Laird Barron kozmikus horrorja egy izmos férfikar erejével vág arcon – Portré

Egyperces rovatunkban: Az ifjú halász és a szánhúzóverseny

Laird Barron 1970. március 5-én született az alaszkai Palmer városában. Fiatalkoráról nem sokat tudunk, amit viszont igen, az szinte Hemingway-alakká teszi. Saját elmondása szerint kemény volt a fiatalkora. Egy időben szánhúzó kutyák kiképzéséből élt, sőt, a rangos Iditarod szánhúzóversenyen is többször részt vett. Vélhetően embert próbáló időszak lehetett ez már a puszta életvitel és a helyszín miatt is: a rideg alaszkai miliő megedzi a testet és a lelket, amint azt a True Detective negyedik évada is érzékletesen átélhetővé tett. Vélhetőleg ebben az időszakban veszítette el Barron a fél szemét. Ám ami ennél messze fontosabb: ez az előélet bizonyára inspirációként szolgált ahhoz a rideg, erőszakos, és talán túlzás nélkül állítható, rendkívül maszkulin világhoz, ami Barron történeteinek környezetét alkotja.

Férfias férfiak a teljes idegösszeomlás szélén

Ha meg akarunk jelölni egyetlen karakteres tulajdonságot, aminek révén Laird Barron novellái ezer közül is felismerhetők, az a vad, faragatlan közeg, ahonnét a főhősök – adott esetben főhősnők – általában kikerülnek. A tipikus Laird Barron-i hős előbb üt, aztán kérdez, csapásokat ad és csapásokat kap, természetes élőhelye a civilizált lét félperifériája. Nem riad vissza attól, hogy az öklével nyomatékosítsa mondanivalóját, teljesen szokványos számára, hogy időnként ő is benyel egy-két maflást, és a törvény homályzónájában szinte otthonosabban mozog, mint a hétköznapi élet bevett rutinjai között. Ez több szempontból is unikálissá teszi Barron prózáját.

Laird Barron nem könyvelhető el közönséges Lovecraft-követőként, az ő írói kvalitásai messze többre predesztinálják, minthogy kényelmesen eltapicskoljon a nagy előd által kijelölt úton. Mindazonáltal a lovecrafti kozmikus rettenet fontos inspirációforrás Barron számára is. Az ő szereplőiinél ugyanakkor nem figyelhető meg az a fajta szenvelgés, ami Lovecraftnál annyira jellegzetes és ami hozzájárul az utóbbi stílusának széttartó, polarizált megítéléséhez. Mindenki pontosan tudja, miről beszélek: a tipikus lovecrafti karakter előad egy komplett egzisztenciális monológot arról, hogyan és hányféleképpen omlasztja össze a feltárt rettenet a világról felépített képét. Ilyen szempontból Lovecraft fikciója elég nyíltan filozofikus, de legalábbis világnézeti töltetű. Ez a vonatkozás Laird Barronnél sem tűnt el, viszont sokkal visszafogottabb. Az ő főszereplői általában nem pallérozott elmék, de ha mégis, nem töprengenek véget nem érően az élet értelméről és az univerzumban elfoglalt helyünkről. Az Imágó szekvencia címadó novellája ennek szemléletes példája. A főszereplő-narrátor, amikor már megpecsételődni látszik a sorsa és süpped bele a furcsa anyagba, nem jajveszékel magában, nem tart magában végtelen, cikornyás, dagályos jelzőkkel tarkított monológot mindazokról a ciklopikus, kozmikus rettenetekről, amelyek elemészteni készülnek őt, ám közben a világról szerzett bizonyosságait is feje tetejére állítják. Szóval mindez teljesen hiányzik, nem fér bele Barron stílusába, Marvin Cortez, a novella főszereplője nem az a sokat elmélkedő fajta.

Ez pedig át is vezet bennünket Laird Barron világának egy másik, kapcsolódó sajátosságához.

A „to give head” – ami nem mást jelöl, mint a férfiember szájjal való kényeztetését – még az ismerősebb kifejezések közé sorolható; Barron prózájában bármikor összefuthatunk hasonló, kevéssé ismert, ámde annál ízesebb nyelvi megoldásokkal.

