Az Idővel még Shyamalan sem tudja felvenni a lépést

A kétezres évek elején nagyon úgy tűnt, hogy az indiai származású rendező válik korunk egyik legkreatívabb filmesévé. Már első filmjei után egyértelművé vált, amellett, hogy ismert toposzokat mutat be teljesen új megközelítésben, narrációja és a történetek cselekménye a nagy leleplezés felé fut ki, hogy a fordulat akár alapjaiban változtassa meg az addig látottakat, gondoltakat. Míg a Hatodik érzék teljesen újraírta a kísértethistóriák toposzait, addig a Sebezhetetlen akkor mesélt a szuperhősökről és a képregények világáról, amikor még senki nem képzelte volna, hogy valamikor minden hónapban nézhetünk a filmvásznon vagy kisképernyőn különböző igazságosztókat. A falu bemutatója után viszont körvonalazódni látszott, hogy ezek a csavarok megosztóak, akár öncélúak is lehetnek. A feltörekvő rendezőtől hamar elfordult a kritika és a közönség is, aminek mélypontja Az utolsó léghajlító volt. A bukás után Shyamalan visszatért függetlenfilmes, kisebb léptékű, a horror és a thriller zsánereleimeivel zsonglőrködő, szerzői gyökereihez. A látogatás, majd a Széttörve és a Servant sikerén felbuzdulva könnyen hihette a közönség, Shyamalan visszatért. Bár hős-eposzának lezárása, az Üveg újfent megosztónak bizonyult, legfrissebb rendezése, az Idő alapötlete újabb kultikus film ígéretét lengette be.

2019 első szuperhősfilmje gyenge Üvegből készült

Egy gyógyszergyártó cég különböző, alapbetegségekkel küszködő embereket és családjaikat invitál saját, céges szállodájába, ami festői környezetben, gyönyörű tengerparton helyezkedik el. Egy csapat, szinte a véletlennek köszönhetően összeverbuvált embercsapat itt találja meg a béke szigetét; egy turistáktól mentes, háborítatlan partszakaszt. Gyerekeik viszont hamar változni kezdenek. Először csak a fürdőruha szűk rájuk, majd megnyúlnak, míg végül a pár perce még felhőtlenül kacarászó, homokvárat építő kisgyerekek kétségbeesett kamaszként követelik a választ kérdésükre: mi történik velük?

A parton sokkal gyorsabban telik az idő, percek alatt napok telnek el. Az idő múlásának felgyorsított üteme a film feszültségkeltő katalizátora. A motívum, ami életben tartja a bukdácsoló forgatókönyvet. Kár, hogy a remek technikai megvalósításon és egy-két jól időzített párbeszéden kívül nem sikerült kihasználni a szituáció pszichológiai kontextusát. Rengeteg ígéret van a karakterekbe rejtve, ezért z idő múlásának hatása mint téma adná magát, az ember ahhoz való viszonyának körbejárása. Vagy örök, életszakaszokhoz köthető kérdéseket. Hogy egy nap alatt megélhető az élet, amellett a személy mellett, akihez a vagyonáért mentél hozzá. Vagy benne kell-e maradni abban a házasságban, ami kimondatlanul is felbomlott.

Szerencsére három család áll a történet fókuszában, ezért az ötletbörze véges, mégis jobb lett volna, ha az alapszituáció egy párterápia formájában bontakozik ki, nem pedig egy családi vakációként.

Az olyan jelenetek, mint a gyerekek rohamos öregedése csak az explicit feszültségkeltést szolgálják. Az ő gyorsan telő életük csak a tragédiát és fájdalmat tartogatja magában, azt hogy gyerekek maradnak felnőtt testben. Ők nem élik meg a korosztályuknak megfelelő szépségeit és gyötrelmeit az életnek. Ellenben a felnőtt szereplők lélekben öregszenek és néznek szembe önmagukkal, ezzel mint karakterek megérthetővé is válnak. A nő, akinek a külsőségek számítanak, mégis szeretettel fordul anyósa és lánya felé szembenéz betegségével, amit megjelenésével kompenzált. Míg a másik családban a kiüresedett érzelmi élet, az elszürkült házasság és az új utak keresése helyett benne kell ragadniuk a kapcsolatban, hogy újra felfedezzék egymást. Sokkal jobb lett volna, ha csak rájuk fókuszál a film, mert több lélek van a felnőtt párkapcsolatok megjelenítésében, mint a gyerekek öncélú öregedésében.

Az Idő tökéletesen működött volna a Shyamalan-i horror nélkül, pszichológiai drámaként, önismereti thrillerként funkcionálva. Mintha a rendező is érezte volna, hogy a koncepció nem követeli meg a nagy leleplezést, a mindent megváltoztató csavart. Mégsem sikerült levetkőznie saját védjegyeit, ezért a cselekmény az első perctől sejthető csavarra fut ki. Bár a fordulat Shyamalan műveit ismerve csalódástkeltő, üdítő, hogy nem a nagy leleplezésre van felfűzve a cselekmény, hogy az váljon az értékelhető pontjává a filmnek. Az addig vezető út pedig arányaiban hiteltelen dialógusokkal van megtöltve (elképzelhető, hogy más hatást váltanak ki eredeti nyelven). Míg az alapszituáció érdekes és izgalmas, mégis kiaknázatlan marad. Egy-két színészi alakítás igyekszik az ötletbe belekapaszkodni (Abbey Lee, Vicky Krieps), de a forgatókönyv nem időzik el a pszichológiai történéseken annyira, hogy maradandót lássunk.

A megvalósítás kiváló, az egyértelmű logikai hibákat leszámítva is, de összességében az Idő újabb “többet gondol magáról, mint amennyit valóban mutatnia kellene” Shyamalan-rendezésnek illik be.