Sorozat

A Baby Reindeerben nem a zaklatás félelmetes, hanem a párkeresés

Richard Gadd zaklatásról szóló minisorozata, a Baby Reindeer (magyarul: Szarvasbébi) önéletrajzi ihletésű: az alkotó maga is áldozata volt a történethez hasonló zaklatásnak. Ám a Baby Reindeer nem egyszerűen egy zaklatás krónikája: jó karaktereket szerepeltető, összetett és önvizsgálatra késztető – bár semmiképpen sem könnyed – lelki utazás. Spoilermentes kritika.

A Baby Reindeer eredetileg a rendező, Richard Gadd egyszemélyes showműsora volt, amelyben a szerző saját zaklatásos élményét dolgozta fel és tárta a közönség elé. Ezt kerekítette Gadd egy komplett kis sorozattá. Az általa megtapasztaltak rendkívül plasztikusan jelennek meg a történetben, jóllehet a rendező saját elmondása szerint kiemelt figyelmet fordított arra, hogy a valódi elkövető ne legyen beazonosítható. Gadd eme törekvését végül maga az állítólagos zaklató hiúsította meg azáltal, hogy a nyilvánosság elé lépett és perrel fenyegetőzött, amiért „kihasználták” őt. Nehéz eldönteni, komikus-e vagy inkább kísérteties az, hogy ez a húzás mennyire egybecseng a sorozatbeli zaklató személyiségével és viselkedésével, ugyanakkor annak jeleként is értelmezhető, hogy Richard Gadd tényleg értő és hiteles módon vitte filmvászonra a vele történteket. A Baby Reindeer azonban nem azért jó, mert híven ábrázolt egy megtörtént esetet, és nem csupán azért, mert Stephen King is odáig van tőle, hanem azért, mert tényleg megvalósítja azt a rendezői célkitűzést, hogy a térben és időben valós események helyett egy „érzelmi igazságot” mutat be.

Az ötletszerű kedveskedés mellékhatásai

A Baby Reindeer Donald Dunn, azaz Donny (Richard Gadd), egy feltörni igyekvő, ám a helyzetében megrekedt srác története. Donny komikusként szeretne befutni, ám amíg ez nem sikerül neki – és a visszajelzések nem kecsegtetnek áttörő sikerrel –, valamiből el kell tartania magát. A széria jelenében éppen pultos egy Heart nevű söröző-étteremben. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor megpillantja és megsajnálja a pultnál egymagában ülő Marthát (Jessica Gunning). Martha még napjaink talán fellazulóban lévő szépségstandardjei szerint sem éppen modellalkat, ami miatt Donny okkal véli feltételezni, hogy magányos, és aligha számíthat rá, hogy leszólítsák. Egy ötletszerű kedves gesztus gyanánt meghívja egy teára, a kialakult beszélgetés pedig önkéntelen, ám elkerülhetetlennek tűnő flörtspirálba csap át.

Ezzel Donny nagyjából bele is rúgta magát egy végtelenül kínos és fokozatosan egyre veszélyesebbé váló slamasztikába. Martha az első pillanattól fogva komolyan veszi Donny „kezdeményezését” és úgy fogja fel, hogy ők ketten elválaszthatatlan szerelmesek. Ezt nem is habozik érzékeltetni, e-mailek tucatjait zúdítja Donnyra nap mint nap, kommentjeivel és lájkjaival valóságos inváziót indít a Facebook-oldala ellen, és rendszeresen ott ül a Heart pultjánál, nem ritkán szerelmes és pajzán töltetű beszólásokkal bombázva őt. A Baby Reindeer ennek a megszállottságnak a kifutását követi nyomon, egyúttal beavatja a nézőt az események szövevényes lélektani dinamikájába is.

Egy nyomorult komédiás nem komikus hányattatásai

A Baby Reindeert műfaji szempontból több helyen is (fekete) komédiaként jellemzik, ezt azonban nem igazán tudom mire vélni.

A sorozatban jószerint semmi vígjátéki elem nincs.

Két dolog van, ami ezt a történetet a bármilyen mértékben a vígjátékhoz közel pozicionálja. Egyrészt főhőse a stand up comedy világában szeretne érvényesülni, ez pedig szükségképpen poénok megjelenését eredményezi, ezek azonban jellemzően nem önértéken viccesek, hanem a Donny megalázó beégései fölötti nevetésfaktor alapján – azt pedig embere válogatja, hogy az efféle nyomorultul kínos leszereplések mennyire humorosak, én leginkább agonizáltam az ilyen részeknél.

