Chuck Palahniuk a Harcosok klubja című regénye kapcsán újra a figyelem középpontjába került az utóbbi időben. Felújított életműsorozat is indult, ennek debütáló kötete a szerző nemrégiben megjelent tizenkilencedik regénye, a Nem tart örökké, amely egy testvérpár mindennapjait mutatja be, akik a perverzió határait kutatják vidéki kúriájukban. Lássuk, mire jutnak.
HIRDETÉS
A Fidesznek hála Chuck Palahniuk művészete újra aktualitást és nagyobb figyelmet kapott, hiszen a párt által alapított digitális Harcosok klubja a szerző első regényéről kapta a nevét. Nem véletlen, hogy a Helikon is újraélesztette a szerzői életművet bemutató sorozatát, aminek a Nem tart örökké az első kötete, a második pedig a Harcosok klubja lesz. Nem csak a regény kettéhasadt személyiségű, skizofrén, önpusztító főszereplője ad ennek pikantériát, de az is, hogy Orbán Viktor ezzel akaratlanul is egy ukrán származású, nyíltan meleg író művét kanonizálja újra, széles körben.
Na de lássuk, hol tart most Palahniuk, mi foglalkoztatja?
Legutóbbi magyarul megjelent kötete, a Nem tart örökké kicsit olyan, mintha egy gonosz manó írta volna, aki végtelen örömmel tapicskol a perverzió különböző formáiban.
Ezek közül a leggyakoribb a nemi erőszak és a különböző, változatosan végrehajtott gyilkosságok, illetve ezek különféle kombinációi, azaz gyilkosság, majd nekrofília. Taszítóan hangzik? Megnyugtatlak, az is.
A történet egy walesi, vidéki kastélyban lakó testvérpár, Cecil és Otto mindennapjait mutatja be, akiknek a legfőbb szórakozása a kisegítő személyzet változatos kínzása, erőszakolása és gyakori meggyilkolása. A kúriában fellelhető, gyakorlatilag összes férfit megbecstelenítik és/vagy megölik és megbecstelenítik, szinte minden nőt megkínoznak és megölnek. A könyv nagyobb részét a különböző perverziók részletes katalógusa teszi ki, végeláthatatlanul hosszan, végtelenül monoton módon. Az, hogy valakit egy leszakadó csillár üt és szúr agyon vagy teteme megerőszakolása előtt a nyakát vágják el, esetleg egy kocsival nyomják agyon, részletkérdés, a minta marad ugyanaz: erőszak-gyilkosság-erőszak. Biztosan van, aki ezt élvezi, én nem tartozom közéjük.
Ha valaki mégis jó könyveket szeretne olvasni a témában, azért nem lehetetlenség, de sajnos e helyett a kötet helyett kénytelen vagyok az olvasók szíves figyelmébe ajánlani William S. Burroughs Meztelen ebédjét, ami szintén egy perverziókatalógus, de a szerzőnek valahogy mégis sikerült több irodalmat belecsempésznie, illetve a függőség természetrajzát is hitelesebben és átélhetőbben jeleníti meg, ami Palahniuk saját bevallása szerint célja volt a regényével. Vagy persze nyúljunk vissza az ősforrásig, aki nem más, mint De Sade márki. Bár a legendás spanyol filmrendezővel, Luis Buñuellel osztozom azon nézetben, hogy a francia szerző legjobb műve a jóság hiábavalóságáról szóló példabeszéde, a Justine, avagy az erény meghurcoltatása, mégiscsak a különböző perverziók bemutatásáról vált híressé. Az ilyen művei közül van, ami még olvasható, bár nagyon beteg, mint a Filozófia a budoárban, és van, ami – legalábbis számomra már – olvashatatlanul perverz, de mégiscsak Palahniuk egyik ihletője lehetett, a Szodoma százhúsz napja.
Visszakanyarodva a Nem tart örökké sztorijára, mindemellett kiderül, hogy
a testvérek családja egy régi bérgyilkos klán, aminek olyan hírességek „öngyilkossága” vagy „balesete” köszönhető, mint Marilyn Monroe, Jim Morrison, Diána hercegnő vagy akár az INXS énekese, Michael Hutchinson.
