Űrutazás, ahogy még nem láttuk

A filmtörténet évtizedek óta igyekszik hozzátenni a magáét az űrhajózás történetéhez. A kezdeti szovjet/orosz siker feldolgozása viszonylag sokáig váratott magára, és a 2013-as Gagarin – első az űrben című alkotással tiszteleg az első űrhajós emlékének. Amerikai részről ugyanez már az 1983-as Az igazak címet viselő, Tom Wolfe-könyvből készült adaptációval megtörtént, ahol 193 percnyi anyag dolgozza fel részletesen a repüléstörténet kezdeteit a hangsebesség átlépésétől kezdve a Mercury-programban történt eseményekig. Hasonló, bár sokkal populárisabb módszerrel, árnyalatnyi komikummal igyekszik végigvenni az űrhajósfeleségek szemszögéből ugyanezen eseményeket a The Astronaut Wives Club címen futott, 2015-ös sorozat is.

Hogy mennyi kiaknázható lehetőséget tartogat az űrrepülés hőskora, jól megmutatkozik abban is, ahogyan a 90-es évek végén megélénkült az érdeklődés az Apolló-program iránt. 1995-ben film készült a bajba jutott, de szerencsésen hazatért Apollo 13 útjáról, majd 1998-ban egész sorozatot forgattak a teljes programról az Apolló 1 tragédiájától kezdve az utolsó holdra szállásig From the Earth to the Moon (A végtelen szerelmesei – az Apolló-program) címmel. Külön érdekesség, hogy a ’95-ös film főszereplőjeként Jim Lovell- játszó Tom Hanks nyitotta meg a ’98-as sorozat minden epizódját, mint az űrhajózás egyik rajongója és legismertebb celeb támogatója. A hátteret, csapatmunkát bemutató mozzanatok egyikét épp az Apolló 13-ból szokás meríteni – gyakori példa céges meetingeken az a rész, ahol két teljesen más formájú elemet kell összekapcsolni csupán néhány rendelkezésre álló eszköz segítségével. A csapatmunkák folyamatába pedig a 2016-os A számolás joga adja a legjobb betekintési lehetőséget. Talán a viszonylag közeli gyártási év is indokolja, hogy Az első ember űrtörténelmi háttérmunkálatai közül gyakorlatilag kimaradt a máshol már kellő alapossággal ábrázolt mérnöki precizitás, matematikai zsenialitás, tervezési hatékonyság.

Mindebből jól látható tehát, amint – bár nem feltétlenül kronológiai sorrendben – , de a filmkészítés szépen, lassan elővette és feldolgozta az űrhajózás történetét. Most pedig Az első ember kapcsán nemcsak egy újabb adaptáció került a mozikba, hanem a hiányzó Gemini-program hanem is teljes, de nagyon fontos mozzanatának bemutatása, valamint egy igazi, mozifilm-minőségű holdfelszíni landolás is sorra került.

Az első és egyik legfontosabb erénye a filmnek, hogy teljesen másképp ábrázolja az űrrepülést, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Korábban jellemzően a nagyon látványos külső felvételek domináltak, a rakéta lassított felvételű felemelkedése helyett egy kis dobozba zárva érezhetjük magunkat, az egyidejű képi- és hanghatások pedig minden elemében kiegészítik az élményt. Ugyanez a módszer szerepel akkor is, amikor Neil Armstrong berepülő pilótaként X-15-ösével 60 kilométeres magasságba repül, és szorult helyzetében, pillanatokra attól, hogy teljesen lepattanjon a légkörről, saját magának kell rájönnie, hogy miként tudna visszatérni és landolni. Torokszorító pillanatok ezek, még azokra a nézőkre is garantáltan hatni fog egyfajta klausztofób érzés, akik alapvetően nem szoronganak a szűk helyeken. 

Ryan Gosling és Claire Foy párosa működik együtt, bár nem feltétlenül a közöttük keresendő kémia miatt, hanem az egymáshoz hasonló színészi játék okán. Claire Foyt már II. Erzsébet szerepében (The Crown, 1-2. évad) is lejátszotta a királynő húgát, Margitot alakító Vanessa Kirby. Bár Janet Armstrong karakteréből ennél többet valószínűleg nem lehetett volna kihozni, mégis hiányzott belőle a szív, a szenvedés az elvesztett gyermek után, vagy a valódi izgulás a férj űrrepülése közben. Ryan Gosling arckifejezések nélküli arckifejezése azonban ebben a karakterszerepben kifejezetten előnyös. Armstrongról gyakran mondták (és mondják) kortársai, kollégái, hogy nem volt sem dicsekvő, sem szereplési vágytól fűtött ember. Utóbbi jellemvonást inkább a filmben meglehetősen kellemetlen figuraként ábrázolt, a valóságban inkább karakánnak mondható Edwin Aldrin birtokolta. (Olyannyira, hogy a holdutazás tényét kétségbe vonó erőszakos kétkedőket akár ököllel is jobb belátásra bírja még szépkorúként is.) Armstrong szerénysége és a háttérben meghúzódó emberi dráma ábrázolása tehát pont attól nagyszerű, hogy lassítja, néhol akár unalmassá is teszi a film cselekményvezetését, lendületét.

Beszélnünk kell viszont arról a felesleges, a drámaiságot érdemben nem túlzottan fokozó, de már-már történelemhamisító tényről, hogy a Holdon történt első séta eseményeit Chazelle fiktív elemekkel is kiegészítette. Ahogyan a hős űrhajós beleejti halott kislánya betűkockákból fonott karkötőjét az egyik közeli kráterbe, akár megindító is lehetne, ha nem pont egy valós eseményeket feldolgozó film érzelmi tetőpontjának szánták volna. Ha a film egyik célja bemutatni egy történelmi szócikkekbe örökre bevésődött karakter személyes, hősködés nélküli történetét, hivatástudatát, akkor nem lehetne helye sem építő, sem karakterfejlesztő indokkal sem olyan jelenetnek, amely okot ad a ferdítésre. Márpedig pontosan ez történik, így hiába a szépen felvett első lépés, a gyönyörű képi világ, az olyan apróságok, mint a több napos utazás során az űrhajósok arcán megjelenő első borosta. (Bár a fiktív elemek közül a végül be nem következett, de elméletileg lehetséges kimenetelként számon tartott sikertelenség esetére megírt gyászbeszéd tényleg megindítóan szép volt.)

Összességében Az első ember mégis egy látványos, de nem túl gyors; érdekes, de nem túl részletes alkotás lett az emberiség nagy pillanatáról, és ha valamit idén érdemes moziban, széles vásznon megnézni, akkor az ez a film.