Másrészt a Baby Reindeer olyan mindennapos, ám kellemetlen és zavarbaejtő helyzeteket és félelmeket hasznosít, amelyek kiváló sitcom alapanyagok. Erre a legjobb példa az a jelenet, amikor a kölcsönös flörtölgetés odáig fokozódik, hogy felmerül közös programnak egy piknik. Bizonyára mindenki megtapasztalta vagy elképzelte azt, hogy nyilvános térben szólítja meg választottját, mire körülötte mindenki az ő bénázását lesi. A Baby Reindeer ezzel a szorongásunkkal játszadozik akkor, amikor Donny kifejezetten a Heart vendégseregének nógatasára megy bele a piknikbe. Ez a szituáció egy Family Guy-epizódba legalább annyira beleillik, mint egy alapvetően drámai felhangú sorozatba, csak az előbbiben valószínűleg még vicces is.

A zaklatás felkavaró, a lelki okai még felkavaróbbak

A Baby Reindeerben tehát a vígjátékszerű elemek valójában nem kimondottan viccesek. De maga a téma sem különösebben móka tárgya: a zaklatás jelenségét és annak pszichológiai oldalát igyekszik körbejárni, méghozzá határozottan nem sematikus módon, kifejezetten természetes emberábrazolással, olykor a naturalista mozzanatokat sem nélkülözve.

A Baby Reindeer több szempontból üdvös módon kerüli a bejáratott sémákat.

Egy zaklatásról szóló sorozatról az egyszeri néző könnyen asszociálhat egy sztereotip feminista tanmesére elnyomó férfiakról és elnyomott nőkről. A Baby Reindeer ennek csípőből ellene tesz azzal, hogy egy nőt helyez a zaklató szerepébe. Ám a sorozat nem elégszik meg a sablon szereposztás megfordításával azért, hogy szembehelyezkedjen a feminizmus és a #metoo mozgalom vélt vagy valós túlkapásaival. Egyáltalán nem ez a cél. A központi karakterek nemi hovatartozása valójában másodlagos, a hangsúly a fokozódó kisajátításon és a másik életének pokollá tételén, valamint az ehhez vezető lelki folyamatokon van. Viszont éppen ebből kifolyólag

a Baby Reindeer sokkal árnyaltabb és rétegzettebb annál, semhogy egy leegyszerűsítő zaklató-áldozat párost állítson elénk.

Olyannyira, hogy rengeteg „minek ment oda” pillanattal kínozza a néző idegeit, aki nem győzi karmolni az arcát Donny ostoba döntéseitől és viselkedésétől. Nem egyszer érezzük úgy, hogy a főszereplő nagyon is megérdemli az osztályrészéül jutó temérdek szívást. Donny egy életképtelen, határozatlan, alapvető döntések meghozatalára és a határok megvonására képtelen figurának tűnik, aki a nyilvánvaló és ordító jeleket sem veszi észre. Magatartása sokáig egy kiábrándítóan szánalmas tévedések vígjátékára emlékeztet, és aki nem vevő a komédia azon válfajára, amiben esetlen mamlaszok hazugsághegyek halmozásával tolnak ki saját magukkal, az nagyjából tízpercenként üvöltve és megtépázott idegekkel fog menedéket keresni egy laza, baszatós Doom-pályában. Mindössze a negyedik epizódban kezd összeállni a kép, hogy Donny maga is elszenvedett olyan dolgokat, amelyek igencsak hibás, félresiklott és önsorsrontó mintázatokat alakítottak ki benne, és ekkortájt kezdünk kicsit megenyhülni a hülyeségei iránt. És ehhez hasonlóan Martha sem egyszerűen egy agresszív, mániákus emberként jelenik meg előttünk, a sorozat egy-egy jól elejtett képpel, jelenettel gondoskodik arról, hogy meglássuk az emberi, vagy akár sebezhető oldalát. A két karakter ábrázolása eltérő, Donny esetében a múlt ismertetése nagyobb figyelmet kap, ez Martha esetében elmarad, de ez nem tűnik hiányosságnak, egyszerűen csak rendezői hangsúlyválasztásról van szó. A Baby Reindeer így is sikerrel gondoskodik arról, hogy kerülje a szájbarágást és a lebutított ítéletalkotást.

Mintázatok, mintázatok mindenhol

Ahogy elmélyedünk Donny nyomasztó múltjában és az őt ért traumákban, úgy változik az, hogy mi miatt vagyunk kiakadva a sorozat nézése közben.

A Baby Reindeer meglehetősen kellemetlen önreflexiók kiváltására képes.

A cselekmény első részében Donny idiótaságai mellett ami a legjobban nyomasztja a nézőt, az a gondolat, hogy egy rosszul sikerült ismerkedés simán hasonló eredményre vezethet, mint ami Donnyval történt. Nem tudhatjuk, miféle megszállottakkal hoz össze bennünket a (bal)sors, és akár mi is találhatjuk magunkat olyan helyzetben, hogy egy könnyed, ártalmatlan, tét nélküli flörtölgetés átcsap kisajátítási tébolyba. És ami ennél is ijesztőbb: nem tudhatjuk, milyen elfojtások és vonzódások rejtőznek saját magunkban, amelyek adott esetben kiszolgáltatnak bennünket a másiknak vagy arra késztetnek, hogy újra és újra lefussuk ugyanazokat a reménytelen köröket.

