Könyv

Ismerős antihős egy egyedi fantáziavilágban

Az Éjszárny Ed McDonald fantasy-regénysorozatának, A holló jelének az első kötete, és mint ilyennek, elsődleges funkciója az, hogy bevezessen minket az író által teremtett világba, és elmesélje a főszereplő előtörténetét. Ugyanakkor megvan a saját, lezárt cselekménye, vagyis inkább egy epizód-jellegű sztori, nem pedig egy nagyívű történet bevezetője.

A főszereplő, Ryhalt Galharrow szemszögéből elmesélt történet egy olyan világban játszódik, amely felett titokzatos, nagyhatalmú lények uralkodnak. Két csoportjuk, a Névtelenek és a Mély Királyai elkeseredett háborúban állnak egymással – ám harcaikat nem személyesen vívják, hanem az embereket használják hozzá eszközként. Galharrow, az iszákos fejvadász is egy a Névtelenek ilyen eszközei közül, akit azzal bíztak meg, hogy elfogja azokat az embereket, akik a Mély Királyainak híveivé, kémeivé váltak. Viszont a férfi nem volt mindig ilyen lecsúszott és becstelen: egykor ígéretes karrier és családfőként leélt boldog évek reménye állt előtte. Múltja sokáig nyugton hagyja, azonban amikor újabb véres harcok kitörése fenyegeti az országot, feltűnik Galharrow egy régi ismerőse, és a fejvadász ráébred, hogy nem sikerült teljesen kiölnie magából az egykori szépreményű férfiút.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A könyv legnagyobb erőssége egyértelműen a világépítés.

In medias res kezdődik, ezért az elején sok mindent nem értünk még, és csak sodródunk az eseményekkel. Azután azonban szépen lassan a párbeszédekből, illetve az én-elbeszélő magyarázataiból egyre jobban megismerjük és megértjük azt a világot, amelyben a történet játszódik. Elképesztően érdekes, ahogy ebben a fiktív univerzumban keverednek a klasszikus fantasy elemek a Trónok harca-féle sötét realizmussal: egymást váltják a mágia különféle megnyilvánulásainak, felhasználásainak leírásai és az arisztokrácia intrikáinak részletezése. Viszont annak ellenére, hogy egy nagyon különleges, izgalmas világ rajzolódik ki előttünk, a szöveg gyakran csapongó és kapkodó, ami az olvasmányélményből sajnos elég sokat elvesz. Lehetséges, hogy a szerző ezzel a stílussal akart személyes jelleget adni az elbeszélésnek, azonban zavaróak a nehezen követhető leírások. Ugyanakkor a helyszínek bemutatásakor éppen a valamivel részletesebb leírások hiányoznak.

Amennyire izgalmas és érdekes az Éjszárny fantáziavilága, annyira elcsépelt Galharrow karaktere.

Nagyon jól ismerjük a mogorva, cinikus antihőst, akit a világon semmi nem érdekel, viszont amikor a helyzet úgy hozza, hogy szükség van a segítségére: lemállik róla a durva maszk, és megmutatkozik valódi, hősies énje. Ráadásul amellett, hogy sablonos figura, eléggé fárasztó is: az elbeszélést az ő – nem éppen szalonképes – beszédstílusa határozza meg. Ez eleinte még vicces lehet, de idővel unalmassá válik (hacsak az olvasó nem kedveli kifejezetten az ilyesmit). Igazából fejvadász karakterét a helyzete teszi érdekessé: sötét, pusztító erők ellen kell reménytelennek tűnő harcot folytatnia, miközben azt a világot, amit védelmez, szintén elég kétséges moralitású lények uralják. Nem a Jó és a Gonosz harcában választott oldalt, hanem két Rossz közül a kisebbik mellé állt – emiatt legalább együtt tud érezni Galharrow-val az ember, ha a személyisége nem is fogja meg.

Mivel az énközpontú elbeszélés szubjektív, a többi karaktert nem is nagyon ismerjük meg. Egyrészt csak annyit tudunk meg róluk, amennyivel a főszereplő is tisztában van, másrészt eleve csak a vele való viszonyuk miatt érdekesek. Társai pár szóval leírható figurák – szerepük is pusztán annyi, hogy egyrészt megmutassák, Galharrow azért képes kötődni másokhoz, másrészt a diverzitást szolgálják (hiszen egyikük egy harcos amazon, a másik egy sötét bőrű, meleg férfi). A férfi régi ismerőséről pedig ugyan megtudunk pár dolgot, de igazán kidolgozott jelleme neki sincs, inkább csak mint a történések kulcsfigurája van jelen.

Ed McDonald

Valójában persze nem is annyira lényeges a történetben a karakterek jelleme, hiszen alapvetően egy háborús kém-krimiről van szó. Galharrow rájön, hogy áruló férkőzött a végvárként szolgáló határmenti város vezetésébe, és elkeseredetten próbálja kideríteni, hogy ki kémkedik az ellenségnek, és miért. A nyomozása ugyan elég lassan halad, de elég sok helyre eljut közben, és így nagyon jól megismerjük a társadalmat, amelyben él. Viszont nincs igazán jól felépítve a folyamat: az események előrehaladtával nem tűnik úgy, hogy a férfi egyre közelebb kerülne a rejtély megoldásához. Hiányoznak azok az utalások és támpontok, amelyek alapján – mint egy jó krimiben – az olvasó el tud kezdeni elméleteket gyártani, hogy vajon ki lehet a beépített ember, és miképpen tudják majd megállítani, vagy legalább helyrehozni az általa okozott kárt. Így amikor kötet végén kiderül az igazság, nincs meg az „aha-élmény”, mert ekkor szembesülünk azzal, hogy gyakorlatilag esélyünk sem volt rájönni a megfejtésre.

Hiába érdekes és meglepő a megoldás, az olvasó mégis kicsit becsapva érezheti magát.

A könyv befejezése viszont új kérdéseket vet fel, így arra tökéletes, hogy a történet végeztével is fenntartsa érdeklődésünket az Éjszárny világával kapcsolatban. Ha a nyomozásról nem is, az általa teremtett univerzumról nagyon ügyesen csepegtette az információkat az író, ennek köszönhetően elég jól megismerhetjük ezt a különös, elképesztő részletességgel kidolgozott világot – ugyanakkor bőven maradtak még fehér foltok. Éppen ezért, bár ez a történet kerek egész, és megáll a saját lábán is, meghozza a kedvet a folytatás elolvasásához.

7 /10 raptor

Éjszárny

Blackwing

Szerző: Ed McDonald
Műfaj: fantasy
Kiadás: Agave Könyvek, 2018
Fordító: Benkő Ferenc
Oldalszám: 336

editor
Film- és médiaelméleti tanulmányaim vége felé, a 2010-es évek elején kezdtem el kritikákat írogatni, több különböző felületre is, aztán végül 2017-ben a Roboraptornál kötöttem ki. Noha vannak témák meg stílusok, amiket különösen kedvelek, és nem feltétlen mondanám magam mindenevőnek, azért viszonylag széles az érdeklődésem. Tőlem telhetően igyekszem az előzetes elvárásokat félretenni, de legalábbis nem az alapján megítélni semmit, hogy ezeknek megfelelt-e. Adaptációk esetében nem tartom elengedhetetlennek az alapanyaghoz való feltétlen hűséget, és igyekszem a helyén kezelni mindent, amiről írok.