Thor több, mint egy büszke, gyönyörű, viking istenállat

A nálunk a Fumax kiadó gondozásában megjelent Jason Aaron féle Thorténet (még lesz ebből pár, csak szólok) a Mennydörgés Istenéről annak köszönheti sikerét, hogy Thort nem csupán egy tinédzserlelkű, harcszomjas, örökkön tivornyázó, gyönyörű, büszke viking istenállatként mutatja be (mint például több Marvel rajzfilm, vagy képregénysztori), hanem jól ragadja meg az asgardi isten hősies, törődő, lojális, ugyanakkor esendő oldalát is.

Jason Aaron koncepciójában Thor Odinson nem csupán egy szokványos eposzi, a szerszámát (mindkettőt) csatában pörgető übermens, hanem egy érzelmi, szinte édesapa-állagú figura, aki fogadott gyermekét, a Földet gondozza. Ez a kettősség teszi igazán emberivé a karaktert annak ellenére, hogy Thor Aaron történeteiben is többször aláhúzza, hogy ő Isten.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A Thor: A Mennydörgés istene második kötete Aaron sorozatának a 12-től a 25-ös, befejező számait tartalmazza. Gorr, az istenölő elkalapálása után a múlt, a jelen és a jövő Thorja hazatér saját síkjába, a történet pedig innentől kezdve csaknem párhuzamosan mesél mindegyikőjükről. A nyughatatlan régi Thor Izlandon azzal bizonyítja isteni fenségét, hogy csini nőkkel hetyeg és megissza az összes sört is, addig jelen Thor szintén egy kocsmába tart egy kis tivornyára, de emellett elkíséri a halálsoron egyik barátját, ételt visz a szegény gyerekeknek, több millió éve kihalt “kvazárorchidea” magokat ajándékoz apácáknak, sztorizgat Tibetben egy szerzetessel, koccint a veteránokkal, esőt csinál a sivatagban és villámot szór az isteni szeretet szkeptikusai között okító jelleggel. – Jason Aaron Thorja éppen ezek miatt az apró, egy-két oldalt felölelő expozíciók miatt különleges, mert az asgardi istenség több, mint a fazon, aki a gonoszok pöcsének kloffolásától hős. Ő társadalmi szinten is szerepet vállal, megpróbálja megoldani a hétköznapi problémákat, de minimum tesz valamit annak érdekében, hogy az érintetteknek legalább legyen egy jó napja, ezzel is bizonyítva, hogy Gorr tévedett abban, hogy minden isten nemtörődő, önző, bitófát érdemlő. Thort érdekli a Föld, érdekli a rajta élő nép, törődni, gondoskodni akar róluk. Nem véletlen, hogy ebben a történetben a jövő Thorja, – aki akkora már a Mindenek Atyja – a több ezer évvel későbbi halott Földet gyászolja, sőt, megpróbálja újraépíteni azt.

A mennydörgés istene 2. cselekménye három szálra fókuszál. Az első a sötét elfek fundamentalista, extrém radikális Malekith-re, és az ő üldözésére fókuszál, a második a Roxxon vállalat és a S.H.I.E.L.D klímával foglalkozó részlegének csörtéjéről, a harmadik pedig a főisten Thor és a halott Föld újjáépítésének szándékát és védelmét öleli fel. Míg az első két történet sokkal inkább egy nagyobb esemény pilotja, addig a harmadik valójában Jason Aaron mozgalmas konklúziója Thor személyét és jellemét illetően, az ő és a Földhöz viszonyán keresztül bemutatva. Persze ebből a sztorihalomból sem maradhat ki a Thorkodás (lerészegedés egy sárkánnyal), de a képregénysorozat minden erejével azon van, hogy többet kreáljon Thorból, mint a rajongók kedvenc, férfi eszményképe, totemállata.

A Malekith incidens

A Melekith üldözése volna A mennydörgés istene 2.-ben a tipikus eposzi fejezet. Miután az átkozott Malekith (akit én csak a világfa Yggdrasil Jokerének hívok) megszökik Hélből, majd az ősi sötételf rend és hagyomány visszaállítása érdekében kíméletlenül elkezdi terrorizálni azokat, akik nem hajtanak térdet előtte. Thor tettrekészen dobná utána a pörölyét, ám közbeszól a politika, mivel ha Thor, mint asgardi “ügynök” elkezdi mindenféle más nemzetek területein annak népeit hókoncsapkodni, az komoly háborús szituációkba sodorhatja Asgardot. Így a Világok Kongresszusa élén Freyával, a Mindenek Anyjával úgy határoz, hogy megalapítja a Birodalmak Szövetségét, ami csak egy kicsit hasonlít a Gyűrű Szövetségére, nagyon kicsit. Ebbe a szövetségben van alfheimi, beképzelt, elitista fényelf, nidavelléri robbanóanyag fetisiszta és a nyelvi korlátok miatt tőmondatokban beszélő törp (a vicces karakter), jötunheimi néma óriás, Ud, a troll, aki egy troll, na és persze egy gyönyörű sötételf harcoslány, akit maga Malekith csonkított meg. Ez a szövetség kergeti Malekithet a világfa birodalmain keresztül, mert a radikális sötételf varázsló módszeresen kutatja fel a renitens elemeket, hogy lemészárolja őket, illetve más világokban olyan szövetségeseket keressen, mint például a jégóriások. Célja: természetesen a hatalom.

