Erre a folytatásra nem volt szükségünk, de veszettül élveztük

A Watchmen magasan az elmúlt évek legbátrabb vállalása a sorozatok egyre csak bővülő palettáján. Az HBO egy olyan képregénynek készített folytatást, ami ugyan egyértelműen kultikus darab, de az igazi rajongótáborát egy viszonylag szűk szubkultúra képezi. Ennek köszönhetően már önmagában egy kisebb közönség mozgósítható a koncepcióval, mint mondjuk a Westworld esetében, ahol teljesen újragondolták és modernizálták az eredeti darabot, így a nézők nulla előtudással is be tudtak szállni. A Watchmen ráadásul nem csak egyszerűen folytatja az 1985-ben véget ért történetet, de olyan erősen épít rá, hogy a képregényt nem ismerő néző számára valószínűleg csak nagyon nehezen érthetőek meg az átemelt karakterek motivációi, az elképesztően erős szimbolika és a történet fordulópontjainak nagy része, szóval mindaz, amitől a sorozat igazán különleges élménnyé válik.

Sőt, hogy végképp összezavarja a csak a filmet ismerő közönséget is, igen hangsúlyos szerepet kapnak olyan részletek is, melyek a 2009-es, Snyder-féle adaptációban eltértek az eredetitől. Arról nem is beszélve, hogy már az első résszel keményen száll bele az amerikai fajgyűlölet igen kényes és nem kevésbé aktuális témájába. Az HBO tehát erősen a rajongóknak szánta a sorozatot, alaposan megemelve a belépési küszöböt az újonnan érkezők számára. Ezzel erősen predesztinálta az elérhető népszerűsége és sikere (akár gazdasági értelemben véve is) mértékét is, ami igazán bátor dolog az egyre csak fokozódó sorozatdömpingben, de tökéletesen indikálja azt az attitűdöt, ahogy az HBO tartalmaiban a szerzőiséget és eredeti ötleteket támogatja, amitől a mai  napig a sorozatgyártás királya.

Rajongói szemmel nézve viszont a Watchmen tökéletes példája annak, hogy lehet készíteni olyan adaptációt, ami képes egyszerre hűen követni és megidézni az eredeti mű szellemigését, ezzel párhuzamosan pedig újraértelmezni, és friss gondolatokkal  továbbépíteni azt.

Ennek ellenére még mindig jogosan merül fel az alapvető kérdés, hogy egyáltalán szükség volt-e erre a folytatásra. Amikor bejelentették a sorozatot, erősen szkeptikus voltam a létjogosultságával kapcsolatban. Aztán Damon Lindelof, mint fő kreátor bejelentése és az első előzetesek már izgalmasabbá tették számomra a projektet, de még mindig nem tudtak meggyőzni arról, hogy több mint harminc év után van értelme folytatni egy olyan történetet, ami gyakorlatilag egy éra lezárulásáról és hősei útjának befejezéséről szól. A finálé után úgy gondolom, hogy a kérdésre még mindig egy határozott nem a válasz, de a sorozat minden hibája mellett képes volt arra a bravúrra, hogy lehengerlő profizmussal és elképesztő kreatív ötleteivel óriási élménnyé váljon, miközben mellette a képregény továbbra is önállóan értelmezhető marad. Vagyis amellett, hogy semmi szükségünk nem volt a folytatásra, óriási kár lett volna, ha kimaradunk belőle.

Damon Lindelof imádja az erősen karakterközpontú történetmesélést, ezt jól mutatja eddigi munkássága is (Lost, A hátrahagyottak), és egészen érdekes, hogy a képregény egy fejezet, egy karaktertörténet felépítése mennyire összecseng az ő személyes stílusával. Így nem is lehetett kérdés, hogy ezt átemeli a folytatásba is, ami az új Watchmen legjobban működő aspektusává vált végül. Lindelof nem sajnálta az időt, hogy jól megismerjük minden szereplőjét, a séma pedig ismét telitalálat, mert még mindig kivételes érzékkel tud úgy hozzányúlni karaktereihez, hogy elképesztő mélységeket járjunk be megismerésükben a személyes sztorijaikon keresztül. Nem mellesleg ezeken a történeteken keresztül nyertünk leginkább betekintést a sorozat alternatív világának működésébe is. Az egész koncepció a Looking Glass és Will Reeves-re koncentráló epizódokban csapódott le a legnagyszerűbben. Az egész évad ezeknél a részeknél érte el a csúcspontját, itt válik leginkább láthatóvá, hogy mitől is működik ennyire jól a Watchmen: egészen hétköznapi személyiségvonásokkal rendelkező figurák szemén keresztül ismerhetünk meg egy nagyon izgalmas alternatív valóságot. Nagy kár, hogy ebből a világból nem láthattunk jóval többet.

Azonban míg az egyes epizódok önmagukban pazarul működnek, sajnos összességében a sorozatról ez már kevésbé mondható el. Ez annak köszönhető, hogy Lindelofék egyszerre két lovat próbáltak megülni. 

