Cixin Liu Háromtest-probléma trilógiájának zárókötete egymaga kiteszi terjedelemben a korábbi darabokat. Számos elméletről és emberi történetről szól úgy, hogy minden hősét és gondolatát egy nem is annyira távoli, nem is annyira elképzelhetetlen, de rendkívül veszélyeztetett jövőképbe helyezi.
A monumentális mű egészen másképp közelíti meg a jövő lehetséges történetét, mint ahogy azt egy amerikai vagy európai szerző leírta volna. Szeret elveszni a részletekben, gyakran merül el egy-egy, látszólag nem is fontos szereplő életében, akiről aztán persze kiderül, hogy kiemelten jelentős szerepet játszik az események végső kimenetelében. A terjengős szöveg mégis szétfolyik itt-ott, céltalannak hat, olyan ötletmorzsákat is megrág, amelyekre néhány mondat is bőven elegendő lett volna. Sem a szerző, sem a szerkesztője nem érezte úgy, hogy vágnia kellene a szövegen, és ez a terjengősség magában foglalja annak veszélyét, hogy az olvasó bizony beleun, és leteszi a kötetet – jómagam is bő három hónapig bíbelődtem vele, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Rengeteg szimbólumot használ, egész történetszálak, közbeékelt mini-történetek épülnek fel arra, hogy többszörösen kódolt jelentéstartalmukat megfejtve hozzásegítsék a szereplőket a háború következő lépésének megtervezéséhez.
Ezek a közbeékelések is ugyanazt a célt szolgálják, mint a korábban felépített, majd elvesztett történetszálak: hosszasan ágyaznak meg a későbbi csattanónak.
A szövegből árad a keleti fegyelmezettség, valamint a naiv elképzelések sokasága. Cixin Liu értelmezésében az emberiség a jövőben egy megértő, a kríziseket jól és viszonylagos higgadtsággal elviselő közösség, akiknek ha azt mondják, költözzön be az utolsó emberig Ausztráliába, akkor gyakorlatias megoldásokkal és többnyire fegyelmezetten megteszi azt. A legfontosabb szereplők mind kínaiak, rajtuk múlik az emberiség sorsa, ezért időnként hajlamosak leszünk olvasás közben a Földre egyfajta Óriás Kínaként tekinteni. Hiszen sem a trisolarisi fenyegetés kezelésébe, sem a bolygóvédelmi kérdésekbe nem szólnak bele érdemben nyugati nagyhatalmak.
A könyv ugyan néhányszor említést tesz amerikai nagyvárosokról (legalábbis az elnéptelenedésükről), ENSZ is megjelenik egy-egy döntési kényszerhelyzetnél. Valamint szerepet kap a Nemzetközi Flotta is, mint önálló állam, a legfontosabb döntéseket mégis Kínában hozzák meg, legyen az biztonsági, tudományos, vagy logikai probléma. Így annak ellenére, hogy rendkívül érdekes felfedezni a keleties gondolkodásmódot, és elviekben nem befolyásolja mindez az olvasási élményt, azért mégiscsak muszáj megállapítani, hogy ebben a formában a regényfolyam egy jókora hazabeszélés, amelyben a globális kínai befolyás magasan a nyugati kultúrák, vagy akár a keleti egyéb nagyhatalmak (pl. Oroszország) felett áll.
A halál vége tehát ízig-vérig kínai mű, egy olyan trilógia darabja, mely számunkra szokatlan szemszögből közelíti meg az emberiség kipusztulásának lehetőségét. Hard sci-fiként számos fizikai és logikai elméletet tár elénk, oldalakat szán ezek elemzésére, és az aktuális történetszállal ötvözve eljuttat minket a lehetséges értelmezéshez akkor is, ha magunktól nehéz lett volna visszafejteni a szerző sajátos észjárását. A magasabb dimenziókban való létezés, a korábbi kötetből is ismert kozmikus fizika és a Machiavellit megszégyenítő háborús támadási-megnemtámadási stratégiák mind olyan erényei a szövegnek, amelyek nem, vagy ritkán bukkannak fel nyugati szerzők regényeiben ilyen alapos és közérthető formában. A fizikai távolságok, a sebesség, a hajtóműkapacitás érzékeltetése realisztikus és megdöbbentő módon ábrázolt, Cixin Liu nem fél éveket, évtizedeket ugrani a történetben csupán azért, hogy megmutathassa, a fizika határait legyőzni nem olyan egyszerű, mintsem gondolnánk, ha valóban el akarunk gondolkodni az univerzum, vagy akár csak a Naprendszer méretein, nem szabad két kattintással bekapcsolható térhajtóművet adni a szereplők feneke alá.
Külön figyelmet érdemel az előző kötetben is említett, A halál végében pedig kifejezetten fontossá váló sötét erdő-elmélet, amely alapján újra át kell gondolnunk azt a vágyunkat, mely idegen, űrjáró civilizációk felfedezésére és megismerésére ösztönöz minket. Az elmélet szerint az univerzum olyan, mint egy nagy, sötét erdő, melyben a rádiójeleket szétküldő, üzeneteket vaktában sugárzó civilizációk tüzet gyújtanak, és felfedik helyzetüket. Ez a tett viszont nem szerencsés, mert nem tudhatjuk, hogy a sötétből minket figyelő másik civilizáció nem fog-e emiatt gyengének és sebezhetőnek titulálni minket, és ahogy az a regényben is történt, támadást, inváziót indítani ellenünk a lakható területekért. A problémát olyannyira illik komolyan venni, hogy nem sokkal halála előtt még Stephen Hawking is aggályait fejezte ki a SETI kutatások és az űrbe sugárzott rádiójelek miatt. Logikailag ugyanarra a következtetésre jutott, mint A halál végének kínai szerzője: bármi, ami odakinn van, veszélyes lehet az emberiségre nézve, illetve hogy az emberiség csak úgy lesz képes túlélni saját pusztulását és sebezhetőségét, ha szétterjed az ismert naprendszerekben, így akár a Föld, akár más, emberlakta kolónia elestét követően marad utánunk még valaki, aki továbbviszi a fajt és annak kultúráját. Kínait és nem-kínait egyaránt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.