A világokon átívelő kaland izgalmas, jó dinamizmussal és izgalmas történetvégi csavarral mesél és vezet keresztül a birodalmakon, igaz, túl sokat nem tudunk meg a világokról. Ebből a szempontból leginkább a népek közötti ellenérzésekbe mar bele egy csöppet az eposz, de nem szándékozik kibontani ezeket. Nem mélyül el abban, hogy miért gyűlöli ennyire egymást mindenki.

Jason Aaron látszólag nem akarja megváltani a rasszizmustól a világot karaktereinek analógiájával, így a szereplőkön keresztül sem morzsolgatja nagy cúggal az okokat, helyette ősi és olcsó megoldást alkalmaz az ellentétek elsimítására: a minden fájdalmat és sérelmet gyógyító alkoholt. A történet nem egy tanulságos pillanattal, fordulattal, bármivel oldja fel az ellenszenvet, hanem vikingmódra, egy kis hányásig ivászattal,  na és persze némi halállal.Az eposz legérdekesebb pontja egyértelműen Malekith, az ő terve és a sötételf, mint nép. Aaron ugyanis eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, ha egyes népeknél tényleg nem működik a demokrácia, a “jogállamiság”, mert mondjuk nem erre van szükségük? Mert mondjuk temperamentumuknál és kulturális beidegződéseiknél fogva csak egy elnyomó hatalom képes rendet és rendbe tartani őket, amit ők igényelnek. Nem véletlenül hívják őket sötételfeknek – erre épít rá az író.

A kötet Malekith-incidens szála azonban nem csupán egy kaland, hanem az alapja a 2019-ben megjelent nagy Marvel eseménynek, a szint Jason Aaron tollából származó The War of the Realms-nak. Így aki már régóta szemezget a kritikai oldalról is nagyon kedvelt szupereseménnyel, mindenképpen ezzel a sztorival/ kötettel kell kezdeni (remélhetőleg a The War of the Realms hozzánk is eljut – e gondolat mögé a kritikát olvasó képregény biznisz képviselői legyenek kedvesek jelzés értékű izgatott szuszogást képzelni).

A Roxxon-terv

A jelenben játszódó természetvédelemre fókuszáló epizód Aaron sorozatának az egyik legokosabb szála. Bár tény, hogy egészen furcsa, hogy a S.H.I.E.L.D. létrehoz egy környezetvédelmi egységet Phil Coulson vezetésével (képzeljük el, ha a CIA-nak lenne egy ilyen, vagy van?), de ettől eltekintve kifejezetten örömteli, hogy az író ezzel is foglalkozik úgy, hogy közben egy hangyányi vadkapitalizmus kritikát is megfogalmaz. A sztori egyik főszereplője (a másik Thor)  a friss klímaszakértő és titkosügynök Rosalind Solomon, aki rájön, hogy Dario Agger (szupergonosz nevén a Minotaur), a hipermilliárdos Roxxon vállalat vezetője a további profit és egyeduralom érdekében nem kevesebb, mint a teljes ökoszisztémát próbálja bedönteni saját kis megátalkodott módszereivel.

Ezek a metodikák kifinomultak, a cél pedig szimpla: minden, ami a földön ehető vagy iható, az a Roxxon birtokában legyen, a Roxxon állítsa elő. Itt lép képbe Thor, aki nem csupán vonzódik a fiatal Shield-ügynökhöz, de személyes felelősségének tekinti a planéta védelmét (mondhatnánk úgy is, hogy ebben a sztoriban ő a Bolygó kapitánya), így mindent megtesz, ami tőle telhet annak érdekében, hogy akadályozza Aggert. Ám a Földön földi szabályok, törvényi és jogrendszerek uralkodnak, így Thor hiába küld szupercellákat lebegő Roxxon vállalatok fölé, hamar szembesül azzal, hogy a bolygónkon az az erősebb kutya fog töcskölni, akinek vastagabb a pénztárcája és nagyobb a lobbija, nem az, aki halhatatlan, meg villámokat szór egy kalapácsból, tonnákat nyom ki mellből, repül, meg ilyenek. Thor a konfliktust addig feszíti, míg kedvenc városát, Broxtont is felvásárolja Agger. – A Roxxon szál pont ezért rendkívül izgalmas, mert nagyon gyönyörűen kontúrozza az határok nélküli vállalati hatalmat. Azt a magaslatot, ami nem tisztel, nem kell tisztelnie sem földit, sem földöntúlit, ami győztesen kerül ki a fondorlatnak, a jó marketingnek köszönhetően abból a slamasztikából is, amiért ő a felelős. Arról a fajta hatalomról beszél, amely az ügyes kommunikációval képes pillanatok alatt másra hárítani a probléma okát.

