M. Night Shyamalan az a rendező, akinél sosem tudni, mit kapunk. Hozott ő az utóbbi években emlékezetes szuperhős filmet (Üveg), megosztóra sikeredett, nagy fordulatra felépített horrort (Idő) és elnyújtottan titkolódzó sorozatot (Servant). Legújabb filmjében, a Kopogás a kunyhóban egy díjnyertes horrorkönyvhöz nyúlt.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Paul Tremblay (Szellemek a fejben) The Cabin at the End of the World regénye alapján készült film az alapszituációt veszi át, némi finom hangolással és változtatással. Eric (Jonathan Groff) és Andrew (Ben Aldridge) nevelt lányukkal, Wennel (Kristen Cui) egy Isten háta mögötti kunyhóban töltik a családi nyaralást. A kislány éppen szöcskéket gyűjt, amikor egy hatalmas, kicsit ijesztő de kedves férfi, Leonard (David Bautista) megszólítja azzal, hogy barátkozni akar vele. A kislány másik három, fegyveres idegent meglátva gyanút fog és figyelmezteti apáit, hogy baj van. A család elbarikádozza magát, ám a négy idegent ez nem állítja meg. Sabrina, Adriane, Redmond és a vezetőjük, Leonard állítása szerint eddig a pillanatig nem ismerték egymást, ám látomásaik egymástól függetlenül közösek. Közeleg a világvége, amit csak Andrew, Eric és Wen akadályozhat meg azzal, ha valamelyiküket feláldozzák. Ha ezt a döntést nem hozzák meg, az emberiségnek vége.
A posztapokaliptikus köntösbe csomagolt etikai probléma – amely a villamos dilemmát takarja – zsánerről zsánerre ugrálva bontakozik ki, ami könyves előismeret nélkül bőven okoz meglepetést.
A film mikrokörnyezetéhez mérten erős atmoszférával és feszültséggel tölti meg a cselekményt. A betörő idegenek a home invasion horror műfaját idézik meg, majd Shyamalan ránt egyet a kormányon és fokozatosan lebontja az első benyomásokat még furcsább, de működőképes elemekkel. A betolakodókról kiderül, hogy kedvesek, észérvekkel próbálnak hatni az áldozatokra. Ebben a helyzetben legjobban David Bautista remekel, aki fizikai megjelenésével és kimért játékával végig a kényelmetlen kettősségben tart mindenkit: őrült, vagy igazat beszél? Veszélyes, vagy sem?
HIRDETÉS
A Kopogás a kunyhóban tudatosan játszik Bautista játékához hasonló bizonytalansággal, amelyet tudatosan, de nem szájbarágósan hint el az egy szobára korlátozott helyszínen. Még olyan apró, szórakoztató kikacsintások is belefértek, minthogy maga Shyamalan jelenik meg egy videós bejátszáson, vagy a magyar szinkronban a híradó Erős Antónia hangján hallható. A film felétől viszont olyan, mintha az alkotók úgy döntöttek volna, nem borzolják tovább a néző idegeit.
A történetet megfordító kulcsmondatok különösebb drámai súly nélkül hangzanak el, ezzel is megölve az addigi nyomasztó légkört.
A cselekmény végül feszültség és különösebb brutalitás nélkül fordul rá a végső megoldásra, mindent gyors szájba rágva, ahelyett, hogy meghagyná a bizonytalanságot egyes témák kapcsán. A végkifejlet drámai erejéből szintén elvesz sokat, hogy a főszereplőkkel érzelmileg nem tudunk együtt menni, hiszen életüket néhány egyszerű visszaemlékezés mutatja csak be, konkrét karakterizáció nélkül. Pedig Shyamalan végig jó gondolatok és témák között kutat, kezdve a konteósok valóság érzékelésével egészen a kisebbségek életéig, amelyeket a zsánerek közötti váltások még érdekesebbé tehetnének. Ehelyett jól ismert, ezerszer átrágott frázisokat kapunk, különösebb mélység nélkül. A horrorok kötelezőnek mondható összecsapásai pedig régi ismerősként köszönnek vissza a vászonról, semmint emelnék az izgalmat vagy a téteket.
A Kopogás a kunyhóban érdekes alaphelyzete és egymásra simuló műfajkavalkádja ellenére sem váltja be potenciáljait. Shyamalan jobb filmjei közé tartozik, de nem győz meg annyira, hogy tűkön ülve várjuk következő alkotását.
