A Mise éjfélkor olyan, mintha Stephen King írta volna a Bibliát

Kevés színesebb műfaj létezik a horrornál. Lehetőségei, toposzai, eszköztára szinte bármilyen történet bemutatására alkalmasak, határai tágíthatók és összemoshatók. Mike Flanagan pedig a Stephen King-féle horrorral operál, ahol a műfaj maga a kontextus és a szimbólumrendszer, feszültségkeltő eszközei pedig a karakterfejlődést és a pszichológiai motívumokat segítik. A Mise éjfélkor gerincét a gótikus horror adja, a klasszikus vámpírmitológiát köti össze az ószövetségi Isten-félelemmel (a párosítás közel sem olyan különös) és próbálja bemutatni a hit mibenlétét, választ keresni az ősi kérdésre; mi az élet, mivé válunk halál után és létezik-e felsőbb hatalom.

A kísértetházban végre önmagunk lehetünk

Rileyn Finn (Zach Gilford) hazatért szülőföldjére, az óceán ölelte Crockett szigetre. A maroknyi lélekszámú falucskába egy titokzatos pap is érkezik, aki karizmájával hamar a közösség középpontjává válik. Lelkesítő miséi mellett pedig a lakók igazi csodáknak lehetnek szemtanúi, amelyek kapcsán még a hitetlenekben is felcsillan a remény. A sziget lakóinak szembe kell nézniük önmagukkal, hogy lelküket megtisztítsák; meg kell bocsájtaniuk, el kell engedniük, fel kell áldozniuk, felelősséget kell vállalniuk, hogy feltámadhassanak a szeplőtelen hitben.

Flangan explicit bírálja a vakbuzgó, fanatikus hívőket, a katolikus farizeusokat,. A cselekmény centrumának pedig az ószövetség bosszúálló és haragos Istenét állítja, rémisztő angyalaival, akik nem állnak távol a gótikus vámpírmitológiától.

Angyalra gondolva először a görög ábrázolások juthatnak eszünkbe: gyönyörű, jóakaró hírnökök, akik az Úr igéjét és üzenetét hordozzák. De, ahogyan az ószövetségi Isten, úgy hírnökei is rémisztőek, a sorozat pedig ebből merít. Az ősi írások egészen más külső jegyeket társítanak az angyalokhoz, attól függően, hol helyezkednek el a hierarchiában, de érkezésüket félelem övezi:

„Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz…” Lukács 2:10

Ahogyan természetük is fenyegető, kezdve Ádám és Éva kiűzésétől:

“És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.” Mózes 3:24

Jákob párbaján át:

“Jákob egyedül maradt odaát. Akkor valaki hajnalig küzdött vele. Mikor látta, hogy nem tudja legyőzni, megérintette csípőjét úgy, hogy Jákob csípője kificamodott, miközben vele küzdött. Közben így szólt: „Engedj el, mert közeledik a virradat!”” Teremtés 32:26-27

a Jelenések könyvéig, amelyben az angyalok megoszlanak jó és rossz szerint:

“Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt letaszították angyalait is.” Jelenések 12: 8-9

De a Mise éjfélkor a klasszikus, bibliai angyal ábrázoláson túl is kihasználja az ótestamentum szimbólumait. Epizódjai fejezetekre oszlanak, címük pedig az Ószövetség releváns könyveit viseli. A cselekmény pedig a húsvéti ünnepkör analógiájára és stilizálására épül. Az előkészületi, bűnbánati időszak, az önmegtartóztatás metaforája, a nagyböjt Jézus negyvennapos zarándokútjára emlékszik, amelynek végén a levetett angyal, Sátán kísértette meg. A böjtöt a nagyhét követi, melynek második fele a Szent három nap (nagycsütörtök – az utolsó vacsora, az Euchariszta megalapítása, Krisztus elfogása, nagypéntek – kereszthalála, nagyszombat – virrasztás a sírjánál), majd húsvét, a kereszthalált követő vasárnap, mikor Jézus feltámadt, legyőzve a halált.

Perverz, szinte blaszfémiával felérő ötlet a katolikus egyház legszentebb ünnepi időszakát összemosni a vámpír mitológiával, holott a vallási horror előszeretettel merít az ősi mitológiából, legyen szó Lilitről, vagy Júdásról, aki egyes értelmezésekben minden vérszívók atyja. De a Mise éjfélkor kifordított interpretációja rendkívül jól cseng össze a szentségekkel, hogy kritikájává váljon a vakhitnek.

