Az M. Night Shyamalan felügyelete mellett készült Servant úgy képes megidézni a szebb napokat is látott rendező munkásságát, hogy közben nem hagyja figyelmen kívül a felhasznált zsánerek trendjeiben megfigyelhető változásokat sem. A sorozat azonban még a viszonylagos rövidsége mellett is inkább emlékeztet egy olyan feleslegesen túlnyújtott játékfilmre, amibe menet közben dobálták bele azokat a furcsán nyitva hagyott rejtélyeket, amik megágyazhatnak a következő évadok cselekményvilágának. (A cikk spoilereket tartalmazhat.)
A Servant jól érzékelhető módon szeretne becsatlakozni abba az utóbbi éveket meghatározó horrorfilmes trendbe, amit jobb híján szokás post-horrornak nevezni, és még a természetfeletti thrillerrel is kacérkodik. Megvan benne a kifejteni kívánt társadalmi és pszichológiai problematika, a kellemetlenül nyugtalanító atmoszféra a jump scare parádéval szemben, az emlékezetes vizuális stílus és a megfelelően hátborzongató zenei aláfestés is. Ahol mégis csorbát szenved a képlet, az a rengeteg (egyelőre) céltalannak tűnő, beteljesületlenül maradt rejtély sugalmazásában, valamint a nem kellően feszes és dinamikus cselekményszövésben érhető tetten.
A letaglózó tragédiából éppen csak lábadozó házaspár történetében pedig ott van az a súlyos drámai hajtóerő, ami megadja a plusz érzelmi löketet és a további kifejtésre érdemes rétegeket is a sztorinak. A gyermekvállalással járó félelmeket feldolgozó horrorok elszaporodtak az elmúlt években, gondoljunk csak az olyan filmekre, mint a The Babadook, A gyermek és A csodagyerek. De amikor már azt hihetnénk, hogy a témában már mindent megmutattak, akkor a Servant egy eddig egészen kevés figyelmet kapó, mégis folyamatosan borzasztóan aktualitás téma, a szülés utáni depresszió felől közelíti meg a család tragédiáját. A modern, urbánus, luxuséletmód negatív hatásáit is igyekszik kikezdeni az Apple sorozata, bár ez kevésbé hangsúlyozott, amolyan rétegek közti szubtextusként vannak jelen.
A csecsemő halála nem csak Dorothyt törte meg, de a mentálisan stabilabbnak tűnő Seannal való kapcsolatát is, akinek a felesége megküzdési mechanizmusához is asszisztálnia kell. De közben mindkettejük ugyanolyan elánnal igyekszik koncentrálni a karrierjére is. Dorothy nincs ugyan megelégedve a testével, de médiaszereplőként mindig ugrásra kész a kamera előtti szerepléshez, míg Sean a konyhában igyekszik furcsa – oké, néha egyenesen gusztustalan – alapanyagokból kihozni valami gasztronómiai különlegességet (felidézve ezzel némileg az NBC Hannibal szériájának gasztrohorrorját is). De mire jó az üres gazdagság, ha nincs, ami boldogsággal töltené fel a házat?
Ha valamiért úgy érződne, hogy nem működik a két karakter közt a kémia, nos, az valószínűleg szándékos döntés. Ambrose és Kebbell játékában megvan a kellő feszültség és a távolságtartás is, amitől a rideggé váló kapcsolatuk dermesztő hitelességgel elevenedik meg.
Amikor viszont Dorothy öccsét, a Seannal szívesen iszogató Juliust alakító Rupert Grint megjelenik, az egy egészen új minőséggel képes feltölteni a jeleneteket.
Az általa képviselt laza karakter pont annyi fekete humorral vértezi fel a sorozatot, amitől még éppen nem válik zavaróvá. Leanne személyében pedig egy olyan bizonytalan, útkereső karaktert kapunk, akiről talán még a készítők sem tudták eldönteni, hogyan viselkedjen bizonyos helyzetekben. A dadust alakító Nell Tiger Free játéka a törékeny légiességében is magában hordozza a rejtélyes fenyegetést, de nincs igazán szilárd karaktere, és néha eléggé karakteridegen dolgokat művel – ennek okát persze később jobban is kifejthetik az alkotók.
A látványért az a Mike Gioulakis felelt, akinek nem újdonság a horrornak ezen ága, hiszen olyan filmeken dolgozott, mint a Valami követ, a Mi, és még Shyamalan víziói sem idegenek számára, hiszen ugyancsak neki köszönhető a Széttörve és az Üveg vizualitása. Kamarathrillerhez méltóan zaklatott, kifordult szögekből felvett, meglehetősen szűkre szabott képkivágásokkal (főleg arcközelikkel), a ház természetes kereteit kihasználva, fluid kameramozgásokkal és jól meggondolt fényeléssel, sötétre hangolt színvilággal teremti meg a végig nyugtalanító, klausztrofób atmoszférát. Amikor pedig az okosan megkomponált terekben látszólag nem is a lényegre fókuszál, vagy éppen a szereplőket eltakaró terepakadályok úsznak a képbe, akkor nemcsak a diszkomfort érzetet, de a karakterek közötti viszonyokat, vagy éppen kommunikációs zavart is képes vizuális metaforákkal visszaadni – bár igaz, hogy sok esetben az öncélúság vádja is megáll.
De a Servant minden jó tulajdonsága mellett is szenved a történetmeséléssel.
Egyszerre érződik olyannak, mintha az alkotóknak egy két órás film scriptjét kellett volna vért izzadva kinyújtaniuk ötórás sorozattá, és olyannak, mintha a történet fele lemaradt volna, mert.
Mert nem volt rá elég idő? Tony Basgallopp és Shyamalan érezhetően egy bővebb cselekményvilágot próbált a ház falai közé szorítani, amihez a jól elhelyezett, jelentősként bemutatott mystery boxokat szerették volna segítségül hívni. Azonban menetközben háttérbe szorul a konfliktus, céltalanná válik a feszültség. Akárhogy is, a red herringek úgy gyülekeznek epizódról epizódra, mintha éppen ívási időszak lenne, és a színpadra helyezett csehovi puskák nagy százaléka is elsütetlenül marad. Ezzel együtt a Servant közel sem szájbarágós, sőt, könnyű is elsiklani a valóban jelentős részletek felett, ami hozzájárulhat a zavarosság érzet által kiváltott „mi a…?” érzéshez.
A Shyamalan rendezésében készült első rész mégis sikeresen fekteti le a vizuális alapokat, amiket a további részek rendezői (köztük Antal Nimród is) jó érzékkel visznek tovább. Így a Servant egyelőre jobban teljesít a látványon, a hátborzongató zenei aláfestésen, a színészi játékon és tematikán alapuló erős stilisztikában, mint a történetvezetés megvalósításában. Sok múlik a kanyarban lévő második évadon, mert ha a rejtélydobozok egymásra pakolgatása mellett nem nyit ki és magyaráz meg néhányat, akkor kérdéses, hogy mennyire tudja magához láncolni a nézőket a hat évadosra tervezett sorozat.
Servant – amerikai horror/thriller sorozat, 1. évad, 10 epizód, játékidő részenként kb. 30 perc. Csatorna: Apple TV+. Premier: 2019. 11. 28. Értékelés: 6,5/10 raptor
A Servant teljes adatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
