M. Night Shyamalan, a Hatodik érzék és a Jelek rendezője az utóbbi években elég felemás produkciókat hozott. A Servant egy indokolatlanul túlnyújtott post-horror sorozat; az Idő zseniális alapötletből indul ki, de összecsapott maradt és nem aknázta ki a szereplők pszichológiáját; a Kopogás a kunyhóban az ígéretes kezdés után laposan és szájbarágósan jut el a végkifejletig. Minden esetben beváltatlan ígéret várta a nézőt. Vajon A csapdával sikerül-e kilépnie a rendezőnek a mókuskerékből? A válasz az igen felé hajlik. A csapda nem állítja feje tetejére a filmművészetet és nem bikázza be a lefulladt Shyamalan-életművet. Ugyanakkor egy élvezhető, korrekt sorozatgyilkosos film érdekes perspektívával és erős fordulatokkal. Spoilermentes kritika.
A csapda azzal kezdődik, hogy a főszereplő, Cooper (Josh Hartnett) a tinilányok aktuális bálványa, Lady Raven (Salaka Shyamalan) koncertjére kíséri kamasz lányát, Rileyt (Ariel Donoghue), aki persze majd kiugrik a bőréből. Már a film első perceiben a főhőssel együtt felfigyelhetünk rá, hogy szokatlanul – irreálisan – sűrű az egy főre eső rendőrök száma a koncerthelyszínen. A kiemelt jelenlét célja egy sorozatgyilkos, a Hentes kézre kerítése – mellesleg ezt az elemet egy valós eset, a Flagship művelet inspirálta (igaz, ott amerikaifoci-meccset rendeztek, vagy 100 körözött bűnözőt kapcsoltak le, a rendőrök pedig álruhát öltöttek). A gyilkos pontos személyazonossága nem ismert, csak a profilja (azaz néhány főbb ismertetőjegye, pl. hogy 30-40 közötti fehér férfi), az biztos, hogy ott van a koncerten. Mi, nézők viszont körülbelül tíz percen belül megtudjuk, hogy Cooper a keresett személy.
A csapda tehát egy macska-egér játékot mutat be, amelyben mi a gyilkos nézőpontjába helyezkedünk, akivel szemben az arctalan-személytelen rendőrség áll.
Shyamalan ezzel rögtön a film elején elsüt egy igen erős csattanót, sőt, a főszereplő kilétét már a trailer is felfedi. A rendező feladata az volt, hogy ennek a meglepetésfaktornak a korai kiiktatásával is fenntartsa a néző érdeklődését. Azt lehet mondani, Shyamalan összességében megfelelt a saját maga által támasztott kihívásnak.
Cooper kettős életet él, melynek részeit szigorúan elhatárolja egymástól. Az egyik életben a családjával – feleségével és két gyerekével – törődő családapa, akinek nem derogál koncertre menni a tizenévesek vak, sikoltozó rajongásának minden ismertetőjegyét demonstráló lányával, és érzékenyen érinti, hogy Rileynak problémái vannak abból, hogy a menő lányok nem fogadják be maguk közé. Ráadásul tűzoltóként általános közmegbecsülésnek örvendő munkát végez.
A másik életben hidegvérű mészáros, aki már tizennyolc áldozatot eltett láb alól, és nem különösebben tervez leállni. Érdekes módon ezt a sötét oldalt a film nem részletezi: tudjuk, hogy Cooper sorozatgyilkos, de hogy mi a jellemző módszere, kik a potenciális áldozatai, hogyan cserkészi be őket, az jórészt homályban marad. Annyi derül ki az elszórt utalásokból, hogy úgy vagdalja részekre áldozatai testét, akár a hentes a feldolgozandó állatot – innét is kapta a ragadványnevét. Ám A csapdában nem Cooper öldöklése kerül középpontba, hanem a „külvilág felé teljesen normális sorozatgyilkos” alakja, akiről az emberek utoljára képzelnék el, milyen szörnyűségekre képes. Coopernek ezt az arcát kell a film első felében megőriznie és keresnie a kijutási lehetőséget úgy, hogy közben lánya gyanakvását sem keltheti fel, aki élete legnagyszerűbb napját tapasztalja meg éppen.
