A Szádra ne vedd nem egy egyszerű remake, hanem egyfajta újragondolás, ami el is vesz az eredetiből, de hozzá is ad. Más gondolatokra húzza fel cselekményét, és ezért meglepően jól működik.
A remake-ek létezését mindig is furcsán fogadtam. Anyagi szempontból megértem, hogy a stúdiók szeretnének újra hasznot húzni régi alkotásokból, építve a nosztalgiára, vagy épp külföldi filmeket lokalizálni adott kultúrkörök számára. Kreatív szempontból azonban mindig olyan bizarrnak éreztem, hogy valaki úgy dönt, hogy egy másik alkotó munkáját csinálja meg újra: elvégre könyveket is ritkán írnak újra szerzők (leszámítva a klasszikusok modernizálását), vagy egy festményt sem készítenek el újra a művészek. A hozzáállásomon persze az sem segített, hogy leggyakrabban hollywoodi remake-ekkel találkoztam, amelyek sokszor képtelenek voltak megragadni az eredeti művek sajátos üzenetét. A gondolatmenet végén azonban a zenei feldolgozások állnak: elvégre hány olyan dal van, amit újra és újra előadtak zenészek egymást követő generációi, hogy saját hangzásukat, stílusukat vigyék bele (időnként felülmúlva az eredetit). A Szádra ne vedd pedig szerencsére inkább egy ilyen remake: egyfajta újra- és átgondolás, és nem egy szimpla, amerikai újrázása A látogatás című, alig több mint kétéves dán eredetinek.
A Londonban élő, de amerikai Louise (Mackenzie Davis) és Ben (Scoot McNairy) lányukkal, Agnessel (Alix West Lefler) Olaszországba mennek nyaralni, ahol összebarátkoznak a vagány, laza – mellesleg brit – Paddyvel (James McAvoy) és Ciarával (Aisling Franciosi), valamint fiúkkal, a szótlan Anttel (Dan Hough). A passzívabb amerikai család visszatér a szürke hétköznapokba és mélyen meghúzódó családi konfliktusaikba, amikor levelet kapnak új barátaiktól: látogassák meg őket vidéki, tanyasi házukban az angliai semmi közepén. A család úgy érzi, hogy jót tehet nekik a kiruccanás, így belevetik magukat a kalandba. Vendéglátóik azonban egyre furcsábban és kellemetlenebbül viselkednek,
próbára téve a látogatók türelmét.
A Szádra ne vedd erőssége az, ahogy magát a nézőt is – alanyaihoz hasonlóan – kellemetlen helyzetbe hozza. A brit család bizarr megnyilvánulásai, időnkénti passzív agressziója remekül vegyül a humorral és a lazasággal, ami miatt magunk se tudjuk eldönteni, hogyan reagáljunk – vagy hogy reagálnánk egy adott helyzetben. A dán eredeti ugyanis a társadalmi különbségekre volt felhúzva, valamint a túlzott skandináv udvariasságra, és arra, hogy ez a végletegig kihasználható: alanyai passzivitása már-már ugyanannyira frusztráló volt, mint az “elkövetők” bunkósága, túlzott lazasága. Ennek részei itt is visszaköszönnek. Paddy a vegetáriánus Louise-t a liba legjobb részével kínálja érkezésükkor, később szabadkozik, de bele is köt a nőbe azért, amiért hajlandó enni halat. Elhívják őket vacsorázni, ahol saját, közvetlen intimitásukkal hozzák kínos helyzetbe őket – majd az este végén a számlát is rájuk tukmálják. Ezek tipikusan olyan szituációk, ahol mi magunk is kellemetlen helyzetbe kerülnénk (hacsak nem vagyunk ilyenek), de nem biztos, hogy érdemben reagálnánk: maximum utólag mesélnénk másoknak furcsa élményeinkről.
A film alapvetően követi az eredeti cselekményét, bár kihagy abból pár, szerintem fontos jelenetet, ami miatt bizonyos konfliktusok és döntések kissé furcsának hatnak. Más részeknél azonban organikusabb és logikusabb, és így érthetőbb is. Ennek persze egyik fő oka központi üzenete. Ugyan a Szádra ne vedd mondanivalója főként megegyezik A látogatáséval, a fókuszt viszont másra helyezi. Míg az eredeti az elnyomottak felelősségét vizsgálja az elnyomók mellett, addig az új párkapcsolati és társadalmi nüanszokat emel be az erőszakról, a bántalmazásról és ezek ciklikusságáról. Mindkettő remekül rávilágít arra, hogy akár szociális, akár személyes belső konfliktusaink vannak, ezek feloldatlansága és a másokba vetett vak bizalom
igen komoly következményekhez vezethet.
A színészek egyébként mind remekül alakítanak, James McAvoy azonban kitűnik azzal, ahogy a benne rejlő, potenciális mániákusság találkozik egyfajta sötét, beteg humorral. (A színész mesélte, hogy egy vetítésen a vásznat dobálták a nézők, annyira eltalálta a hangulatot.) Ennek – és John Watkins író-rendezőnek köszönhetően – a karakter és a cselekmény is egy új, az eredetinél jóval fogyaszthatóbb stílust ad a Szádra ne veddnek. Sőt, a film utolsó harmada teljesen más irányt vesz, így, ha láttad is A látogatást, akkor is bőven tartogat majd meglepetéseket. Úgy gondolom, hogy az eredeti még mindig jobb – sötétebb, komorabb, kegyetlenebb társadalomkritikáját tekintve is –, de az amerikai újrázás is kifejezetten jó, szórakoztató és elgondolkodtató lett.
A Szádra ne vedd a ritka, jó remake-ek sorát gyarapítja, és bár címe remekül tükrözi mondanivalóját, valójában bőven lesz miről beszélgetni utána. Szuperül működik thrillerként, fanyar, morbid humora fogyaszthatóvá teszi, és közönségbarátabb is, mint az eredeti. Ugyan kivesztek belőle dolgok, de kapott új, kiváló elemeket, amik az írásnak és a színészi alakításoknak köszönhetően remekül működnek. Ami pedig kifejezetten fontos az üzenetei közül, hogy a traumák és konfliktusok feldolgozásához – sőt, elkerüléséhez – őszintének kell lenni és
szánkra kell venni azokat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
