Mi értelme van az amerikanizált remake-eknek? – A bűnös

Valami bűnös Dániában

„Oknyomozásunkat” érdemes talán ott kezdeni, hogy miért is lehetett érdekes egyáltalán amerikának egy kisköltségvetésű, minimalista eszközökkel dolgozó dán bűnügyi film. Gustav Möller első rendezése a 2018-as Sundance Filmfesztiválon mutatkozott be, ahol egyből el is vitte a legjobb nemzetközi drámák díját. Innentől pedig nem volt megállás. Sorra kapta a jelöléseket, és zsebelte be a nemzetközi filmfesztiválok elismeréseit (köztük a 2018-as CineFest Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díját, és a Pressburger Imre-díjat), hogy Dánia egészen az Oscarért versenyeztesse.

A Bűnös Lajka Keresése a Csuklyások videótékájában – Ezt láttuk a CineFesten

A díjeső és a jelölések persze önmagukban semmit sem jelentenének, de Möller filmje mesteri módon használja ki a minden értelemben szűk keretek közé szorított thrillerben rejlő lehetőségeket. Az egy helyszínen és minimális szereplőgárdával dolgozó film Asger Holm (Jakob Cedergren) segélyhívó diszpécserként dolgozó rendőr egy műszakját követi végig. Asger nem véletlenül kerül az utcáról egy asztal mögé, és láthatóan nincs rendben minden az életével. Szolgálata közben az elhanyagolható ügyek mellett viszont befut egy hívás, ahol egy nő virágnyelven próbálja meg közölni a diszpécserrel, hogy elrabolták. Asger mindenre elszántan, talán túlságosan is erőszakosan igyekszik segíteni a nőnek – és persze nem thrillerről beszélnénk, ha nem érkezne menet közben néhány meglepő fordulat az esettel, és persze Asgerrel kapcsolatban. Ami pedig még érdekesebbé teszi a dolgot, hogy a külvilág eseményeiből semmit sem látunk, kizárólag Asger irányítóközpontba zárt nézőpontjára és a telefonhívások hangjaira hagyatkozhatunk.

Möller legfontosabb tettestársai Jasper J. Spanning operatőr és az Asgert alakító Cedergren. Előbbi precízen komponált képeivel, a hangulatot fokozó fényeléssel, és kameramozgásaival szinte életre keltik a Cedergren hideg, visszafogott, de szépen lassan a foga fehérjét kimutató karakter minden egyes apró rezdülését. A megrázó titkot rejtegető rendőr szokatlan műszakjában az is egy kreatív bravúrt jelent, ahogy a telefonos beszélgetés dialógusaiból követhetjük végig az elrablást, majd az ügy megoldását. Bár nem szokatlanok a műfajtól a szűk, klausztrofób helyszínek, de olyan ritkán akad, hogy a cselekmény izgalmasabbnak ígérkező része kamerán kívül történik. A kellő hatást pedig maximálisan el is éri: 2018 egyik sokat emlegetett, tanítanivaló módon felépített minimalista filmjéről van szó, amiben végül fontosabbá válik a szemünk előtt kibomló karakterrajz és jellemfejlődés, a bűn és bűnhődés természete körül zajló rejtett moralizálás, mint a zsánerre amúgy jellemző harsány cselekményvilág, vagy az agyonbonyolított csavarok.

A díjeső, a szokatlan, de kreatív megoldásai, a kiemelkedő dinamikája és a várható gazdasági siker természetesen azonnal felkeltette a külföldi producerek érdeklődését is. Möllert szinte azonnal megkeresték a remake opciókkal, de végül Jake Gyllenhaal ajánlatára bólintott rá, ahol a színész nemcsak a főszerepet vállalta el, de a produceri teendőkből is kivette a részét. De miért is van szükség egy ilyen remake-re, és miért nem az eredeti filmet terjesztik széles körben szinkronnal, vagy felirattal?

Ki akarna kilépni a kulturális komfortzónájából?

Egy hasonló remake elkészítése természetesen elsősorban stúdiódöntés, aminek a hátterében számos ok állhat, de a potenciálisan magas anyagi megtérülés mindenképpen fontos. Ehhez érdemes egy már eleve sikeres filmet (mint jelen cikk tárgya, vagy például a pár éve feldolgozott francia Életrevalók), vagy viszonylag olcsón, de jövedelmezően megvalósítható zsánerfilmeket választani (emlékszünk még az évezred eleji ázsiai horror remake boomra, ugye?). Még ha az alapul szolgáló filmek el is jutnak hivatalos formában az amerikai mozikba és háztartásokba, az egyik legnagyobb mozgóképgyártó országban ezek egy olyan szűkebb réteghez szólnak leginkább, akik nem ódzkodnak eredeti nyelven, felirattal filmet nézni. Az átlag tartalomfogyasztó viszont szívesebben választ egy olyan filmet, amiben számára ismerős kulturális közegben, az anyanyelvén beszélő ismert arcokkal találkozhat. (Ha pedig mindez egy ismert franchise keretein belül történik, csak hab a tortán.) Ugyanígy indok lehet a remake mellett egy külföldről érkező szimplán érdekes koncepció, vagy történet, aminek az eredeti nyelvű bemutatása nem lenne nyereséges – hacsak az eredeti ötletek hiányától szenvedő Hollywood a fentebb említett nyomvonalak mentén nem dolgozza át egy aktuális szupersztár főszereplésével. De jogosan tekinthetők-e ezek az átdolgozások az eredeti alkotók munkáján való nyerészkedésnek, esetleg a kihasználásuknak? Ne felejtsük el, hogy mire ezek a remake-ek napvilágra kerülnek, az eredeti produkció a legtöbb esetben már régen túl van a mozis sikerein, kiszedte a nézők zsebéből, amit kitudott. Nem mellesleg a stúdiók a jogok felvásárlásakor elég szép összegeket adnak át a jogtulajdonosnak (esetenként még akár bevételi részesedést is), és az sem ritka, hogy az ötletgazda alkotóként is részt vesz a remake elkészültében. Ebben a látszólagos szimbiózisban pedig már csak a tartalomfogyasztó attitűdjén múlik, miként viszonyul ehhez a kérdéshez: ugyanúgy helye van a kritikus hangoknak, és a felháborodásnak is, mint annak, ha megpróbáljuk megérteni és elfogadni a remake-gyárat mozgató rugókat.  