A Baby Reindeer hét epizódja felosztható három fő szakaszra. Az első három részben kibontakozik a cselekmény, és mindeközben értetlenkedve hüledezünk Donny önsorsrontó döntésein, pipogyaságán. A negyedik rész, amely kettéosztja a sorozatot, bevat bennünket a főszereplő múltjába és a komplexusai mögött vélhetőleg meghúzódó okokba. Ezen a ponton sok minden a helyére kerül. A maradék három rész pedig Donny megküzdési és szembenézési kísérleteit követhetjük nyomon.

A folyamatok megértésében fontos szerepet játszik Danny egyik szerelme, a transznemű Teri (Nava Mau), aki pszichológus is egyben, és végzettsége segítségével jobban a mélyére lát a Danny lelkében dúló viharnak.

Ezt időnként kissé bosszantó tudálékossággal adja elő: Teri karaktere az a fajta, kissé sztereotip pszichológusfigura, aki „kívülről”, ránézésre megfejti az ember lelki gondjait, de ez nem kirívó hiányosság, ráadásul ennek a karakternek a beiktatása valójában a néző számára is fogódzó, mert segítséget nyújt a rengeteg ellentmondást tartalmazó cselekmény jobb megértésében.

A Baby Reindeer cselekménye folyamán Donny különleges kapcsolatot épít ki a hol jelenlévő, hol távoli Marthával, ami nem egyoldalúan negatív, sőt, fontos szerepe van a végkifejlethez vezető úton. Ezen a szakaszon az események időnként irreálisak, valószerűtlenek, elrugaszkodnak a valóság talajáról, ez azonban csak akkor válik bántóvá, ha a néző kifejezetten dokumentarista jellegű ábrázolásra vár. Ugyanis bár a Baby Reindeer a realizmus korlátait túllépi itt-ott, a lelki-érzelmi tartalma nagyon is egyben van. Folyamatosan érezzük az életet megrontó káros mintázatok fenyegető súlyát, legyen szó szexről, szerelemről vagy munkáról, és a szereplőkkel együtt tapasztaljuk meg, mennyire nehéz varázsütésszerűen kiugrani egy önsorsrontó spirálból. S mindeközben Donnyval együtt tűnődünk a már-már perverz őrangyallá transzcendáló Martha rejtélyén, és hozzá hasonló tanácstalanságban őrlődünk rajta, hogy egy-egy megnyilvánulása egy segítségre szoruló ember őszinte segélykiáltása-e vagy újabb körmönfont manipulációs kísérlet. A sorozat nyitva marad a végén, nem kapunk szájbarágós befejezést, ez a rendezői fogás pedig megerősíti azt a központi motívumot, hogy a lelki lerakódásaink csak lassú, fáradságos munkával, botlásokkal takaríthatók el.

Verdikt

A Baby Reindeer a rendező Richard Gadd terápiás projektje, melynek révén feldolgozta az őt ért traumát. A sorozat azonban elsősorban nem önéletrajzi és nem dokumentarista jellegű, ehelyett a zaklatási folyamat pszichológiájára helyezi a hangsúlyt és azt járja körbe, hogy a sebzettségünk milyen önkárosító döntésekre késztet bennünket. A sorozatot nézve nemcsak bele tudjuk képzelni magunkat a karakterek helyzetébe, de önkéntelenül azon is tűnődni kezdünk, vajon a saját életünket milyen rossz beidegződések hátráltatják.

9 /10 önsorsrontó raptor

Szarvasbébi

Baby Reindeer

dráma
7 epizód
Premier: 2024. április 11.
Showrunner: Richard Gadd
Csatorna: Netflix

Gimiben nagyon szívesen olvastam volna fantasyt, de nem volt bátorságom a többiektől kölcsönkérni a könyveket, mert élősködésnek éreztem. Egy Stephen King-olvasói előéletet követően Lovecraft-kedvelőként keveredtem igazán az SFF-világba és találtam önmagamra. Azóta volt egy horror témájú könyves blogom Zothique címmel, fordítgattam ide-oda, olykor podcastekben rontottam a levegőt meg az átlag IQ-t, és a Magyar H. P. Lovecraft Társaság büszke tagja vagyok. Jobbára a horrort kedvelem, méghozzá olvasni, de szeretem a sci-fit is. Állandó életcélom koherensen lezárni a hosszú, kanyargós mondataimat. Szenvedélyes Blood- és lelkes Doom-játékos vagyok. A zenei ízlésem vállalhatatlanul rétegszerű, de én eleve az emberiség egy vállalhatatlan rétege vagyok.