Ez az a történet, amiben Thor nem tud győzni pusztán izommal, amiben úgy szenved vereséget, hogy közben mindvégig ő az erősebb fél.

S mint ahogy a Malekith-szál a “pilotja” a The War of the Realms eseménynek, úgy ez a történet a fundamentuma a női Thor felbukkanásának és annak, hogyan válik az asgardi isten ismét méltatlanná a pörölyre és annak hatalmára.

A Föld halotti Thorja

A harmadik szálat Aaron párhuzamosan vezeti a Roxxon-incidenssel, ami teljességgel logikus, hiszen az egyik a másikból következik (inkább következhet – a Marvel univerzumról beszélünk). Az idős Thor végtelen gyászában a porgombóccá változott Földet járja merengve azon, mit kellett volna megtennie a pusztulás elkerülése érdekében.  Ekkor érkezik a Földre egy váratlan vendég Galactus személyében, aki úgy véli, végre elfogyaszthatja az egyetlen bolygót, amely ilyen hosszú ideig képes volt ellenállni neki. Az öreg Thor azonban szembeszegül vele, sőt, unokáitól kap segítségét. Hatalmas küzdelem veszi kezdetét egy kopár sziklagombolyagért. Akkora, hogy még az előző kötetből megismert All-Black The Necrosword is visszatér.

Thor pörölyén csattan az ateisták tehetetlen dühe

Mint azt a cikk elején írtam, ez a szál voltaképpen az író konklúziója Thorról. Itt válik a mennydörgés istenéből teljesen a szolgájává; a Föld szolgája, a bolygó végtelenül lojális barátja, aki kész meghalni érte, ha már megmenteni nem tudta azt. Jason Aaron pedig kiváló történetmeséléssel fonja egybe a Roxxon történetet Galactus éhségével, hiszen mindkettőnek egy célja van: felzabálni a bolygót saját maga mohóságára.

Egy gyönyörű lezárása ez a sorozatnak, amitől Thor is egy kicsit más karakterré, szerethetőbbé válik az olvasó számára.

De az író nem csupán mesterien vegyíti a két történetszálat, hanem roppant ügyesen illeszti be a soron következő történetek előszeleit. Ugyanis az akár epilógusnak is nevezhető, még az öreg Thor történeti szálába illeszkedő mellékvágányon Thor unokái böngészik az elmúlt korok történelmét, nagy mondáit, aminek a zöme a nagyapjukról szól. Megismerik (és általuk mi is) Malekith “eredettörténetét”, találkoznak azzal, ahogy a nagyfater lenyomott pár jégóriást és véletlenül belelapoznak az új Thor legendájába is.

A három történetszál vizualitását tekintve változatos és emiatt izgalmas. Nem véletlenül, hiszen öten rajzolták a 15 számot felölelő kötetet, ami miatt végképp elkülönülnek egymástól a történetek. Olyan, mintha Thor történeteit különböző szemtanúk különböző módon mesélnék, ám mégis koherensen. A rajzok művészi megközelítéstől függetlenül kifejezők, dinamikusak, tökéletesen kiszolgálják az írói koncepciót.

A Thor: A mennydörgés istene második kötete – bár nem olyan izgalmas és eposzi mint az első – egy kiváló történetcsomag azok számára, akik kedvelik az asgardi istenség Marvel verzióját. Jason Aaron gyönyörűen árnyalja és íveli a kalapácsos villámvikinget emberi kapcsolatain keresztül. A fő cselekményszálakba bele-bele szövődik pár emberi, halandó pillanat is. Ilyen például a kötetben felbukkanó, rákos megbetegedéstől szenvedő Jane Fosterrel való kapcsolata is, akit szintén nem tud megmenteni Thor, mivel maga Jane nem engedi neki. Kifejezetten erős párbeszédben tárgyalják meg, hogy Jane-nek ez a saját küzdelme, neki kell megvívnia. Aaron történeteivel kicsit érettebbé vált a karakter, kicsit hősiesebbé, komplexebbé. Talán hangosan ki is mondható, hogy azok, akik eleddig nemigazán érdeklődtek a mennydörgés istene iránt, e két kötet után határozottan vágyhatnak a folytatásra és a kalapácsos további élet- és karrierútjára.