgés Istennője a (vagyinkább egy) Thort megillető minden hatalmával és elkezd rendet tenni a buliban. Ám hősnőnknek nem lesz könnyű. Malekith és a Fagyóriások mellett meg kell küzdenie a Méltatlan és nem kevésbé Irigy és féltékeny Thorral, aki követeli vissza a Mjölnirt. Illetve magával Odinnal is, akinek komoly büszkeségi problémát jelent, hogy az általa gyártott játékszer nem a kijelölt utódnál, hanem egy nőnél van. A portékát vissza akarja kapni, és ha kell, ezért beveti a szinte legyőzhetetlen Pusztítót is. 

Mintha pilot szagot éreznék

A Thor: A Mennydörgés Istennője szinte folytatása a Mennydörgés Istene 2. kötetének, így ahhoz, hogy a cselekmény mozzanatainak indítékait értsük, szükséges azt elolvasni (nem kell félni tőle, jó lesz). A jelen kötet sztorija többszálasított, majd a végén egymásbafonód egy egész, aminek a középpontjában Jane “Thor” Foster jaraktere van, aki próbálja elvégezni Thor feladatát, ha már őt választotta a kalapács. Teljesen mókás, ahogy a történet belső párbeszédeken keresztül vezeti végig az olvasót azon, ahogy a nőnek hirtelen két énje lesz. Az egyik a hatalmas Thor, aki míves beszéddel azonnal fejest ugrik a harcba, életcélnak tekinti a gonosz legyőzését és a gyengék védelmét, a másik pedig Jane, aki gondolatokkal reagál arra, amit a másik énje kimond az ő száján. Az alkotók nem egy kezdő harcost adnak az olvasóknak, hanem a kalapáccsal a harci tudás itt Jane-re szállt, ami miatt még inkább úgy tűnik, mintha egy másik Jane Foster irányítaná a kalapácsot úgy, hogy közben az eredeti is jelen van. 

Az előző kötetben bemutatkozott Malekith tovább dolgozik sötét tervén, aminek a képregényben olvasható hozadék konfliktusa egy fontos lépés az ármánykodás végső céljának kiteljesítésében. Jason Aaron okosan fűzi bele a történetbe a Roxxon vállalatot és Dario Eggerst, a Minotauruszt is. Ugyan a történetének vannak csavarjai, de az összkép eposzinak nem mondható. Emellett hiányoznak belőle azok a jobb szó hijján filozofikus momentumok, amik az első két kötetben erőst benne voltak. Mondhatni két nagy verekedést tesz ki a történet pár “kávé” és “cigi” szünettel. Ezeket a bunyókat pedig belső, karakterizáló monológok próbálják az új és a régi Thor jellemépítésének szempontjából izgalmasabbá tenni. Viszont ezek a bunyók és a mögöttük lévő motiváció abszolút szórakoztatóvá és érdekessé teszik az egész kötet cselekményét.

A történet fókusza az új Thoron és közel hasonló hangsúllyal az eredeti Thoron van. A Mennydörgés Istennőjének kilétét a cselekmény mindenáron titokban akarja tartani az olvasó előtt. Ennek eredményeképpen hiányzik a főszereplő és egyben új karakter megfelelő szintű karakterizálása, ami egy kihagyott ziccer. Hiszen Jane Foster a történetben rákbeteg, aki a Mjölnirrel a kezében életerős szuperhőssé változik. Ám annak ellenére nem választja a könnyű gyógyulást(mágia), hogy átéli az egészségesség állapotát újra meg újra, mondván: a mágiának mindig ára van – itt egy nagyszerű belső őrlődésre építő drámai szálat is kibonthatott volna a történet, hiszen nyilvánvalóan a Thorkodásnak is ára lesz és már van is a történetben. Persze, a sztori végén Jane megindokolja, hogy miért választja ezt az utat. A többi pedig a hősnő további kalandjaiból kikristályosodhat, viszont, ha már eleve részletekkel építik bele már a hős megjelenésével párhuzamosan, az sokkal csalogatóbbá és komolyabbá tenné a karaktert mondjuk az új olvasók előtt.

Csak úgy mint az előző Thor történeteiben, Aaron Jason itt is kiegyensúlyozott, a valóságra távolról reflektáló történetmesélésre törekszik. Ez nem azt jelenti, hogy nem nyugtázza a történet azt, hogy itt most egy nemváltás történt. De teszi, finom önreflexióval, anélkül, hogy a sztori felpuffadna a sekélyes identitáspolitikai észosztástól. Viszont az hiányzott a karaktertől, hogy reagáljon arra érdemben, ahogy például az ellenfelei állnak hozzá. Félreértés ne essék, nem azt hiányolom, hogy nem olvastam feminista szólamokat.

Ennek persze számos oka lehet. Talán az, hogy az alkotó férfiként nem szeretett volna mélyebben boncolgatni nőiséggel kapcsolatos témákat, ami érthető, én úgy gondolom, hogy nem az a lényeg, hogy ki mondja, hanem az, hogy mit (egy nő is nyugodtan értekezhet a férfisorsról, egy nő is értheti, milyen férfinak lenni). Vagy csak szimplán ez volt a koncepciója. Ettől függetlenül jól esett volna pár elegáns, egészséges, nem ellenséges girlpower-gondolat. Persze, a karaktert így lehet úgy interpretálni, hogy az erős csajok nem dumálnak, nem okosítanak, csak teszik a dolgukat. 

