A DC pár éve újabb rebootot hajtott végre univerzumán, amelyhez csatasorba állították Alan Moore és Dave Gibbons überklasszikusát, a Watchment. A két világot ütköztető Doomsday Clock nehezen lehetne borzalmasabb.
A DC-nél gyakori jelenség, hogy történeteik annyira összekuszálódnak a sok párhuzamos világ és az azokból érkező hősök különféle alternatív verziói miatt, hogy nagytakarításba kell kezdeniük. Az első rebootjuk az 1986-os Crisis on Infinite Earths volt, amelyben temérdek univerzum elpusztult, csak öt maradt, amelyekből összegyúrtak egy újat, így adva tiszta lapot a sztorijaiknak és figuráiknak, illetve könnyebb érthetőséget az olvasóknak (persze aztán a párhuzamos világok visszatértek). A legújabb pedig a 2016-ban kezdődő Rebirth, amely igazából nem törölt, hanem visszahozott elemeket az 5 évvel ezelőtti rendezésből, a nem túl sikeres New52-ből, valamint egy igen meredek húzást is végrehajtott. Mivel már jó ideje a kiadónál voltak a jogok, úgy gondolták, hogy a DC szuperhőseinek univerzumába importálják a Watchmen karaktereit.
Alan Moore és Dave Gibbons mesterműve lezárt, kerek egészet alkotó mű, semmi szüksége nem volt továbbgondolásra, folytatásra – pláne nem egy ilyenre. Azzal ugyanis, hogy Moore figurái megjelennek a DC mainstream szuperhősvilágában, pont a lényegüket vesztik el. Hiszen Rorschachék a klasszikus köpenyes igazságosztók (Superman, Batman, Wonder Woman) torz tükörképei. A Watchmen a rendíthetetlennek hitt héroszokkal szemben határozta meg magát szánalmas, defektusos „hőseivel” és pátoszt nem ismerő történetével. Ennek a világnak a vegyítése a DC titánjainak környezetével önkéntelenül is előbbi kiherélésével jár. A Doomsday Clockkal azonban nem csak ez a probléma.
A történet szerint 1992-ben Rorschach naplójának hála Ozymandias terve lelepleződött, a világ pedig ismételten az atomháború küszöbére került. Ozymandias egy új Rorschachal, valamint egy pantomim párral meg akarja találni az egyetlen embert, aki segíthet elkerülni a katasztrófát: Dr. Manhattant, akiről hamar kiderül, hogy a Watchmen eseményei után – különleges képességeinek köszönhetően – a DC univerzumába távozott, ahol szintén nehéz az élet, ugyanis egyre több amerikai származású szuperember jelenik meg a világban, ami miatt a Föld többi kormánya saját hőscsapatok felállításával kezd fegyverkezési versenybe.
A Doomsday Clock sajnos képtelen elhitetni, hogy egy épkézláb történettel van dolgunk, és nem csak egy univerzumrendező műveletet olvasunk.A kiadó egyik atyaúristene, Geoff Johns semmit nem kezd az alternatív 1992-vel, de a DC világának politikai szála is erőtlen. A Doomsday Clock mintha a pár évvel ezelőtti lehallgatási botrányra akarna reflektálni, ám hiába dobja be még Putyint is a képbe, kísérlete érdektelenségbe fullad – semmi olyat nem tud elmondani a hatalomról, amit a Watchmen már ne közölt volna 30 éve. Az új karakterek sem váltják meg a világot: az új Rorschach csak addig hatásos, míg nem ismerjük meg a hátterét. A pantomimes párosban, Mine-ban és Marionette-ban viszont van spiritusz, kettejük sztorija jól megírt, érzelmekkel teli – kár, hogy idővel elvesznek a cselekmény sűrűjében.
A készítőknek csupán két dolog számít igazán. Egyrészt Dr. Manhattan és a terve. Az emberiségtől jelentősen eltávolodó figura kitörölt néhány mozzanatot a DC történetéből, egy nagy, titokzatos terv részeként. Őszintén: kit érdekel ez az egész? A kiadó már ötévente írja újra a kontinuitását, semmi garancia nincs arra, hogy pár év múlva ne gondolja meg magát újra.
A másik fontos pont a bunyó. Ez az, ami a Watchmenben – nagyon helyesen – marginális volt. Egymást érik az erőltetett, menőnek szánt pillanatok: a kedvencem, amikor a komplett DC-univerzum elmegy a Marsra, hogy jól elkalapálják az éppen ott tartózkodó Manhattant, aki simán elteleportálhatná őket (vagy magát) akárhová, de ő inkább nekiáll küzdeni a hősökkel. Apropó Manhattan: ahogyan arra számítani lehetett, a figura annyira belesimul ebbe a világba, hogy már-már szupergonosznak tűnik (de ugyanez elmondható Ozymandiasról is), és ezt ő is észreveszi – ezzel a DC maga is leleplezi, hogy mennyire rossz ez a koncepció.
A rajzoló, Gary Frank ellenben szépen mímeli a Watchmen-stílust.
Dave Gibbons legendás megoldásai, a sűrű nézőpontváltások, a közelítések és távolítások, az egyedi panelfelosztások gyakorta visszaköszönnek (és még a fejezetek közti kordokumentumok sem maradnak el), ám a sokrétű, komplex szimbólumrendszerre hiába várunk. Ehhez egy tartalmas, gazdag műre is szükség lett volna, ám a Doomsday Clock csak egy szimpla univerzumátalakítás, amelybe berakták a Watchmen alakjait, mert megtehetik, és mert ők majd biztosan jól megdobják az eladásokat (igazuk is lett). Geoff Johnsék csak élősködnek a legendás képregényen, hozzátenni nem tudnak. Remélhetőleg a hamarosan érkező sorozat nem követi el ugyanezt a hibát.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