A csapda három szereplőt hoz közel a nézőhöz: Coopert, Rileyt, majd a film harmada-fele tájékán Lady Raven is bekapcsolódik a cselekménybe. A rendőrség mint mindenütt jelen lévő akadály vesz részt a történetben; az egyetlen alak, aki valamennyire kiemelkedik az egyenruhások közül, az akciót vezető profilozó, Dr. Grant (Hayley Mills). Ő az, aki – a Mindhuntert ihlető John Douglas FBI-nyomozó nyomdokain – körberajzolta, nagyjából milyen vonásokkal rendelkező körből kell keresni a gyilkost, és megszállott szenvedéllyel ered a nyomába. Ő azonban nem kerül közel a nézőhöz, csak faarccal felbukkan olykor-olykor. Alakja a cselekmény bonyolódása szempontjából bír jelentőséggel, továbbá részben őrajta keresztül tükröződik az, hogy az alkotó tényleg utánajárhatott a témájának. Shyamalan egészen hiteles sorozatgyilkos-figurát rakott össze, akit Hartnett kifejezetten hihetően játszik el. Ami azt illeti,
a főszereplő tenyérbemászó, mégis baljóslatú vigyora láttán akkor is azonnal őt hinnénk a sorozatgyilkosnak, ha ezt A csapda nem fedte volna fel rögtön az elején.
Dr. Grant nagyon reálisan elképzelhető profilt alkot a Hentesről, Hartnett pedig egészen parádésan alakítja a bárkivel jól szót értő, magát könnyen megkedveltető gyilkost. Ezzel a sajátos képességgel sok ismert és kevéssé ismert sorozatgyilkos rendelkezett, és olykor egészen lehetetlen helyzetekben is kitűnően hasznosították a saját javukra. Nincs ez másként a főszereplő esetében sem:
Cooper óriási érzékkel csavarja az ujjai köré azokat, akiket kihasználhat a menekülése érdekében, és tenyérbemászó jellemén kívül a gyerekéért mindenre képes apa, valamint a tűzoltó munka tökéletes álcát kínálnak számára.
Ugyanakkor ezen a ponton kiütköznek a film gyengéi: több alkalommal rendkívül ostoba döntéseket hoznak a szereplők, vagy éppen irreálisan engedékenyek. Ez mindenekelőtt a rendőrökre igaz, akik előtt Cooper többször is kimossa magát, sőt, még gyanúba sem igazán keveredik, mert az aréna dolgozójának adja ki magát. Ahhoz képest, mekkora a művelet tétje és milyen alapos és szigorú felkészítést kaptak a rendőrök, meglehetősen könnyen és gyanútlanul elengedik Coopert néhány fura helyzetben. De más sem mindig áll a helyzet magaslatán, leszámítva magát Coopert, aki ha kell, észrevétlenül lelök egy embert a lépcsőn, meglovasít egy dolgozói kártyát, egy rendőrségi adóvevőt, mindenre van egy rögtönzött válasza.
Shyamalan elegendő fordulatot visz be A csapdába ahhoz, hogy kitöltse a film 105 percét, mégis olyan benyomásunk támadhat, hogy helyenként túl van nyújtva a cselekmény.
Nehéz meghatározni, pontosan miért van ez, mert a moziszékből felállva egy összességében kerek, jól végigvitt történet emléke marad meg bennünk. Talán a fentebb említett hülye döntésekkel magyarázható, mert egy-egy húzás, illetve figyelmetlenség intenzív tenyérbe temetkezést és ordítási kényszert vált ki. De alapvetően nem az ilyen elemek dominálják a filmet.
