Lassan nem telhet el év Joe Hillhez köthető képregény nélkül. Idén azonban nem a DC sötétebb oldalát képviselő Hill House Comics újabb darabja, vagy a Locke & Keyhez köthető kockás érkezett. Hill visszatért a mára kultikusnak számító NOS4A2 világába, Karácsonyországba, hogy elmesélje a rémséges Charlie Manx eredettörténetét. A Lidérc pedig ehhez méltóan egy nyomasztóan mocskos, brutális és groteszk lidércnyomás. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Szerencsére Joe Hill ma már nem csupán a regényei és novellái, vagy a műveiből készült adaptációk miatt ismert hazánkban. Legismertebb képregénysorozata, a Fumax gondozásában megjelent Locke & Key után a Gabo kiadó kezdte sorra kiadni a DC berkein belül, az általa istápolt Hill House Comics képregénysorozatot. A Hill által jegyzett Egy kosár fej és a Merülés után idén megjelent a szériában a Carmen Maria Machado Parázsló mélysége is, a Gabo viszont idén sem hagyta pőre Hill képregény nélkül a rajongókat.
A Lidérc a szerző egyik legismertebb, legelismertebb és kultikus modern klasszikussá vált művének, a NOS4A2-nak az előzménytörténete.
És mint ilyen, piszok mód nyomasztó, felkavaróan mocskos, zaklatóan disszonáns és kényelmetlenül groteszk.
Az újabb Karácsonyországba tett látogatás tehát nem éppen a meghitt ünneplés terepe. A sarkából kiforgatott Disneylandbe ugyanis gyilkosok, erőszaktevők, elrabolt gyerekek és reményvesztett szülők érkeznek, akik az elrabolt gyerekek mellett mind Charlie Manx beteg fantáziájának rabjai.
A Lidérc pedig éppen annak a története, hogy miként is jött létre Karácsonyország, és hogyan vált Manxből az a szörnyeteg, akit a NOS4A2-ban láthattunk. Miután megismerkedtünk a Nosferatura hajazó főszereplő gonosz eredetével, a sztori egy nagyobb időbeli ugrással a nyolcvanas évek végére szökken. Egy apuka, Chess Llewellyn borzalmas tettre szánja magát – persze nem minden ok nélkül -, ami után börtönbe kerül. Még néhány rabbal együtt át akarják szállítani egy másik fegyintézetbe, ám a rabszállítók még nem is sejtik, hogy az autóban ülők közül már valaki gondoskodott a szökésükről.
A mentőakció azonban balul sül el, és az egyik rab Charlie Manxet hívja segítségül. A rabokból és fegyőrökből álló kompánia Karácsonyországba érkezik, ahol nagyobb veszélyben vannak, mintha a sivatagban maradtak volna. Chess azonban reményteli jeleket kap, a groteszk rémálomba illő helyszínről történő szökés viszont szinte lehetetlennek bizonyul. Mert hogyan is szöksz meg egy olyan helyről, ami csak egy beteg elmében létezik?
Joe Hill tettestársa a Lidérc vizualitásának megteremtésében Charles Paul Wilson III, akinek a rajzai tökéletes módon passzolnak Hill elképzeléseihez. Wilson mintha csak egy gyerekkönyv illusztrációt torzítaná groteszk rémálommá.
Figurái és tájai egyszerre játékosak, meseszerűek és lidércesen nyomasztóak, a meleg nosztalgikusság pedig valamiféle furcsa melankóliával és rideg brutalitással párosul.
Ugyanez megjelenik a színkezelésében is. Karácsonyország a maga ünnepélyes, fehérben és pirosban játszó giccsével már eleve egészen fullasztó, amire a piszkosszürke ég és hó, valamint a komor feketék csak rátesznek egy nagy szeneslapáttal.
Wilsonre láthatóan nagy hatást gyakorolt Robert Crumb (többek között a Fritz, a macska és a Kafka másKÉPp alkotója) művészete is, ami főleg a valóságos karakterek ábrázolásában figyelhető meg. Erős, kézivonalasnak ható rajzai gyakran őket is groteszkké változtatja, ám Wilson a félelmetes és torzan humoros elemek vegyítésével mégis más hangulatot képvisel. Rajzai meglehetősen érzelmesek (a skála minden végpontja felé kilengve), valamint kiváló érzékkel teremtenek atmoszférát is.
A Lidérc egyébként egy meglehetősen gyors iramú, mondhatni akciódús képregény. Ahogy pedig arra már volt korábban utalás, nem kevésbé visszataszító és kényelmetlen olvasmány is. Nemcsak Wilson rajzai, de Hill karaktersanyargató cselekménye is már-már tabudöntögető. A Charlie Manx gyerekkoráról szóló fejezet kifejezetten szívszaggató is, ami újabb példa arra, hogy minden ikonikus gonosz mögött lakozik egy szar anya és egy kegyetlen gyerekkor. De a tragikus sorsú Chess háttere is bővelkedik a szomorúságban, a tettei mögött húzódó motiváció pedig legitim és érthető. Amikor pedig beindul az őrület, megállás nélkül pörög a hajsza Karácsonyországban.
A Lidérc prológusa és epilógusa azonban több szempontból is kilóg.
A prológusban ismerhetjük meg Manx hátterét, és bár ez érdekfeszítő is, túl sok szöveg zsúfolódott túl kevés helyre, ami nem segíti az olvasást. Wilson képei igyekeznek azért megtámogatni Hill (és Manx) narrációját, de még így is túlságosan szöveghangsúlyossá válik ez az epizód. Pedig ez a szakasz megért volna akár kétszer ennyi helyet is, ha már (részben) úgyis Manx előéletét hivatott bemutatni a sztori. Az epilógus pedig, bármilyen furcsa legyen is, tulajdonképpen az előzménysztoriban olvasható előzmények előzményeként mutatkozik meg. Bár szó se róla, tartalmaz érdekes részleteket, logikailag is értjük a kötődéseit, valamint ad egyfajta keretet a kiadványnak. Annyit azonban nem tesz hozzá a történethez, hogy valódi értéket és értelmet képviseljen. Pláne nem illusztrált novella formájában. Mint különleges extra azonban elfér.
A Lidérc kifejezetten ajánlott a NOS4A2 és természetesen Hill rajongóinak, mert összességében nem okoz csalódást.
A sztori bizonyos elemei kifejezetten felkavaróak, és Wilson morbid vizualitása sem spórol a kiakasztó részletekkel vagy a vérrel.
Továbbá azoknak is ajánlott, akik halloween és karácsony között vágynak valami olyasféle félelmetes, groteszk hangulatra, ami összeköti a két ünnepi időszakot, de már unják a Karácsonyi lidércnyomást.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
