Alacsonyabb költségvetésből, kevésbé ismert rosszfiúból is csinálhat érdekes filmet bárki, még az egyik legnagyobb képregényóriás is. A DC Univerzum kísérleti szériája egyedi módon folytatódik az Agyagpofával.
HIRDETÉS
Még 2022-ben vette át James Gunn és Peter Safran a DC Studiost azzal a céllal, hogy a Marvel Filmuniverzumához hasonlóan gatyába rázza a cég előtte kaotikusan teljesítő képregényad-aptációit. Gunn projektbejelentések egész sorával kezdte pályafutását amellett, hogy az egész kezdeményezés első „Istenek és szörnyek” címre keresztelt fejezetének filmes nyitányát megírta és megrendezte: ez lett a 2025-ös, príma Superman. A cél itt is sorozatokon, filmeken és videojátékokon keresztül összekapcsolni a különböző történeteket, létrehozva egy koherens, egymásból folyamatosan építkező világot. Ezért is tartottam merésznek, hogy már az elején több műfajba is bele szeretnének kóstolni: elvégre a stabilitás kialakításához azt lehetne feltételezni, hogy inkább klasszikusabb produkciók születnek majd. Kellemes meglepetés volt tehát, hogy a DC Univerzum kapásból az animációs Creature Commandosszal nyitott, pörgős és brutális fejezeteken keresztül mesélve el a társadalom által kivetett figurák pályafutását; hogy aztán a Lámpások már egy True Detective-szerű neo-western krimivel alapozza meg a Zöld Lámpás jelenlétét. A következő sorozat pedig az áldokumentumfilmszerű, krimi-komédia, a The People v. Gorilla Grodd lesz. Így talán nem is annyira furcsa, hogy a lagymatag Supergirlt egy a test- és pszichológiai horrorok elemeit ötvöző rosszfiú-eredettörténet kövesse,
a halloweeni szezonra tökéletesen időzített Agyagpofa.
A történet középpontjában Matt Hagen (Tom Rhys Harris) áll, egy feltörekvő, jóképű színész, aki örömmel értesül arról, hogy Oscar-díjra jelölték. El is megy bulizni, aminek az eredménye egy becuccozva áttáncolt, majd egy Mia Torrezzel (Joana Ribeiro) együtt töltött éjszaka , aki Mattet használta egyfajta kicsinyes bosszúként férje, Markos Szabo (David Dencik) gengszter ellen. A maffiózó reggel már ott várja verőembereivel Mattet, majd miközben a nő elsétál, a férfi arcát szétszabdalják, megfosztva gyakorlatilag munkaeszközétől. Matt kétségbeesetten minden pénzét plasztikai műtétekre költi, egyre fogyatkozó üzlettársaira hagyatkozva abban, hogy kezeljék ügyeit. Vagyona elfogy, karrierje romokban, így visszaköltözik Gotham nyomornegyedébe, hogy ott sínylődve tengesse napjait. Értesül azonban a tudományos szakma által megvetett Dr. Caitlyn Corr (Naomi Ackie) kísérleti megoldásáról, ami nanogépek segítségével kezelni a sérült szöveteket. Ez kezdetben működik, az események azonban hamar sötét fordulatot vesznek: Matt teste mintha agyaggá válna, és ezért bármikor meg tudja változtatni kinézetét. A férfi újdonsült képességeivel bosszúhadjáratra indul, miközben fokozatosan veszíti el önmagát.
A film bejelentését részemről egy meglepő lelkesedés és – szerintem – egészséges szkepticizmus egyvelege fogadta. Nem teljesen értettem, hogy miért pont a horrort választja ennyire korán a DCU, de közben valamennyire logikus lépés volt: a műfaj az utóbbi években elképesztően sikeres, idén meg aztán pláne, olyan alkotásokkal, mint a Megszállottság vagy a Backrooms. Szintén reményre adott okot, hogy az egész koncepció Mike Flanagan horror-guru (Mise éjfélkor, A Hill-ház szelleme, Álom doktor) szerelemprojektje volt. Egyéb teendői miatt – ugyanis van bőven – azonban végül nem ért rá befejezni, így történetét felhasználva és kiegészítve-átírva Hossein Amini (Drive) vette át a forgatókönyvet, amit aztán James Watkings (Szádra ne vedd) rendezett meg.
A végeredmény pedig egy kifejezetten szórakoztató, a The Substance-t idéző alkotás lett, ami büszkén viseli 18+-os karikáját.