Az sem kizárt, hogy ezek a túlzó elemek a film állítólagos vígjáték-oldalát voltak hivatottak kidomborítani. A csapda műfaji megjelölései között a vígjátékot is megtalálhatjuk. Ennek indokát nem igazán értem. Tény, már más produkcióknál is meggyűlt a bajom a komikus elem észlelésével, mindenesetre
A csapda nem sok vicces részt tartogat.
Az alaphelyzetre még csak-csak rá lehetne húzni, hogy vígjátékba illő, de a film láthatóan nem törekszik kibontani ezt a potenciált. Az egyetlen, valamennyire a humor fogalomkörébe vonható rész a film vége, ami viszont egyúttal a leggyatrább pillanata is. Búcsúzásképp egy rettentő rossz, a néző idegeivel még egy utolsó fordulat erejéig játszó fordulatot kapunk, ami valóban komédiába illik: egy hitvány, elcsépelt, inkább bosszantó, mint nevettető sötét komédiába. Értelme nem sok, annyi haszna van, hogy ha ennyire képes felbosszantani a nézőt, az mégiscsak azt jelzi, hogy Shyamalan képes volt fenntartani a néző figyelmét, feszültségét, és érdekfeszítő fordulatokat beépíteni a cselekménybe.
A csapda nagyjából a feléig a koncerthelyszínen játszódik, aztán fordulatot vesz és helyszínt vált. Itt meglehetősen furcsa rendezői időérzékre vall az, hogy egy popkoncert után még világos van, elvégre a történet helyszíne nem a Skandináv-félsziget a hosszú világosság idején. Viszont ami fontosabb:
a helyszínváltással Lady Raven a cselekmény aktív alakítójaként lép be.
Ez pedig új löketet ad a filmnek, ugyanis ekkor már nem pusztán Cooper és egy arctalan gépezet játszmáját kísérhetjük figyelemmel, hanem az énekesnő is tevőleges résztvevővé lép elő. Méghozzá meglehetősen elmés alakítójává, mert ugyan nem ér fel Cooper szó szerint életre-halálra menő, vérben edzett leleményességéhez – és ő is hoz agyzsibbasztó döntéseket –, azért van jó pár olyan húzása, amivel feladja a leckét a furfangos gyilkosnak.
A csapda túlnyújtottságának érzetéhez egy körülmény egész biztosan hozzájárul. Shyamalan valamiért szükségesnek érezte, hogy bevigyen a filmbe egy elvarratlan szálat. Ez Riley iskolai viszontagságainak története. A lány a jómódú középiskolások jellemző világfájdalmától szenved: nem akarják őt befogadni az igazán menő lányok. Nem tudni, hogy a rendező eredetileg szerette volna-e kibontani ezt a szálat, vagy egyszerűen csak körítésnek szánta, hogy Rileyt hihető középiskolás lányként lássuk. Mindenesetre valamiért szükségét érezte, hogy miközben Cooper újabb és újabb cseleket próbál megvalósítani, ismétlődően összefut az egyik menő lány anyjával, majd rendkívül kínos, fárasztó és értelmetlen párbeszédet folytatnak a gyerekek konfliktusának rendezéséről. Ez a szál tökéletesen fölösleges ebbe a filmbe, mert nem fut ki sehová, és a fő cselekményt sem gazdagítja.
Verdikt
A csapda egy fordulatokkal teli thriller, amely egy sorozatgyilkos nézőpontján keresztül követi végig, ahogy az üldözött újra és újra kisiklik az őt kereső rendőrök kezéből. Mindeközben folyamatosan fenn kell tartania a hétköznapi apuka látszatát nemcsak azért, mert családja nem tudhat titkos „hobbijáról”, hanem azért is, mert az odaadó szülő máza kitűnő eszköz az emberek manipulálásához. A film alapvetően korrekt portré a sorozatgyilkosok manipulatív természetéről. A fordulatok bőségesek, bár nem egyszer túlfeszítik a néző idegeit, néhány jelenet teljesen szükségtelen, a befejezés pedig inkább szánalmas, mint szellemes. Összességében viszont korrekt alkotás, ami bátran ajánlható a váratlan fordulatok kedvelőinek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
