Jeff Lemire neve a Black Hammernek és az Old Man Logannek köszönhetően egybeforrt a szuperhős képregények műfajával, a Gideon Fallsszal azonban bizonyította, hogy a horror világában is nagyon otthonosan mozog. A 2019-ben a legjobb új képregény Eisner-díját bezsebelő sztori végre magyar nyelven is olvasható – ez pedig nemcsak hogy megközelíti a zsáner csúcsműveit egyediség tekintetében, de látványban még le is körözi azokat. Kritika.
HIRDETÉS
A képregények a leegyszerűsítő véleményekkel ellentétben egyáltalán nem csak a szuperhősökről szólnak. Jól mutatja ezt a magát kezdetben a DC és a Marvel ellenében meghatározó Image Comics sikere is. A kiadó 30 éves felhozatalában számos nem-szuperhős kötet szerepel, amely óriási sikert aratott a különböző képregényes díjátadókon. Ilyen például az Amerikai Egyesült Államok alapítását bibliai szinten újraértelmező East of West, a Rómeó és Júlia történetét galaktikus léptékben feldolgozó Saga, vagy épp Jeff Lemire korokon és dimenziókon átívelő misztikus horror-thrillere, a Gideon Falls. A Marvel és a DC legnépszerűbb alkotóinak sorát is erősítő veterán író másik nagy művével, a Black Hammerrel nemrégiben foglalkoztunk, műfajban azonban óriási a szakadék a két sztori között, még ha a letargikus hangulat, a komplex személyiségekkel bíró főszereplők és az egyedi elgondolás közös is a kettőben.
Miről van itt szó?
A Gideon Falls cselekményét nem egyszerű röviden és spoilermentesen összefoglalni, hiszen majd’ minden egyes fejezet végén eljutunk valami olyan csattanóhoz, ami újraértelmezteti velünk az addig olvasottakat és arra késztet, hogy még jobban beleássuk magunkat a kánonba. Alapjait tekintve a történet sokáig két szálon fut. Az egyikben egy fiatal srác, Norton Sinclair életét követhetjük végig egy rideg nagyvárosban. A mindig maszkban mutatkozó, kényszeres, paranoiás férfiről kezdetben nem sokat tudni, csupán azt, hogy furcsa tárgyakat gyűjt a szemétből, például szögeket, fadarabokat, amiket rendszerezve tart puritán otthonában.
Mentális betegségei sorát egy Dr. Xu nevű orvos kezeli, aki igyekszik megérteni páciense helyzetét, még ha ehhez szabadidejéből is kell időt áldoznia. Később azonban megismerjük gyermekkori megpróbáltatásait, amivel képet kapunk az árvaházak és a szociális intézmény hiányosságairól is, amelyek végül a kényszeresség és a paranoia kialakulásához vezettek.
A másik szál stílusában és korszakát tekintve is erős kontrasztot képez, hiszen itt a nagyvárosi mentál-thriller helyett egy klasszikus, vallási tematikájú kisvárosi horror bontakozik ki, korban jó pár évtizeddel visszamenve. Itt egy Fred Quinn nevű pap kerül a középpontba, akit Gideon Fallsba helyeznek át, elődje halála után. Fred maga is egy nehéz időszakon van túl, miután meg kellett küzdenie alkoholfüggőségével, amelyből a hit segített kilábalni. Az öngyógyulás azonban nem tart sokáig, ugyanis nem sokkal azután, hogy felbukkan, rejtélyes halálesetek sora kezdődik meg a kisvárosban – ami finoman szólva sem könnyíti meg a beilleszkedését a közösségbe.
A két történetet sokáig látszólag nem igazán köti össze semmi, ám hamarosan kiderül, hogy egy misztikus hely, a Fekete csűr mindkét férfit kísérti.
Lemire tökéletesen, mondhatni patikamérlegen kimérve adagolja az olvasó számára az információkat, ami eredményeként egyre többet tudunk meg arról a legendáról, ami a két szálat összeköti. Ez egy olyan rejtélyes viskó, amely időről időre feltűnik, amikor pedig ez megtörténik, rendre elszabadul a pokol. Akinek a Fekete csűr név ismerősen cseng, annak bizonyára nem ez az első misztikus horrorja: ez ugyanis direkt utalás a Twin Peaks fekete barlangjára. Az író több interjúban is elmondta, hogy sokat inspirálódott David Lynch kultikus történetből, a Gideon Falls azonban szerencsére egyáltalán nem érződik másolatnak: az alapötlet és a kivitelezés ugyanis rendkívül egyedi.