Ez a nyelvhasználat gyakran kifejezetten a „keményfiúk” regisztere. Velős, lényegretörő, az iskolai angolórák tankönyveinek világától markánsan idegen mondatokat, fordulatokat olvashat, aki Barron munkáit kézbe veszi. Veteránok és titkosügynökök, verőemberek, ipari kémek és az utánuk szaglászó magánnyomozók, az eszközökben nem válogató műkincsvadászok, bütykös öklű, kérges tenyerű favágók, válogatott kemény csávók vagy éppen csajok – csupa olyan ember, akik nem a szócséplés mesterei, ellenben a cselekvést igénylő helyzetekben nem haboznak és nem remeg a kezük.

E karakterek szűkszavú jelleméhez igazodóan Barron nem is fordít nagy gondot az aprólékos, részletgazdag helyzetleírásokra. Egyszerű, köznapi kifejezéseket használ, amelyeket kifejezetten az anyanyelvi olvasók számára világos tolvajnyelvvel tarkít. Sok helyzetleírás rövidre van fogva, olyan módon, hogy a született amerikai félszavakból is megérti, a külföldinek viszont néha össze kell raknia, mi hogyan van, mert nincs meg az a helyzethez illeszkedő, kimondatlan háttértudása, mint az anyanyelvi olvasónak.

Azok a képek veled maradnak

Miközben markáns és emlékezetes szókincs jellemzi, időnként nem áll távol tőle a csapongás. Barron nem kifinomult tollú író, stílusa nem éppen polírozott, nem az rí le róla, hogy minden mondatot aprólékosan megformál. A köznyelvies stílussal együtt jár egyfajta fegyelmezetlenség is, a szöveg néha félreviszi a figyelmünket. Barron novellái ezért nem ritkán kiegyensúlyozatlanok: hosszabbak ott, ahol lehetnének rövidebbek, és hézagosak ott, ahol több szöveg elférne a konzisztencia érdekében, az író pedig olykor hajlamos a csapongásra. Ez különösen akkor tapasztalható, amikor Barron átcsap visszaemlékezésbe, vagy tudatmódosulás, kényszerképzetek, víziók jelennek meg a szereplőinél. Ilyenkor résen kell lennie az olvasónak, hogy helyén tudja kezelni ezeket, ami nem mindig egyszerű. Stilisztikai szempontból ezek a húzások kimunkálatlannak, nyersnek hatnak, nem egyszerűen azért, mert Barron stílusa természetszerűleg közvetlen, hanem azért is, mert olykor elnagyoltan ír. Ráadásul amennyire tapasztaltam, ez a hiányosság nem lett jobb nála, ellenkezőleg, a karcos, direkt közlésmód az idők folyamán mintha az elnagyolt, széthúzott szövegkompozíció irányába mozdult volna el.

Laird Barron kifejezésmódja azonban nem csak argó és szleng. Van viszont valami, amit különösen a korai munkásságában mesterien kivitelezett: ez pedig a horrorisztikus képek felidézése. Még ha az olvasó számára nem is tisztul le teljesen maga a cselekmény, szinte garantált, hogy lesz olyan novella, amelynek egy jelenete kitörölhetetlenül beleég az emlékezetébe.

Jó horrorszerzőhöz méltóan remekül ért ahhoz, hogy felvezesse borzalmait, majd kaján vigyorral rászabadítsa őket az olvasóra. Már Az Imágó szekvencia legelső novellája, a Vén Virginia erős bemutatkozás a legutolsó pillanatig tartogatott csattanójával. Viszont az első novella, amiben Laird Barron talán elsőként tárta fel írói karaktere velejét, és amely kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban, az nem más, mint A Fekete Lajhár Körmenete. A rettenetes kamrák leírása, amelyek „lakói” válogatott kínokon mennek keresztül, pazar, legyen szó a Fekete Lajhár Kamrájáról, a Nyüvek Kamrájáról vagy bármelyik másik gyötrelmes helyről. Barron nem rágja az olvasó szájába, mi történik a felvételen, hagyja, hogy magától jöjjön rá, és néhány jól irányzott mondattal tökéletesen megragadja a látvány fő elemeit. Bár a szerző abban nem sokat segít az olvasónak, hogy megfejtse, milyen sorsra jut a főhős, Royce Hawthorne, az előbb leírt és ahhoz hasonló képek rendkívül erőteljes kifejezőképességű íróvá teszik őt.

