Sorozat

2017 legjobb új sorozatai a Roboraptor szerint

2017 is számos remek debütáló sorozattal gazdagított minket, így a Roboraptor szerkesztősége összedugta a fejét, hogy kigyűjtse nektek, mely szériákat szerettük idén a legjobban. A lista szereplői között van geek és kevésbé geek alkotás, krimi, sci-fi és képregényadaptáció is, de a 80-as évek női pankrációjáról vagy a pornóipar megszületéséről is láthattunk idén egy-egy kiváló művet. Következzen tehát szerkesztőségi összeállításunk a kis képernyő idei csúcsragadozóival.

Mindhunter

A legrosszabb, ami történhetett a krimi műfajával, hogy olyan szériák erodálták, mint a különböző egy kaptafára készülő helyszínelő szériák. Éppen ezért üdítő, hogy a nagy sorozatgyártók igyekeznek máshogyan hozzáállni a témához és az HBO egzisztencialista húrokat pengető A törvény nevébenje (True Detective) után a Netflix is elkészítette a maga kirakatsorozatát, a Mindhuntert, ráadásul kirakatrendezőjével, David Fincherrel (a Netflix első sorozatának, a Kártyavárnak az elkészítésénél is ott bábáskodott). A sorozat 1977-ben játszódik, és az első profilozó FBI-nyomozók munkáját mutatja be. Mivel nem konkrét elméletek használatáról van szó, és nincsenek konkrét tutorialok a nyomozók kezében, mint mondjuk a Gyilkos elmék profilozóinál, a tapogatózás adja a sorozat fő erényét, ez a hatásmechanizmus pedig a nézőre is ráragad, kíváncsivá téve, hogy merre is halad tovább a történet. A 10 rész ugyan nem túl sodró lendületű, mégis gyorsan pörgethető, és igazából olyan, mintha önmagában alkotna egy pilotepizódot. (Muchichka László)  

GLOW

Kis hazánkban nincs nagy kultusza (kultúrája?) a pankrációnak. Így teljesen jogosan adja is magát a kérdést, hogy ugyan miért érdekelne itthon bárkit egy, a 80-as évek (paródiájába hajló) női pankrátorshow-járól készült sorozat? Mert – attól függetlenül, hogy a nézőnek van-e bármilyen kötödése az amerikaiak verekedős szappanoperájához – a GLOW az év feelgood sorozata. Ahogy a legjobb sportfilmek, alapvetően a GLOW sem a sportról, hanem az azt gyakorlókról szól. Egy rakás roppant érdekes és szerethető egyéniségről. Ugyan legtöbbjük nem kapott egy-két markáns jellemvonásnál többet, ám a remek színészeknek (élükön Alison Brie, Betty Gilpin, Marc Maron hármasával) köszönhetően mindegyikük hús-vér figurának tűnik.  Emiatt pedig nem csak a szorítóban, de azon kívül is önfeledten tudunk nekik szurkolni, hogy leküzdjék – a high concept sorozatok korában triviálisnak tűnő – magánéleti problémáikat. Miközben pedig a sorozat készítői remekül egyensúlyoznak a dráma és a humor határán, olyan reálisan és jól fogják meg a 80-as évek hangulatát, hogy azt tanítani kéne. (A GLOW világa nem a Stranger Things-féle, minden képkockán 16 popkulturális utalással támadó, idealizált 80-as évek. Hanem egy annál sokkal visszafogottabb, ám épp ezért valóságosabb leképezése a TV-s aerobik és a túlzásba vitt hajlakk évtizedének.) A megkapó hangulatának és színes, szerethető karaktereinek köszönhetően a GLOW egyértelműen az év meglepetés sorozata. (Pongrácz Máté) (Kritikánkat a sorozatról itt találjátok.

American Vandal

Nehéz helyzetben vagyok, mert néhány mondatom van csak arra, hogy elmagyarázzam, miért olyan zseniális egy sorozat, ami 27 péniszgraffiti után nyomoz áldokumentarista stílusban. Például azért, mert az American Vandal tökéletes szatírája a hatásvadász oknyomozó riportoknak, remekül űz gúnyt a tinisorozatok kliséiből is. De közben ezekből a sablonokból fűz össze egy lebilincselő krimit, olyan cliffhangereket sorakoztatva, hogy minden epizód után muszáj berakni a következőt. És ami még fontosabb, hogy eközben egy remek dráma is bontakozik ki a szemünk előtt, olyan súlyos tanulságokat szolgáltatva, amilyeneket nem is várnák a tanárok kocsijaira felfújt hímtagokból kiindulva, 8×30 percben. És ha ez most ellentmondásos, okkal az: az American Vandal azért is remek, mert ezek az állapotok egyszerre léteznek benne, egyszerre lehet nevetni és elgondolkodni rajta, egyszerre pazar detektívtörténet és a karikatúrája azoknak – utánozhatatlan, úttörő mű. (Becságh Dániel)