A Jeff Lemire által bemutatott világok ugyanis bár sokáig teljesen különbözőnek tűnnek, idővel rájön az ember, hogy nagyon is kapcsolódnak egymáshoz. Ez, ha jobban a mélyére nézünk, már kezdettől fogva érzékeltetve van. Jó példa erre az, hogy Norton bár egy modern metropoliszban él, amelyből egyre inkább kikopni látszik a vallás, mégis Miatyánkkal kezdi a napját, amiből – némileg előrevetítve, mi várható a kötetben – kihagyja a “…ne vígy minket kísértésbe” részt. Quinn atya viszont egy régebbi kor szülötte, ahol a mentális jólétet sokan a vallási megtisztulással kötötték össze – ő mégis érezhetően küzd a démonaival, csakúgy mint Norton. A hasonlóságok száma pedig egyre csak nő majd a két karakter között.
Színre lép az elemi gonosz
Habár kulturális referenciaként eddig a Twin Peakset említettem csak meg a képregény kapcsán, a Gideon Falls “mindbending” elgondolású alkotások közül nekem talán a Darkhoz áll a legközelebb. Nemcsak azért, mert az egészet áthatja egyfajta mély letargia, vagy azért, mert úgy beszél a mentális betegségekről, hogy közben vallási utalások is vannak a történetben. Hanem mert, ha hajlandóak vagyunk kicsit elmerülni az élményben, az egyik legsokrétűbb univerzummal találhatjuk szembe magunkat – még akkor is, ha a kontinuitás első olvasáskor nem biztos, hogy egyből magától értetődő lesz.
A Gideon Falls ugyanis nem egy-két főszereplő életútját mutatja be – ők csak eszközei a cselekménynek. Ehelyett egy olyan korokon és dimenziókon átívelő elemi gonoszt helyez a főszerepbe, amelyről bár az első részben nem tudunk meg sokat, és sokáig testet sem ölt, így is az egyik legrémisztőbb lovecrafti gonosz, amit valaha láttam. Ráadásul olyan érdekes, már-már metafizikai magasságokat karcolgató gondolatokat is felvet rajta keresztül az író, minthogy vajon létezik-e elemi gonosz, aki megrontja az embereket, vagy inkább mindenkinek a saját döntése, hogy hagyja-e magát alávetni a kísértésnek.
Jeff Lemire 2018 és a 2020 között megjelent története tehát már önmagában is egy rendkívül lebilincselő olvasmány, de a gyanúm szerint közel sem aratott volna ekkora sikert, ha nem Andrea Sorrentino vette volna kezébe a grafikai munkát. Az alkotó kapcsán érdemes megjegyezni, hogy elég komoly szakmai vita alakult ki, ugyanis nemrégiben állítólag AI-t használt egy Batman–kötet illusztrációjához. A Gideon Falls idejében azonban még nem állt rendelkezésre ilyen eszköz, és láthatóan ennek hiányában is egy rendkívül tehetséges alkotóról beszélünk, így én a továbbiakban ez alapján szeretném megítélni.
Amit pedig a Gideon Fallsban letesz az asztalra, az valami egészen elképesztő.
Sorrentino a rotoszkópos animációval készült filmek látványvilágát próbálja megidézni rajzaival. Ennek a stílusnak a lényege, hogy a színészeket kamerával rögzítik, majd erre húznak rá egyfajta animált filtert. Ezalatt viszont ugyanúgy kivehető az arcmimika, ami rajzolóként óriási bravúr az én szememben. Ehhez a rajzoló egy fakó színvilágot párosított, kivéve amikor feltűnik a rejtélyes gonosz. Ekkor ugyanis rikító vörös szín lepi el a lapokat. Itt azonban nem állt meg Sorrentino: a dimenziók közötti határok elmosódását is rendkívül egyedi grafikai megoldásokkal oldotta meg. Ilyenek például a széthulló, vagy összecsavarodó képkockahalmazok alkalmazása, amelyek látványban talán Raphael Bob-Waksberg Undone című sorozatához állnak a legközelebb.
Érdemes kitérni azért arra is, hogy még mielőtt kézhez kaptam a kötetet, a kiadó jelezte, hogy nyomdahiba történt, melynek eredményeként a 135. oldalon a szöveg kiszökött a buborékból. Ez ugyan jó néhány embert aggaszthat egy ilyen drága kötetnél, de hogy megmondjam őszintét, a kármentés szerintem remekül sikerült, ugyanis a pótlap csak a sokadik átlapozás után mozdult ki, addig észre sem vettem, hogy nem egy befűzött papír van ott.
Összességében tehát a Gideon Falls kapcsán ki lehet jelenteni, hogy napjaink egyik legizgalmasabb horrortörténete, a képregényes világban pedig abszolút példamutatónak mondható egyedi vizuális megoldásaival. A képregény nem csupán az ijesztgetésre megy rá – ami valljuk be, nehezebb is írásos formában –, hanem sokkal inkább a történet kontinuitását, a karakterek azonosulhatóságát helyezi előtérbe. A rajongóknak jó hír, hogy várhatóan még idén megérkezik a Gideon Falls második, egyben záró kötete, amitől azt várom, hogy kielégítő lezárást adjon az egyik legizgalmasabb nemszuperhős képregénynek, amit valaha olvastam.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