Röviden összefoglalva tehát, az amerikai filmipar és piac sajátosságai miatt gyakran jobban megéri egy kintről származó ötletet újra leforgatni ismerős arcokkal és közreműködőkkel, mint felirattal vagy szinkronnal szélesebb forgalmazásba küldeni az eredetit. Hogy a médiaglobalizáció jegyében több országból is tartalmat bekebelező streamingplatformok esetében mi áll ennek a hátterében, az nagyjából hasonló. Azzal a kitétellel talán, hogy akár az eredeti film sugárzási jogait is megvásárolhatnák, de így is csak a felhasználók egy kisebb, “egzotikumokra” vágyó rétege tekintené meg. (Kivételként említhetnénk például A nagy pénzrablást, vagy a jelenleg is taroló Nyerd meg az életedet, amik nem angol anyanyelvű tartalmakként is óriási sikereket és nézettséget értek el a platformon, de érdemes figyelembe venni, hogy itt a Netflix által is erősen megtámogatott, szerializált műsorokról van szó.)

Miért szorítunk még mindig egy tucat felfegyverzett, álarcos bűnözőnek?

De vajon megérte-e feldolgozni A bűnöst? Cinikusan azt is mondhatnánk, hogy ha emiatt már legalább egy valaki megnézi az eredetit, akkor igen. De szerencsére önmagában vizsgálva is minimum korrekt lett a film 2021-es Netflix verziója.

A Netflix bűnöse  

Az alaphelyzet, a történet és a párbeszédek nagy része teljesen megegyezik a fentebb taglalt dán eredetijével, így rögtön az értékelésre ugorhatunk. Jake Gyllenhaal szerencsére jól alakítja a remake-ben Joe-ra keresztelt karaktert. Játéka picit át is értelmezi a karaktert: míg Cederberg megformálásában egy titokzatosabb, kimért figurát látunk, addig Gyllenhaal robbanékonyabban, szélesebb gesztusokkal adja elő magát. Asger egy megfejtésre váró rejtély, míg Joe egyértelműbbé teszi problémáit és neurotikusságát. Ez a nagyobb érzelmi amplitúdókkal bíró harsányság ritkán azonban a giccs határára sodorja Gyllenhaal alakítását, ami leginkább csak az eredeti karakter visszafogottabb, dekódolást igénylő rezdüléseinek tükrében problémás. Mint ahogy az is, ahogy a forgatókönyvírók az Asgerre jellemző szépen lassan kibomló karaktertanulmányt a befogadó számára készen átadott, hatásvadász érzelmi plot device-okkal próbálják helyettesíteni (igen, családi drámáról és eégszségügyi problémáról van szó). De végülis más forgatókönyvírói iskolákról, és feltételezett célközönségekről beszélünk.

Alapvetően is elmondható, ahogy már a nyitányban érzékelhető, hogy egy mozgalmasabb, több vizuális és környezeti ingert felvonultató feldolgozást rendezett Antoine Fuqua. Az amerikai mércével tekintve kicsinek tekinthető dán város nyugalmas, lassabb irányítóközpontjának hangulata nem is mutatna jól Los Angeles forgatagában. A hatalmas kivetítőkön közvetített kaliforniai erdőtüzek elsőre csak céltalanul beemelt aktualitásnak tűnnek, de szerencsére, ha minimálisan is, de megtalálták szerepüket a forgatókönyvben. Az viszont nem csak az alapanyagtól történő elrugaszkodás, hogy a diszpécserirodán kívülről is látunk pár jelenetet. Amíg a monitorokon látott képek létjogosultsága nem kérdőjeleződik meg, addig ez a pár rövid képsor egyszerre kizökkentő és indokolatlan (feltéve, hogy nem Joe belső képei elevenednek meg, de ez az elmélet nincs alátámasztva). 

Fuqua az amerikai aktualitásokra reagáló kommentárok mellett beemelt néhány biblikus szimbólumot és utalást, de szerencsére mindezt ízlésesen, nem arcbamászóan tette. Egyedül az eredetihez képest nagyobb dramaturgiai változást hozó lezárás és utolsó jelenet, valamint a belőlük következtethető karaktersors az, ami furcsán kilóg a sorból. Ezek együttese pedig bizony jól kidombortja a feldolgozás amerikanizáltságát, ami főleg a túldramatizáltságban és az egyértelműbbé tett, leegyszerűsített világképében rejlik. 

Fuqua és Gyllenhaal érezhetően nem akarták merőben átértelmezni Möller alkotását. Úgy tartják meg az eredeti legnagyobb erényeit, hogy az aktualitásokra éppen csak reagáló környezetváltás mellett viszont a dinamikai eltérések, és főleg a dramaturgiai változások jelentenek annyi módosítást, hogy önálló filmként is értékelhető legyen. Ezen keretek és értelmezési pontok mentén így egy korrekt, működőképes thriller, ami felette áll a Netflix átlagos zsánerkínálatának. Az már más kérdés, hogy a hibáival együtt, a dán verzióval összevetve azonban jogosan kijelenthető: az eredeti jobb volt.