Nagy Dénes első nagyjátékfilmjét, a Természetes fényt a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst medve-díja óta nagy várakozás előzi meg itthon. Filmfesztiválos körútjáról a film végre a hazai mozikban is bemutatkozik. Egy tabufeszegető, lírai film lett, ami biztos, hogy nem való mindenkinek. Filmkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az elmúlt évtizedben átütni látszik a magyar áldozatszerep, a “balsors, akit régen tép”-frázisa. Ott van Ungváry Krisztián számos tényfeltáró kötete (pl. Hősök?, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941–1944), vagy jelen film alapjául szolgáló Závada Pál regény, a Természetes fény, ami egy közösség elbeszélésein keresztül vállalja fel, hogy a háború és az azt megelőző közeg a magyarokból is kihozza az aggresszort. A magyar filmek terepén Nagy Dénés volt az, aki felvállalta azt a hálátlan feladatot, hogy nagyjátékfilmen viszi a nézőt a magyar történelem nem túl kellemes területére: A második világháború idején, 1943-44 között a fronton harcoló alakulatok mellett csaknem százezer magyar katona teljesített szolgálatot a keleti front mögött megszállt területeken, dezertőrök és partizánok után kutatva. Az eseményekbe egy magyar katona, Semetka István (Szabó Ferenc) szemszögén keresztül nyerünk betekintést, pontosabban a fronton töltött nyolc hónapjának három napjába. Ez a rövid idő elég is ahhoz, hogy a film kifejtse a főbb témáit.
A II. világháborút megélt nagyszülők, dédszülők elbeszéléseiből ismerhetünk történeteket, ahol német vagy szovjet – éppen ki ment végig az országon – katonákról, akik falusiak házába jöttek ellátmányért, szállásért, azaz akiket muszáj volt vendégül látni. A Természetes fény alapszituációja ezen történetek inverze: Az itthoni elbeszélésekből ismert betérő katonák ezúttal magyarok – ráadásul a Szovjetúnió egykori területén! -, akik a hadviselésre, katonai szolgálatukra hivatkozva vesznek magukhoz élelmet az amúgy is éhező civilektől, lakhelyet a szűkösen élő családoktól, vagy sajátítanak ki otthonokat, hogy ott a helyiek távoli társai, barátjai ellen indított hajtóvadászokat terveljék ki.
HIRDETÉS
Saját emlékzettudatunk és más magyar történelmi filmek kontextusában zavarbaejtő ez a fajta megközelítés, hiszen nemzeti identitásunk felülbírálására kényszerít minket.
Nagy Dénes persze nem tolja a felelősség egészét a katonákra, és nem is feltétlen célja az elmúlt generáció egységes történelmi tudatának felkavarása. Sokkal inkább a háborúk nagyhatalmi machinációinak kisemberi nézőpontját szeretné bemutatni, oldalaktól függetlenül. Bár jogtalanul, hatalmi pozíciójukra támaszkodva veszik például magukhoz a magyar katonák a helyiek szarvas zsákmányát, tekintetükben ott az éhség, a kétségbeesés, hogy az otthoni hatalom fog-e ellátmányt küldeni az Isten háta mögé. Ennek érzékeltetése remek eszköz a film főszereplője, Semetka szakaszvezető, aki – talán egyedüliként a szakaszában – ember maradt az embertelenségben. Ő az, aki szemlélőként (amire hadi fényképészi feladata is ráerősít) körképet ad a hátország helyzetéről. A Saul fiát idéző arcokat fürkésző közelik és félközelik az örök bizalmatlanságot, de az amögött néha felsejlő empátiát, a háború által kényszerített rosszban vállalt sorsközösséget közvetíti.
Teszi mindezt kevés szöveggel, amatőr színészekre és a lettországi táj természetes fényeire támaszkodva – utóbbiban sokat merítve Tarkovszkij filmjeiből. Atmoszférjában legerősebb a Természetes fény, hiszen néhány életképből, mint például az, amikor a magyarok és a civil lakosság együtt vacsorázik: Nagy boldog közösséget akarnak vele sugározni magyar részről, de inkább kínosnak és feszültnek hat az egész. Vagy az éjjeli tálat cserélő asszonyra ösztönösen rátámadó katona képe bőven felvázolja, milyen besorozottként és megszállt falubeliként a háború.
A mindennapokat átjáró bizalmatlanság mellett a film egy másik fontos tételt is végigvisz: Meddig tudja elvinni az embert a háborús helyzet?, azaz hol van az a pont, ahol kiöli az emberséget az emberből a háborús helyzet.
A filmben nemcsak a túlélésük bizonytalansága hajtja az embereket a gonoszság felé, hanem maga a rendszer is, amiben létezniük kell.
Hol cserben hagyja őket a rendszer (nincs kaja, nehezen jövő utánpótlás), hol pedig akadályozza őket saját döntéseikben. Semetka mint humános katona hiába nem ártana a helyieknek, sőt segítene nekik elviselhetőbbé tenni jelenlétüket (ahogyan ő, úgy a civilek se kívánták ezt a háborút), a katonai hierarchia szerint nem szegülhet szembe feljebbvalói parancsának.
Ez a kisemberi szemszög mellett párhuzamosan épülő szál szintén életképekkel, de már konkrét végkifejlet felé viszi Nagy Dénes mondanivalóját. A szovjet dezertőrök és lázadók keresésének céltalannak tűnő feladata egyszer csak elesettekkel járó bosszúhadjárattá lesz. A következményeket vázolva a film bár fokozatosan építi a feszültséget az eddigre már jól megismert stílussal, elmarad a katarzis érzés, miközben minden filmnyelvi eszközzel vezet egy baljóslatú esemény felé. Vitatható, hogy szükség van-e egyáltalán megrázó jelenetekre, vagy csak pillanatnyi sokkolásra, hiszen a film kontextusában pont a katarzis hiánya képes igazán átadni üzenetét: a háború képes olyan erőszakba hajszolni az embert, hogy nem is érzékeli már, milyen szörnyű tetteket hajt végre. A leadott lövés, az ellenfél civiljeinek éheztetése egy teljesítendő paranccsá silányul. Érthető, megmagyarázható volta ellenére kissé darabos, plasztikus benyomást ad ennek bemutatása.
A Természetes fény fontos mérföldkövé válhat a magyar történelmi filmek történetében, hiszen elsők között vállalta azt a II. világháborús emlékezetben, amelyről inkább áldozatszerepként szeret a történelmi kollektíva beszélni, semmint a rossz döntések, cselekedetek azonos felvállalásával.
Lassú folyású, lírai film, amely hangulatával, atmoszférájával mesél sokat, nem pedig konkrét cselekményével. A klasszikus háborús vagy történelmi filmeket keresők nem feltétlen találják meg számításaikat a Természetes fényben, de pont ezért érdekes, és mindenképp megnézésre ajánlott film.
