Nem kis rizikót vállalt a DC képregényes univerzum régi motorosa, Tom King, amikor elhatározta, hogy leporolja a Watchmen történetét, és egyfajta folytatást készít hozzá Rorschach címmel. A végeredmény azonban mind vizuális, mind pedig narratív téren egészen kimagasló, és talán még sikerült is tovább emelnie a Watchmen-mítoszt. Kritika.
HIRDETÉS
Hiába beszélünk a Watchmen esetében már közel 40 éves alkotásról, Alan Moore zseniális története, a főszereplők velős dilemmái, és a Dave Gibbons által megálmodott, emlékezetes szuperhősjelmezek együttesen egy olyan korszakos mesterművet adnak ki, amelyhez nem meglepő módon időről időre visszanyúlnak a képregényalkotók és a filmesek is. Az HBO 2019-ben, pontosan 10 évvel Zack Snyder filmadaptációja után állt elő egy modern köntösben újragondolt Watchmen-világgal, amely bár nem aratott osztatlan sikert, a rajongók nagyrészt meg voltak vele elégedve. Most pedig már magyar nyelven is olvasható a legendás képregény és a sorozat kvázi folytatása, a Rorschach, amely a sorozathoz hasonlóan elmélyed az univerzumban és annak szereplőinek kultuszában. Mindezt pedig egy olyan magával ragadó politikai thrillerbe csomagolva, ami lényegében médiumtól függetlenül, megállná a helyét, legyen szó mozifilmről, képregényről vagy könyvről.
Rorschach, az ikon
Felütését tekintve a Rorschach-képregény nem különbözik sokban az 1986-os elődjétől. Ebben az esetben is már az első lapon egy gyilkossággal találkozunk, amit követően, a legtöbb detektívsztorihoz hasonlóan egy fordított történetvezetési struktúrát követhetünk végig. A nagy nyitány után a képregény meg nem nevezett nyomozója megpróbálja visszafejteni, hogyan is történhetett meg mindaz, amit látunk. Esetünkben ez egy elnökjelölt gyilkossági kísérlete, amit egy Rorschach-maszkos férfi és egy cowgirlnek öltözött nő követ el. Vagyis csak követne el, hiszen mindeközben ők maguk lelik vesztüket.
Jelentős különbség azonban a Watchmen és a Rorschach között, hogy míg Moore-nál központi szerepet kaptak az álruhás igazságosztók, a Rorschach-képregény idején, bő 35 évvel az eredeti sztori történései után már egyetlen metahumán sem él. A Komédiás vagy a Rorschach körüli mítosz azonban nagyon is létezik, csak épp átlagemberek próbálják magukévá tenni. De nem akármilyen emberek. A nyomozás során ugyanis kiderül, hogy az országot több ciklus óta vasmarokkal irányító Robert Redford kihívóját, a republikánus Turley szenátort egy magányos, képregényrajzolóként tevékenykedő öregember, a Rorschach-maszkos Will Myerson és segítője, az árvaként felcseperedő Laura Cummings próbálta meg eltenni láb alól.
A találkozásukig mindketten a társadalom peremén élő emberek, akik a kirekesztettség miatt nemcsak befolyásolhatóvá, hanem egyenesen radikalizálhatóvá is váltak. Ezt pedig a politikai szereplők mindig örömmel használják ki. Ez a megállapítás pedig lényegében kordokumentuma napjaink szélsőségeken alapuló társadalmi felépítésének.
A Watchmen képregény olvasásakor már az első lapozások után érezhető, hogy a történet nem pusztán a képzelet szüleménye, hanem a kétségekkel teli, hidegháborús korszak mementója is, amikor az emberiség nagy része joggal érezhette úgy, hogy hamarosan itt a világvége. A Rorschach ebből a szempontból szintén különös időzítéssel bír, ugyanis a tengerentúlon 2020-ban jelent meg, épp a Covid-járvány kellős közepén. Azonban nem is annyira a járványoktól való félelem az, ami rányomja a bélyegét a kötetre, hanem az a fajta konteós őrület, amit a közösségi média elindított, és amit ügyesen lovagolnak meg a populista politikusok globálisan.
Mint azt a Watchmen történetének ismerői tudhatják, 1985-ben Doctor Manhattan végez Walter Kovaccsal, vagyis Rorschach-kal, miközben megpróbálja leleplezni Ozymandiast, mint a Tintahal mögött álló ötletgazdát. Miután azonban New York lakosságának fele életét veszti az invázióban, rengeteg konteó kezd terjedni, főleg a képzelt világ szélsőjobboldalán arról, hogyan haltak meg a szuperhősök, és mikor jöhet a következő földönkívüli invázió. Rorschach pedig lényegében ennek az ideológiának, a mindennel szembeni szkeptikusságnak a szimbólumává válik ebben az alternatív világban.
Így kell méltó módon folytatni egy alapművet
A Supergirl: A holnap hősnője képregényt is jegyző Tom King író és társai remekül nyúltak az alapanyaghoz, hiszen megtartották a ponyvaregényes, detektív stílust, miközben a korszellem megváltoztatásával képesek voltak minimálisan modernizálni is a Watchmen világát. Az pedig külön dicséretes, hogy ehhez egyetlen egy metahumánra sem volt szükség, a történet végig az emberi sorsokra összpontosít. Ezekben ugyan felfedezhető némi klisé – a bezárkózott művész, vagy a fiúsan felnevelt kislány toposza –, a diskurzusok minősége abszolút felülírja ezeket az előítéleteket.
Szintén megmaradt az Alan Moore-i emelkedettebb hangnem, sőt: amikor arról esik szó Laura és Will egyik párbeszédében, hogy hogyan osztható fel a komplett társadalmunk Komédiásokra és Rorscachokra, arra még egy egyetemi filozófiatanár is csettintett volna. Ezt a fajta emelkedettséget, a történet árnyalását pedig sokszor vizuálisan is megtámogatja egyfajta álomképszerűség, melynek köszönhetően a nyomozó például nemcsak a konkrét bizonyítékokra tud támaszkodni, hanem egyfajta suttogóként, a halott főszereplőkkel kommunikálva jut közelebb és közelebb a megoldáshoz.
Jorgé Fornes rajzoló munkáját itt külön is ki kell emelni, ugyanis bizonyára nem lehetett egyszerű egy ilyen szövegkönyv-központú képregényt vizuálisan is érdekessé tenni.
Ez azonban maradéktalanul sikerült neki, köszönhetően az Archer-sorozatot idéző látványvilágnak, a változatos színhasználatnak és a remek kompozícióknak, amelyek gyakran hagynak meglepetéseket a kíváncsi olvasóknak. Itt érdemes megjegyezni, hogy a kötetnek van egy nem akármilyen cameója is – ezt semmiképp nem lőném le –, ami nemcsak gesztusértékű, de narratív szempontból is komoly jelentőséggel bír.
A Rorschach tehát a kevés olyan képregények egyike, amely egy nagysikerű alapanyaghoz nyúlt hozzá, és nemhogy nem szúrta el azt, még talán emelni is tudott a kitalált világ nívóján. Tom King írói zsenije a Rorschach lezárásában is tetten érhető, ugyanis bár technikai szempontból nyitva hagyja a sztori végét, véleményem szerint mindenki pontosan tudni és érteni fogja, mit is szimbolizál az adott jelenetsor, és mi következik majd az utolsó képkocka után.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