Pruitt atya izraeli zarándok útjáról nem tudott hazatérni, Paul atya viszont az ő megbízásából és tudásával felruházva érkezett a szigetre, hogy a hívők számára átadja a csodát, amelyek a vérből fakadnak. A szentmisén átélt Euchariszta, az úrvacsora liturgikus elfogyasztása, melynek keretén belül a hívők úgy veszik magukhoz a szentségeket, ahogy Jézus tanította az apostoloknak, a kenyér és bor egész szubsztanciája átlényegül a megváltó testévé és vérévé. Aki pedig magához veszi mindezt, kitárja lelkét Istennek, magába fogadja, csodákban részesül; meggyógyulnak a sebek, a test és a lélek megfiatalodik. A mirákulumokat látva az egyházközösség dagadni kezd, napról napra, vasárnapról vasárnapra egyre több új hívővel gyarapszik, a hit pedig vallásá és személyi kultusszá alakul, amelynek középpontja Paul atya.

Az atya, akinek feltett szándéka a csodák és az evangélium továbbadása és a hívők toborzása. A pokolba vezető út pedig jó szándékkal van kikövezve.

Flanagan rendkívül okosan állítja szembe a valódi hitet a vallásossággal. Az egyéni felelősségvállalást azzal, mikor minden tett magyarázható Isten útjainak kifürkészhetetlenségével, a szabad akarat kettős mércéjével és a passzusok szó szerinti ismeretével.

A helyszín remek választás, mert kis lélekszámú a sziget, ahol mindenki ismeri a másikat, a közösségi szerepvállalások kihalás útján öröklődnek a kimondott vagy éppen lappangó feszültség pedig akár gyilkos indulatokat szülhet. Kevés karaktert ismerünk meg, de a dialógus alapú narrációnak köszönhetően, velejükig megismerjük őket. A férfit, aki gyerekkorától vallásosan volt nevelve, de ateistává vált, miután felvállalta saját felelősségét a halált okozó balesetben, amit előidézett. A nő, aki a szeretetben leli meg a hitét, amit akkor sem veszít el, mikor a halál tényét kell feldolgoznia. A vezetőt, akinek a szemében létezik a különb és még annál is különb hivő, akik besorolásáról természetesen ő dönt. Az apa, akinek más a vallása és hite elválaszthatatlan gyászától. Vagy a doktor, akit a racionalitás vezet.

Egy ilyen helyen a személyi kultusz nagyon hamar ki tud épülni és egészen irracionális tettekre sarkalhatja a közösség tagjait. Talán ebben érhető tetten Falanagan vallás kritikája leginkább. A sziget lakóinak hozzáállása az egyházhoz, hogy eleinte csak kötelezően, vasárnaponként járnak misére, meg ne szólja őket a szomszéd, aki szintén be nem teszi a lábát hétköznapokon a templomba. Az ifjú atya érkezése, akinek szentbeszédei hétköznapiak, átérezhetők és róluk szólnak. A lelkesítéssel egybekötött bűntudatkeltés, az egyéni felelősség elodázása és felmentése a szabad akarat felértékelésével. Majd a csodák – amelyek akár racionálisan is megmagyarázhatóak – misztifikálása és az atya, mint égi közvetítő személy messiás tudata. A hiteles kultusz kiépülését Flanagan Jim Jones szektájának párhuzamba állításával is hangsúlyozza. De a kőkemény kritika ellenére a Mise éjfélkor nem egy ateista kiáltvány. Sokkal inkább a hit mibenlétére keresi a választ, amit természetes módon sző át az élet és halál kérdésköre, az elengedés fájdalma, mint mozgatórugója a karaktereknek. A konklúzió, a feltámadás szimbóluma pedig tisztább és felemelőbb, mint bármi liturgikus szentség vagy szeánsz.

Flanagan tehát újra az ősi kérdésekre keresi a választ, de ezúttal kissé túlírva. Forgatókönyveinek legerősebb eleme a dialógus központúság, a Mise éjfélkor viszont egyes jeleneteiben átesik a ló túloldalára, a karakterek pedig túlbeszélik a nyilvánvalót is. Természetesen olyan kiemelkedő alakítások mellett ez nem zavaró, ami Flanagan magánszínházát jellemzi (mert ezúttal is eddigi alkotásainak szereplőgárdája kapja a főszerepet), de lassú folyású teszi a cselekményt, amit nem biztos, hogy minden néző gyomra bevesz. Az atmoszféra viszont a játékidővel arányosan egyre fojtogatóbbá válik, még csak nem is az explicit horrorelemek, a suspense vagy a gore, hanem a vallási fanatizmus lassan kibontakozó őrülete.

Nem hibátlan sorozat a Mise éjfélkor. Legnagyobb gyengesége, hogy végtelenül kiszámítható, de az újszerű megközelítés, a Biblia horrorisztikus interpretálása mégis újszerűvé varázsolja. A cselekmény lassan bontakozik ki, de beváltja ígéreteit, amivel Mike Flanagan talán legszemélyesebb alkotásává válik.