Ettől függetlenül kifejezetten örömmel vettem azt, hogy az alkotó úgy tudta megformálni a női Thor kapcsán felmerülő szituációs kérdéseket, hogy közben nem tapossa meg a férfitársadalmat. Helyette inkább csak férfitípusokkal dolgozik, de nem általánosít. Itt van például Odin karaktere, mint a jó öreg régimódi főispán, akinek a háztartásában mindenkinek megvan a helye. Freyától elveszi az irányítást, mert visszatértével nőként kuss a neve és az a feladata, hogy kövesse az utasításokat. Thornak meg azért kell kussolnia és csinálnia a dolgát, mert a ő a “fiú”, és ezért engedelmességgel tartozik. Nyilván egy ilyen férfinak tűrhetetlen, hogy a legszebb játékszerét, a hatalmának egyik jelképét egy olyan forgatja, aki nem kapott rá engedélyt, és aki ráadásul nő is. Tehát szerinte a konyhában lenne a helye és a rántotthúsnak valót kellene kloffolnia a neki kirendelt húskloffolóval, nem pedig a koponyákat a másnak szánt, felszentelt kalapáccsal. Itt érdemes röviden megemlíteni Freya karakterét. Kiváló karakterpozicionálás az, ahogy Freya viszonyul a női Thorhoz: segít neki, mert önmaga bátor verzióját látja a lányban, ugyanakkor egyszerre fáj neki, hogy talán a férje haragjától tartva, vagy a ráerőltetett szerepkört internalizálása miatt ő nem nyúlt a kalapácshoz.

Aaron Jason természetesen reagál a rémült reakciókra is, a szokásos „anti-vók” vetyengésre. A sztori egy pihenőpontján, egy filler összecsapásban, látva Jane Fostert, mint Thort, a Szivacsember kezd rövid fejtegetésbe arról, hogy hogyan rontja el a feminizmus, meg az érzékenyítés a dolgokat és mennyire kár, hogy nem az eredeti, tökös faszi Thorral kell itt most torzsalkodni. Creeddel kontrasztban a felesége, Titanilla pedig nem akar harcolni Jane ellen, mert úgy gondolja, itt az idő, hogy a csajok összekacsintsanak. Persze ettől függetlenül Jane azért csak pofán thorja a nőt, a „bűn nem marad megthorlatlan alapon” (azt hiszem ennyi elég is volt a Thor szóviccekből), ezzel is azt sugallva, hogy számára nem az a fókusz, hogy ő most nő, hanem az, hogy vállalt egy melót, amit el kell végezni, van egy felelőssége, helyt kell állnia. 

Ahogy azt írtam, a kötet erőst foglalkozik a Odin Fia Thorral is. Fontos kiemelni, hogy az író még mindig jól bánik a méltatlanná vált Thor karakterével. Nem célja, hogy hímsovinisztát csináljon a karakterből, helyette egy teljesen emberi reakciókkal íveli a hőst, úgy, hogy a végére megőrzi őt nemeslelkűként. Thornak ugyanis nem az a baja, hogy nő forgatja a kalapácsát és kapta meg a hatalmát, hanem az, hogy nem ő van a kalapács és az erő birtokában. Az, hogy méltatlanná vált, ami kissé gyermeteg irigységgé és haraggá alakul át benne. Erőszakkal akarja visszaszerezni a célszerszámát, amikor pedig realizálódik benne, hogy a kalapács nem akar visszakerülni hozzá, jóváhagyja az új Thort. Ő viszont kényszeres nyomozásba kezd a kilétéről és eldobja magától a Thor nevet is, így csupán Odin fiának (Odinsonnak) hívatja magát.

Mint az előzőkben, úgy ebben a kötetben is ellátogatunk a távoli jövőbe, ahol az öreg Thor próbálja minden erejével újraéleszteni az elhalt Föld bolygót. Ez a pár oldal szintén rengeteget ad a hős jelleméhez a Földhöz való viszonyán keresztül. Erős, érzelmes képet kapunk a Mindenek Atyja Thorról. 

Üdvözöljük a Mennydörgés Istennőjét

A Thor: A Mennydörgés Istennője összességében egy izgalmas bemutatkozó kalandja Jane Foster Thorjának. Az előző két kötettel kontrasztban talán ez a leggyengébb, de ez korántsem jelenti azt, hogy rossz. Sőt, kifejezetten egy szórakoztató debütálása ez a karakternek. Nem erőltetett, nem kényszeres, nem kontextus idegen. Helyette újszerű, érdekes és új narratív ablakokat nyit az eredeti Thor számára. Igazából a női Thor létezése csak még érdekesebbé teszi az eredetit. Aki pedig a karaktercserétől, vagy esetleg amiatt aggódik, hogy a régi Thor ezzel kispadra lett ültetve, és helyette egy adag feminizmust kap a nyakába az nyugodtan elengedheti a félelmeit. Jane Foster nemcsak, hogy ilyen szempotból ártalmatlan, de egy igazán menő amazonként csak tovább gazdagítja a Marvel hőspalettáját.