Légió

Lassan már a legnagyobb geekek is nehezen követik nyomon az egyre terebélyesebb és bonyolultabb szuperhősös film/sorozatuniverzumukat. Lassan már a legnagyobb geekek is nehezen követik nyomon az egyre terebélyesebb és bonyolultabb szuperhősös film/sorozatuniverzumukat. Csak idén kapásából 7 darab új (DC/Marvel) képregény adaptációs TV/streaming sorozat indult el. Mind közül azonban messze a legérdesebbnek és legegyedibbnek egyértelműen Noah Hawley új szériája, a Légió bizonyult.  Noha az X-professzor tudathasadásos fiáról szóló sorozatban előbukkannak az X-Men filmek bevett toposzai (a cselekményt egy mutánsokra vadászó szuper-mega-abszolút titkos szervezet indítja be), ám a Fargo készítője most sem hazudtolja meg magát. A Légió furcsa, vicces és hihetetlenül stílusos.  Ráadásul egészen üdítően visszafogott, hiszen most nem a világért, de még csak nem is egy városért, pusztán a főszereplő (a remek Dan Stevens) elméjéért zajlik a harc. Ez a (főleg elme)harc pedig olyan örült vizualitással van tálalva, amelyhez képest még a Dr. Strange is egy Szomszédok-epizódnak tűnhet. (Persze TV-sorozat lévén a Légió látványa nem a CGI minősége (az azért néha nem az igazi), hanem a már-már Twin Peaks vadságú kreatív ötletei miatt zseniális.) A csodálatosan retro-futurisztikus hangulat és a kiszámíthatatlan őrület közepette pedig még ott van az év egyik legjobb alakítását szállító Aubrey Plaza is. Nem mondom azt, hogy a Légió kapcsán nem lehet jogos a „style over substance” kritika, viszont ennyire erős és egyedi stílusnál ez könnyedén elnézhető neki. A Légió a szuperhős sorozatok „Loganje”, amit még azoknak is nyugodtan tudok ajánlani, akik már marhára unják a pizsamás héroszok városdobálásait. (Pongrácz Máté)

Hatalmas kis hazugságok

Családon belüli erőszak, iskolai zaklatás, házasságtörés, poszttraumás stressz, fegyvertartás és gyilkosság. Ahhoz képest, hogy a Hatalmas kis hazugságok (Big Little Lies) elég komolyan foglalkozik a felsorolt témákkal, a nyomasztás helyett szórakoztatóan mutatja be a tengerparti kisvárosban élő luxusanyukák rivalizálását. A sorozat címe nem csak az első évadot meghatározó gyilkosság körüli nyomozásra utal, hanem az ibseni élethazugságokra is, melyek az összes szereplő életét meghatározzák. Saját maguk előtt is tagadják a valóságot, csakhogy a saját énképüket védjék – bántalmazó kapcsolat helyett boldog házasságot, alakoskodás és megcsalás helyett erkölcsi fölényt hazudnak maguknak. Az izgalmas krimiszál mellett az őszinte emberi drámákban rejlik a sorozat erőssége, melynek a pedigréje is kifogástalan: a főkolomposok szerepében olyan nagyszerű színésznőket láthatunk, mint Nicole Kidman, Reese Witherspoon, Laura Dern és Shailene Woodley, a rendező pedig a Vadont (Wild) és a Mielőtt meghaltamot (Dallas Buyers Club) jegyző Jean-Marc Vallée. Nem véletlen díjazták agyon az HBO saját gyártású drámasorozatát: a Hatalmas kis hazugságok feszült, humoros, megható és elgondolkodtató, tele mosolyogva „kurvaanyázással” és remek betétdalokkal. (Rácz Viktória)

The Punisher

A Marvel néhány év leforgása alatt a mozgóképes univerzumépítés nagyhatalmává vált, és eme folyamatnak fontos része volt a képregény-adaptációs világ Netflixre történő kiterjesztése is. A viszonylag magas minőséget produkáló, a mozis alkotásokhoz képest betonízűbb és életszagúbb, sorozat formájában érkező történetfolyam egyik kiemelkedő állomása volt a Megtorló karakterének megjelenése a Daredevil második szezonjában. A gengszterarcú, megkapóan unszimpatikus Jon Bernthal megformálásában érkező karakter 2017-ben megkapta saját szériáját. A The Punisher nem igazán eredeti, de annál tudatosabb és erőteljesebben kalibrált akciófilm sorozat. A megtört, bosszúszomjas háborús veterán ebben a sztoriban még épphogy csak rálép a kontrollálhatatlan gyilkológéppé válás útjára, hiszen egyelőre még leginkább a családja elvesztése miatt érzett fájdalom és gyász mozgatja tetteit. Ennek megfelelően a halálfejes mellvért még kevés szerepet kap, de cserébe akad idő arra, hogy a készítők alaposan kivesézzék az amerikai háborús veteránok elkeserítő, lenézett szerepét a társadalomban. Igen, ezt a művet nem a vérengzés, hanem az érzelmi világ mozgatja elsősorban, de ez nem jelenti azt, hogy ahol kell, ott ne lenne elképesztően brutális a The Punisher. De tényleg csak ott ontja az életet, ahol arra valóban szükség van. Erős élmény, emlékezetes darab. Nem meglepő, hogy már be is jelentették a második szezont! (Hári Dániel) (Kritikánkat a sorozatról itt találjátok.)