A fenti szereplőket nagyrészt nagyapa és legjobb tanítványa, anya végezte ki, a végrehajtás körülményei pedig furcsa, perverz családi legendáriumot és mitológiát alkotnak. Például a Judy Garland 1969-es meggyilkolása előtti hosszú, nagypapa és Garland közötti párbeszédet a testvérek szó szerint tudják, és gyakran el is játsszák a jelenetet, ahol nagypapa fülhallgatóját egy kesudió hivatott jelképezni, amit az őt játszó testvér a fülébe tesz. A legendárium másik eleme, hogy a könyvtárszobában található vitrinben a különböző, meggyilkolt hírességek „puncizós ujjait” gyűjtik össze és állítják ki, innen ered a könyv borítóján látható grafika is. Példának okáért így kerül egymás mellé Jimi Hendrix, Jim Morrison és Janis Joplin ujja is.
Az összeesküvés-elméletek rajongói tehát bőven találhatnak szórakoztató tartalmat a kötetben, ha cserébe nagy a monotonitástűrésük. A misztikum szele is megcsapja néhol a történetet, de a különös események végül mindig racionális magyarázatot kapnak.
Ugyanebbe a különös családi működésbe tartozik az is, hogy apjuk halála óta Otto, Cecil és édesanyjuk nem hajlandóak figyelemmel kísérni az idő múlását, szülinapokat ünnepelni stb., mert úgy döntöttek, hogy itt nekik megállt az idő, aminek egyik különös következménye, hogy évtizedekkel később is még gyerekszobája van a két gyereknek, dadus felügyel rájuk, miközben sorra teszik el láb alól a számukra kevésbé szimpatikus tanítókat, lakájokat, szobalányokat. Szabadidejükben pedig elmebeteg sorozatgyilkosokkal leveleznek kedélyesen.
A Nem tart örökké talán legnagyobb erénye különös nyelvezete és persze ennek parádés átültetése magyar nyelvre, amit Sepsi Lászlónak köszönhetünk, aki sokadszorra bizonyítja, hogy nagyon érti a dolgát. A regény kifejezésmódja különös ellenpontot ad a benne található rengeteg sötétségnek és perverziónak. A mesélő Cecil egy furcsa, roncsolt félgyereknyelven beszél, amiben nincsenek csúnya szavak, csak „csacsik”, „butusok” és hasonlók. Mindenre megvan az eufemizmus, a megerőszakolást pl. „micimackózás”-nak hívják (lehet, az odúba szorult, kiszolgáltatott Micimackó után, de ezt mindenkinek a fantáziájára bízom), a szexuális aktust pedig „izélés”-nek.
A végtelenül beteges tartalom és a gyerekes nyelv kontrasztja izgalmas feszültséget ad a szövegnek, de a cselekményelemek monoton ismétlődését (értsd: erőszak-gyilkosság, erőszak-gyilkosság, gyilkosság-nekrofília, erőszak-gyilkosság stb.) egy idő után már ez sem tudja menteni.
Ráadásul a szöveg tele van „olyan arcot vág, mint amikor” kezdetű hasonlatokkal, amik nem egyszer egy egész fejezetet töltenek ki, teljesen funkciótlanul.
Egy idő után a testvérek persze elhagyják a házat, és történik egy-két izgalmasabb momentum, de a kötet így is sokszor unalomba fullad. Érdekesség, hogy a Harcosok klubjához hasonlóan itt is indul egy mozgalom, a Tygris, aminek a lényege, hogy egy adott területen a jelentkező pár száz emberből random kisorsolnak valakit, akit aznap este kivégeznek – ez egyfajta orosz rulett nagyban. Ilyenkor esténként tele vannak az utcák szoborként álló emberekkel, akik várják, melyikük lesz a „szerencsés”, de aztán végül ez a szál is eléggé kifutás nélkül marad (bár van némi dramaturgiai funkciója).
A különösen beteg jelenetek mellett (mint amilyen a temetésen koporsóba hányás, vagy az autó alá szorult, haldokló, rángatózó karbantartó Otto általi megizélése), azért van pár kifejezetten jól sikerült is, mint amikor ellátogatnak a példaképükhöz, Sir Richard Attenborough-hoz, hogy részvétlenségről és empátiáról vitatkozzanak vele. Ilyenkor némi humor is megcsillan, de azért inkább éjsötét szatíráról beszélhetünk, ami mindezek ellenére meglepően optimistán zárul.
Hogy kinek ajánlanám a Nem tart örökké három T után szabadon három F (felnövés, fájdalom, függőség) köré szövődő történetét? Magamnak biztosan nem. Valószínűleg ez az utolsó dolog, amire idén szükségem volt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