A legfontosabb talán, hogy Tom Rhys Harris pazar Matt Hagen. Egyfajta szőke, kékszemű Rami Malekként remekül adja át ezt a jóképű és alapvetően jólelkű srácot, aki kezd sikeres lenni, de egyáltalán nem szállt el, és pontosan tudja, honnan érkezett. Persze, lubickol az elismerésben, de ezzel nincs is probléma. Aztán pedig remek abban, ahogy átadja ennek a szertefoszlását és azt a tébolyt, ami felülkerekedik rajta. Szemében a csalódottság és a megbántás ugyanúgy megjelenik, mint a gyűlölet és agresszió, az egészet pedig áthatja egy enyhe, talán jópofa ripacsság, ami elveszi a nyomasztás élét. Ahogy haladunk, Hagennek egyre természetesebb felvenni mások alakját, stílusát, és egyre inkább veszíti el önmagát. Sőt, talán sosem tudta, hogy ki ő. A karakter nagyon, jobb szó híján, „simulékony”, és identitásának maradványai is szertefoszlanak ebben a maszlagban, amivé élete fokozatosan válik.
Az alkotók itt összegyúrták (haha) Agyagpofa képregényes identitásait. Az 1940-ben debütáló eredeti, Basil Karlo B-kategóriás színész volt, aki elkezdett bűnözni egy hororrfilmes karaktereként. Itt egyértelmű ihletként szolgált Boris Karloff, valamint Az operaház fantomja. Utána jött Mattnew Hagen kincsvadászként, és a kettejük egyvelegét hozza a mostani iteráció. (Később több Agyagpofa is volt.) Ez a DCU-s Agyagpofa egyébként a Creature Commandos első évadában meg is jelent, ahol Alan Tudyk szinkronizálta.
A testhorror is… testhez illő, és ezen része is működik. Hagen arca néha, főleg stressz hatására csak úgy szétfolyik, és egy igen nyomasztó jelenetnél egy turbulenciába kerülő repülőn próbálja benőtt szemhéját egy körömollóval szétnyesni. Otthoni és utcai vergődései szánalomra méltóak, és az Agyagpofa remekül megmutatja azt, hogy miért lesz belőle egy mániákus sorozatgyilkos.
Egy ilyen szituációnál, ilyen árulások és kisemmizések következtében, egy élet ilyen jellegű összeomlásakor az erőszak már csak hajszálnyira van.
Nekem kifejezetten tetszett az egyfajta sötét, romantikus szál is. Hagennel egyedül az orvosa foglalkozik, akibe beleszeret, elvégre ő a “megmentője”. A nőnek azonban vőlegénye van, aki egyébként nyomozó: John Borelli (Max Minghella) ráadásul pont a Hagent érintő ügyeket vizsgálja. Ez ad egy morbid, torz, gyakran kellemetlen élt az egésznek, ami még betegebbé teszi az egész helyzetet.
Szintén pozitívum, hogy a kezdeti traumaciklus viszonylag gyorsan lemegy, már-már vázlatpontszerűen haladva végig azon, hogy min megy keresztül a karakter. A kezeléses és kísérleti fázis kicsit sokáig tart, de utána beindul, és igen szaftos haláljelenetekkel lesz dolgunk. Sőt, spoilerezni nem fogok, de van egy igen feketén komikus, hosszabb jelenetsor is, ahol
a színészkedés, alakváltás és brutalitás együtt formál egy príma ötvözetet egy szórakozóhelyen.
Másrészt azonban nagyon kiszámítható a cselekmény, jól bejáratott sablonokkal és néhol fájdalmas párbeszédekkel és képsorokkal dolgozik. Szerencsére ezekből viszonylag kevés van, de azért még így is kínosak. Ráadásul az Agyagpofa sok újat azért nem hoz a műfajba, sokkal inkább meglévő klasszikusokból merít: például vállaltan David Cronenberg Légy című 1986-os alkotásából. Az viszont tény, hogy a szuperhősképregényes kánonban, illetve a DC mozis próbálkozásaiban üde színfolt egy ilyen jellegű film. Ahogy arra is rávilágít, hogy bőven van mozgástér, szabadon lehet meríteni a karaktergárdából (akár az üst aljáról kapargatva fel figurákat), és nem muszáj egységes tónust kialakítani. Simán elfér a Superman könnyedebb és színesebb hangvétele mellett Agyagpofa mocskos világa.
Így, ha bírod a horrort, akkor a mostani halloweeni szezon levezetésére, teljesen jó választás az Agyagpofa. Nem forradalmian új, hanem egy stabil, jól összerakott, klisékkel azért jelentősen megkent film, aminek legnagyobb különlegessége, hogy a DC égisze alatt jelent meg. Gyakran undorító, és jól megmutatja, hogy mihez vezethet, ha valakit kisemmiznek és megfosztják identitásától.
Eddig láttuk az isteneket, viszont végre itt egy szörnyeteg is, és öröm nézni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