Témaválasztása nem ritkán jellegzetes amerikai rejtélyeket érint. Az előbb említett kötetnyitó Vén Virginia az MK-ULTRA projektre tesz utalást. A címadó novellában egy furcsa hippikolónia is felmerül. Barron harmadik novelláskötetében, a The Beautiful Thing That Awaits Us Allban a The Men from Porlock, magyar fordításban Háborító vendégek szereplői – vesztükre – egy minden ismert civilizációtól elszakadt puritán közösséget találnak az erdőben. Hol nagyobb, hol kisebb súllyal, de rendszeresen előkerülnek azok a jó kis rejtélyek, konteók, amelyeket az amerikai popkultúra sorozatban zúdított ránk is.

Az ősöreg létformák golyókat roppantanak

Konteó ide vagy oda, Laird Barron kivételes érzékkel rendelkezik a megrendítő, monumentális, nyomasztó és ősi rettenet érzékeltetésére. Előfordult, hogy kevesebbet árul el, mint amennyi indokolt lenne, de olyan is van, hogy épp a kevés magyarázat teszi páratlanul fenyegető hangvételűvé valamelyik írását. Erre példaként Barron második kötetéből, az Occultation and Other Storiesból hoznám fel a –30– című novellát. A történet szerint egy félreeső bázisban egy kutatópáros, akik korábban a magánéletben is egy pár voltak, furcsa jelenségeket tart szemmel az állatvilágban, egész pontosan a környékbeli prérifarkasok rendhagyó viselkedését tanulmányozzák. Egész végig nem kapunk magyarázatot a furcsa jelenségre, viszont a rendhagyó állati viselkedés láttán végigfut rajtunk a borzongás, és ez a hangulat a szöveg legfőbb erénye.

Ez a fajta misztérium gyakran valamilyen ősi erőből vagy létformából fakad.

Jellegzetes barroni fordulat, hogy a főszereplő valamilyen mérhetetlen korú, primitív létformával találkozik, ami így vagy úgy „magához téríti”, magába oldja őt. Ez a létforma lehet apró vagy egyenesen mikroszkopikus – például egy féreg, vagy gombaféle –, de hatalmas is – egyszerűen fenomenális, ahogyan Barron ijesztő sejtelmek eredőjévé teszi a gigantikus, azonosíthatatlan őslénymaradványokat. Ezek azok a létformák, amelyek elvezetik a szereplőt a kozmikus horrorra jellemző felismeréshez, aminek a végén az emberi lét értelemvesztése van, egyfajta fordított evolúció, a visszasüllyedés valami kezdetlegesebb, halhatatlanabb felé.

Barron a hatást nem bombasztikus stilisztikai eszközökkel éri el. Írói hatásának fontos eleme az, hogy maszkulin karakterei csendben, de reménytelenül összeomlanak. Nincs „dráma”, nincs látványos jajveszékelés, csak a csendes megadás. Barron történetépítésének fontos eleme a végkifejlet, melynek során hatásosan érzékelteti az olvasóval, hogy a főszereplőből valami kiveszett: a férfias életerő, az ellenálló képesség elporlik, és a karakter egyszerűen megadja magát az elkerülhetetlen sorsnak.

Zárszó

Laird Barron vitán felül a kortárs weird irodalom meghatározó szerzője. Írói védjegyei közé tartozik a nyers, direkt fogalmazásmód és ezzel összhangban a történetei közönséges, az erőszaktól sem idegen közegben játszódnak, központi karakterei markánsan maszkulin viselkedést tanúsítanak. Ezek a szereplők gyakran valamilyen ősi, primitív hatalommal szembesülnek és menthetetlenül alulmaradnak vele szemben. Az olvasói élményt Barron értő témaválasztása teszi teljessé valamilyen velejéig ható misztérium formájában, valamint az író rendkívül eleven, az olvasóra is átragadó képi víziói.