Az időutazós regények külön csoportot alkotnak az SF-irodalomban. Annyiszor és annyiféleképpen nyúltak már a témához, hogy ma már szinte lehetetlen újszerűen megközelíteni a tudományos fantasztikum egyik örök álmát. Az ezzel foglalkozó regényeket inkább afféle „összetettségi” skálán érdemes mérni, az aktuális időutazás-elmélet bonyolultsága mentén. Jodi Taylor St. Mary-krónikák című regénysorozata eddig a „nem túl bonyolult, humorosan szórakoztató”-fokozaton helyezkedett el. Eddig.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A jellegzetes angol humorral átszőtt időutazós-széria korábbi darabjai bővelkedtek a poénokban, kikacsintásokban és utalásokban. Nincs ez másként a jelenlegi, harmadik kötet elején sem, de a Második esély már az egyszerű szórakoztatásnál távolabbra merészkedik. Miután egy rövid bevezetés segítségével ismét felvesszük a történet fonalát, a szerző mintha csak azt mondaná, hogy most aztán megmutatja, mit tud: beleereszti szereplőit egy véres, valósághű múltba. Korábbi munkái alapján abszolút nem erre számítottam, merész húzásával sikerült igazán meglepnie Jodi Taylornak.
A St. Mary krónikák a humora mellett azért is népszerű sorozat, mert az időutazós regények trendjeit kiforgatva, felborítva egy köteten belül több korszakba is meginvitál. Így lehetőség van köteten belül megváltoztatni a történet atmoszféráját. Ez bár hangulatingadozásokkal és némi töredezettséggel is jár, cserébe viszont változatos olvasmányélményt kínál anélkül, hogy túlírt lenne, vagy unalomba fulladna. A főszál mellett futó, vagy abból hurkokként kiforduló időpont-változások befolyással bírnak az eredeti cselekményre, ez pedig a szerzőtől okos felépítettséget, informatív szövegezést kíván.
HIRDETÉS
A Második esély négy fő korszakot is magába foglal az őskortól az újkorig, az őslények világától az emberi törzsfejlődésen át, a modern tudományok kialakulásáig. Ez pedig végső soron egy igazán szórakoztató, regényesített ismeretterjesztő anyagot eredményez, mely nyomokban már a korábbi kötetekben is tettenérhető volt, de most először kapott valódi hangsúlyt a történetnek ezen rétege. Természetesen nem elég csupán Jodi Taylort olvasni ahhoz, hogy műveltek legyünk történelemből, viszont a harmadik kötetében éppen annyit csepegtet a szerző, ami elegendő a kíváncsiság felkeltéséhez, hogy a szorgalmas olvasó már saját örömére kutakodjon tovább az egyes témákban.
Ez pontosan az a formája a szórakoztatva tanításnak, amely már egyszerűségével és humorával is hasznosabb, mint egy-egy száraz tankönyv vagy nyári kötelező olvasmány.
A St. Mary-krónikák fő témája ezúttal a trójai háború. A szereplők főként ennek a küldetésnek rendelik alá magukat, így a könyv gerincét is az ókori konfliktus meglepően hiteles megjelenítése adja. Akinek tetszett Dan Simmons Ílionja, az élvezni fogja a Második esély törzsfejezeteit is. A kevésbé részletes, technológiai szakzsargontól mentes leírások és az időutazás (lightos) megjelenítése kevésbé profi, mint Simmonsnál. Viszont ez a kommerszebb Trója, és a nem túl bonyolult ókori cselekmény tartalmaz meglepően izgalmas részeket. Ezen felül Taylor rávilágít egy nagyon fontos tényre, amit hajlamosak vagyunk teljesen figyelmen kívül hagyni: a mondák, minél mélyebbre ásunk a történelemben, annál kevesebb valóságot tartalmaznak, ugyanakkor annál több hozzájuk költött, fantáziaszülte elemmel bővülnek ki.
Hiába ismerjük a trójai háború krónikáját Homérosznak köszönhetően, a valóság az, hogy egyáltalán nem lehetünk biztosak az események megtörténtében, de akár egyes szereplők létezésében sem. Míg Szép Helené Simmonsnál központi figura, addig Taylor egyáltalán nem foglalkozik vele, így minden bizonnyal eltérő elméletekből merített valóságképpel dolgozott a két szerző. A Második esély a casus bellit, és a bukás okát is igyekszik alternatív módon megközelíteni. A görög hadak elvonulása utáni állapotok leírása mintha csak egy Mit rejtettünk el a képen?-típusú rejtvénnyel igyekezne megágyazni a bekövetkező tragédiának. Megdolgoztatja az olvasót, mielőtt elárulja a megoldást.
A síkság és a part korántsem volt üres. Mindent elborított a hulladék, amit az elvonuló görögök hagytak hátra. Ócska páncéldarabok, törött holmik, kocsikerekek, vitorlafák, deszkák, a szétszedett hajók darabjai, füstölgő tábortüzek – a háború undorító mocska csúfította el a síkságot. Még lovak is akadtak itt-ott. A fejüket lehajtva, éhesen és szomjasan ácsorogtak, a szél meg-meglobogtatta a farkukat és a sörényüket. Alighanem túl öregek voltak már ahhoz, hogy hazavigyék őket.
Ki gondolná ezekről a gyenge, beteges állatokról, hogy egy egész város vesztét okozzák? Hogy a trójaiak koránt sem voltak olyan ostobák, hogy lebontsák a Skaiai kaput? De akkor mégis mitől omlottak le a falak? Minden kérdésre van alternatív válasz a regényben, ez pedig nemcsak izgalmas, hanem bátor húzás is Taylortól, hiszen nincs bizonyítéka, ahogy arra sem, miként jutott át Afrikából Ázsiába az első embercsoport, vagy hogyan keletkezett az Ősrobbanás. A Második esély legendarombolás és legendaépítés egyben.