Egyrészt látszik, hogy Lindelofot nagyon megmozgatta a képregény alternatív univerzuma és szerette volna folytatni az Alan Moore által megálmodott Amerika történetét. A Watchmen nem finomkodik a politikai és társadalmi problémákkal való szembesítéssel, amit zseniális ötletekkel sikerült aktualizálnia a sorozatnak. Szenzációs módon ülteti át már a legelső epizódban a jelen Amerika rasszista problémáit saját valóságába, majd csatornázza vissza az eredeti mű történetébe. De hiába válik a fehér felsőbbrendűség mozgalmak központi témává (vagy legalábbis sokáig úgy tűnik), a sorozat időközben, kevésbé direkt módon ugyan, de szinte minden aktuálisan forró témát lereagál. Robert Redford Amerikájában intézményesült a politikai korrektség, eltörölték a szabad fegyverviselést – még a rendőrök is csak külön engedéllyel húzhatják meg a ravaszt- , az internet nem létezik, így esély sincs az adat és kommunikációs problémák kialakulásának a 21. századra. És mégis: a társadalmi és kulturális feszültségek szinte egy az egyben megegyeznek jelenünkkel. A sorozat erőteljes véleményt formál korunk problémáiról, de sajnos odáig már nem jut el, hogy ezt kellőképpen ki is fejtse a nézői számára.

Másrészt Lindelofék nem akarták elengedni az eredeti karaktereket sem. A sorozat mottója hogy soha semmi nem ér véget, végső soron pedig úgy tűnik, hogy ez leginkább ezen szereplők történeteiben nyilatkozik meg. A világépítés mellett ezt is nagyon átgondolt formában sikerült tovább vinni a folytatásban. Gyakorlatilag minden visszatérő élete szomorú fordulatot vett. Teljesen érthető, hogy Laurie az átéltek hatására miért vált ennyire cinikussá és üldözi azokat, akik közé egykoron ő is tartozott, miközben még mindig nem tudja elengedni a múltja okozta szorongást. Rorschach hagyatéka önmagából teljesen kifordítva él tovább, pont azokra a vonásaira építve, melyek miatt soha nem válhatott igazi hőssé. Ozymandiast öregkorára saját nárcizmusa és megalomániája sodorja börtönébe, hogy végül kénytelen legyen szembesülni vele, tetteinek igenis vannak következményei. egyértelműen látszik, hogy az írók értették ezeket a karaktereket és tudták hogy építsék tovább személyiségüket nagy következetességgel. Ez alól Dr. Manhattan a kivétel, akinek megjelenésével végül az egész sorozat billegni kezdett. Manhattan vonásait alaposan átalakították, az egész drámája teljesen idegen karakterétől és a végső konfliktus is majdhogynem okafogyott, ha képregény szerinti viselkedésére alapoznák.

Ám hiába dolgozták ki elképesztő profizmussal a fentebb soroltakat, a sorozat legnagyobb problémája, hogy ez a két elképzelés nem képes jól működni együtt. Az évad során folyamatosan egymástól veszik el a teret, hogy rendesen ki tudjanak bontakozni. A Hetedik lovasezred képében hiába kezdik el nagyon elegánsan feldolgozni a jelenkori rasszizmust, ha a sorozat felétől a hangsúly elterelődik a karakterek rejtélyeire és végül csak egy Marvel film főgonoszához méltó módon rendezik le az ő szálukat. Ugyan így hiába építik szépen tovább Laurie személyiségét, ha pár rész után csak egy laza beszólásokkal operáló passzív szereplővé degradálódik, mert nincs idő már vele foglalkozni. A rengeteg, időközben háttérbe szorult karakter és esemény, az események már-már kényszerű és egész sokszor besült csavarrá alakítása igazából mind arra vezethető vissza, hogy Lindelofék egyszerűen nem tudtak egy egészet kovácsolni a felvetett témáikból

Nincs az egész fölött egyértelmű narratíva, egy  jól kivehető cselekmény, ami átfogná az egészet, így a finálé után nem hiába érzünk némi hiányérzetet.

A kritkám elején céloztam rá, hogy a sorozat egyik pozitív tulajdonsága, hogy meghagyja önálló egységként eredetijét, mégis, végül ugyan ez a vonása ássa alá kicsit az egészet. A történet önmagába kanyarodik vissza, ami elvben az események végső verdiktje ként is szolgálna, de pont ettől válik kuszává és nehezen értelmezhetővé az üzenete és tanulságai.

Így a Watchment sajnos összenyomják saját ambíciói, sokkal többet szeretne elmesélni, mint amennyit erejéből telne. Ennek ellenére végig lehengerlő élmény tud maradni. Az alkotók elképesztő profizmussal rakták össze minden másodpercét, gyönyörűen stílusos és a képregény atmoszféráját abszolút megidézni képes kompozíciókkal dolgozva. Egyszerűen élvezet elveszni a sorozat világában. Azt pedig csak remélni merem, hogy még sok ilyen kreatív és bátor és az eredetije felé alázatot mutató adaptációt láthatunk a jövőben. Minden hibája mellett nem igazán panaszkodhatunk, mert végső soron kaptunk egy folytatást, amire egyáltalán nem volt szükségünk, de mégis egy egyedülálló élmény adott.