Jack Campbell: Rendíthetetlen – Bálványdöntögetés és realisztikus űrcsaták

Elöljáróban tartozom egy vallomással: nem szeretem a háborús filmeket és általában regények esetén sem preferálom a témát. Ennek ellenére a military sci-fi vonalán még nem olvastam semmit, amiben csalódtam volna, habár nem tudom megmondani, hogy ez a komplett zsáner minőségbéli kontraszelekciójából (ha létezik ilyen egyáltalán), a saját sci-fi iránti rajongásomból (ez létezik) vagy a magyarországi csekély megjelenésszámból (ez pedig fájóan, de határozottan létezik) fakad-e. Az elmúlt években zabáltam a Vének háborúja könyveket, ahogyan rögtön lecsaptam a Csillagközi invázió újrakiadására is. Ennek ellenére kissé fanyalogva vettem kézbe Jack Campbell immár sokkötetes szériájának első részét, a Rendíthetetlent. A félelmeim viszont szerencsére alaptalannak bizonyultak, még úgy is, hogy nyoma sincs Scalzi humorának vagy Heinlein háborús filozofálgatásának.

A regény története szerint száz éve folyik a háború a Szövetség (jófiúk) és a Szindikátus (rosszcsávók) közt, amikor előbbiek megtalálják a flotta rég halottnak hitt hősét, John Gearyt egy mentőkapszulába fagyva. Black Jack Geary még a háború első csatájában áldozta fel magát, hogy megmentse embereit, ezáltal avanzsált legendává, tananyaggá és közmondássá. Csakhogy nem elég, hogy nem azonos azzal a hérosszal, akinek mindenki tartja, még a szövetségi flotta ideiglenes parancsnokságát is rálőcsölik, miután egy balul sikerült támadásban a vezérkar elmegy tárgyalni a Szindikátussal. A főtiszteket viszont a szindikátusiak kivégzik, így a megcsappant és erősen viharvert flotta csupán egy kultusszal az élén kénytelen menekülni az ellenséges űrből, követve zászlóshajóját, a Rendíthetetlent, világról világra ugrálva.

Nem túlzás kijelenteni, hogy Campbell az irodalomban valami nagyon hasonlót alkotott a történet szintjén, mint amit tévében a Battlestar Galactica hozott össze, azzal a leheletnyi különbséggel, hogy robotok helyett emberek ellen folyik a háború, a vallásos felhangokat pedig elnyomja a ledőlő bálványok robaja. Ami viszont igazán nagy különbség a filmes sci-fikhez képest, az a csaták realizmusa. Nem mondom, jó érzés látni, amikor egymással akrobatikázik egy flottányi TIE vadász és egy maroknyi X-szárnyú, de azért valljuk be, hiperűrsebességről nincs túl sok értelme lelassítani azért, hogy látványosan második világháborús légi csatát vívjunk, ha egyszer fénypercnyi távolságokból is oszthatjuk az ellent. A regényben márpedig ez történik, nem hiába nyugdíjas baka az írója. Manőverezgetés, pályaszámolgatás, aztán tűz, miközben szabad szemmel sosem lesz látható az ellen, úgy, hogy mindvégig izgalmas tud maradni. A szerző emellett azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy száz évnyi eldönthetetlen háborúskodásban kihalnak azok a tisztek, akiknek megvan a kellő tudása és tapasztalata a kifinomult taktikázáshoz.

Campbell azonban nem csupán emiatt alkotott nagyot, hanem John Geary karaktere sem utolsó. Egyrészről kapunk egy hősképet, amely csak a többi szereplő fejében létezik, valakinél fényárban úszva, másoknál kicsit árnyaltabban, másrészről kapunk egy kapitányt, aki nem szeretne és nem is tudna idomulni a saját hamis legendájához, ami szép lassan a mellékkarakterek számára is kézzel foghatóvá válik. Nem elég, hogy nem produkálja azt a fajta értelmetlen önfeláldozást, ami miatt holtában piedesztálra emelték, de még a technika szintjén is folyamatosan segítségre szorul, mert száz év mégiscsak száz év. Harmadrészt viszont azt látjuk, hogy szép lassan, a főhős okos és megfontolt döntéseinek következtében mégiscsak elkezd újra felépülni Black Jack, még ha jóval kézzelfoghatóbb formában is. A demitizálás és a remitizálás folyamata néhol felváltva, máshol egyszerre történik.

Rengeteget mutat meg Geary emberi oldalából az, ahogyan mérlegeli a lehetőségeket. Ha a morál megkívánja és ha elég felkészültnek érzi hozzá az embereit, akkor nem fél csatát vállalni, ha menekülni kell, hagy lehetőséget másoknak a hőssé válásra, ha pedig nyersanyagokra van szüksége, hát olyan célpontot választ, ahol talál is. Sorozatos morális dilemmák jönnek szembe vele, amikor szembesül azzal, hogy a Szövetség hadereje eldobta a helyest és a helytelent, de közben ügyesen kell manővereznie a belső hierarchia politikájában is, ráadásul viselni kénytelen a döntései súlyát. Ezek a dilemmák pedig sokkal pragmatikusabbak, mint azon háborús regények esetében, amelyekben a háború értelmetlenségén megy a lamentálás. Ahogyan viszont ezt képes lekommunikálni a saját embereinek, az építi fel újra a hőst. Csak annyit mond, amennyi szükséges, harcok előtt nyilvánosan lelkesít, hibák esetén négyszemközt ledorongol.

Mindezek ellenére nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a kötet nem hibátlan. Amennyire érdekes Geary karaktere, a mellékszereplők annyira érdektelen, sematikus papírmasé figurák lettek. Van a tehetséges tiszt, a tehetségtelen, de nagyképű tiszt, a tapasztalt, de nem beszédes tiszt vagy mondjuk az akadékoskodó, de nem akadályozó politikus. Hát, nagyjából ennyi mindaz, ami bennük rejlik, mindig kiszámíthatóan változik a hangulatuk és a véleményük. Tulajdonképpen mindenki csupán asszisztál ahhoz, hogy az olvasó jól láthassa az ember Gearyt és a kultusz Black Jacket egyaránt. Ami igazából nem is akkora baj.