13 Reasons Why

Számtalan dolog miatt érezheti magát rosszul egy tinédzser. A 13 reasons why pedig ebből a számtalan okból mutat be tizenhármat. Hannah Baker 13 kazettán rögzíti azon okokat, melyek miatt végül úgy dönt öngyilkosságot követ el. A kazetták egy nap Clay Jensenhez kerülnek, aki részről részre hallgatja végig a szalagokat, így ismerve meg Hannah boldog, erős, kedves álarca mögötti valóságot, mely az iskolai kirekesztéstől a szerelmi féltésig cyberbullying-ig tartanak. Az egyik rész előtt pl. a készítők is kiemelik, hogy a nyugalom megzavarására erősen alkalmas képsorok következnek, és egyáltalán nem csak egy hisztériakeltésről van szó. A legfájdalmasabb, hogy mindezen jelenségek szívszaggatóan hétköznapi közegben kerülnek elő, ahol a néző egyszerre lesz képes átélni a bántalmazott helyzetét de akár magára ismerhet bántalmazóként is. Óriási arculcsapása ez a tinédzser-létnek tökéletességet hazudó felszínességnek. (Zsótér Indi Dániel)

The Deuce – Fülledt utcák

David Simon, a Drót és a Treme alkotója idén a hetvenes évek New Yorkjába kalauzolt el minket és bizonyította be, hogy még mindig ő a minőségi sorozatgyártás koronázatlan királya. A középpontban álló, néhány utcalány és stircieiken keresztül nyerhetünk betekintést a város legzüllöttebb és mocskosabb negyedének életbe, mindezt kendőzetlen realitással, mindenféle klisé és sallang nélkül rakja elénk Simon. A The Deuce kifejezetten lassan és kimérten építkezik, de azonnal képes beszippantani ebbe a világba, ahol ugyanúgy képes megnevettetni az itt élő emberek egyszerűsége, mint ahogy szívfacsaróan fájdalmas is tud lenni egyes sorsok kilátástalansága. Hihetetlen és zavarba ejtő látni, ahogy a prostituáltak számára a pornózás akkora kiugrásnak tűnik elvetélt életükből, mintha egyből a világ csúcsára emelkedhetnének. A témából adódóan a szexualitás a sorozat szinte minden pontján utolérhető, a meztelenség egyáltalán nem tabu, sőt, ezt viszont sikerült olyan természetességgel kezelnie, amit én képernyőn még életemben nem láttam. A szereplők sorát olyan jól ismert színészek erősítik, mint például James Franco, aki egyből duplázik, hiszen egy ikerpárt játszik és Maggie Gyllenhaal, aki minden bizonnyal élete alakítását hozza a nyolc rész alatt. A The Deuce egyértelműen a drámasorozatok magasiskolája, kihagyhatatlan darab minden sorozatrajongónak. (Hartai Dávid)

A szolgálólány meséje

Ugyan az idei évben a szexuális zaklatások és a metoo-kampány már jóval a sorozat után okozott óriási társadalmi vitákat, ebből a szempontból nem is lehetne aktuálisabb a Margaret Atwood által eredetileg 1985-ben megjelent könyv sorozatadaptációja. Az ultrakonzervatív vallási fanatista Gileád Köztársaságban a legnagyobb és egyetlen érték, ha egy nő képes gyermeket szülni, egy olyan világban, ahol ez a természetes folyamat már kuriózumnak számít. Az átnevelőközpont a termékenységre alkalmas nőket az uradalmakba terelik, ahol a nők egymás megvető pillantásai mellett a dogmatikus szexuális előírások áldozataivá is válnak. A végletekig disztópikus világ hétköznapjai során kell helytállnia Offred-nek (Elizabeth Moss), aki a helyi Parancsnok mellé kerül, a többi szolgálólány közé. Nem csak az elnyomó rendszer elképzelt világáról, hanem a női és férfi dominanciáról, és a nők egymáshoz való viszonyáról is jól mesél a The Handmaid’s Tale. Nem véletlen, hogy a sorozat a legjobb dráma, valamint a legjobb női színésznő kategóriájában is tarolt az Emmy-díjátadón – Elizabeth Moss játékánál meggyőzőbbet és természetesebbet idén alig láthattunk. (Dienes Ádám) (Kritikánkat a sorozatról itt találjátok.)

Netflix: Lemony Snicket’s A Series of Unfortunate Events

Az 1999-től 2006-ig tizenhárom kötetben megjelent kicsit steampunk, feketekomikus regény-sorozattal a lehető legjobb dolog történt akkor, amikor a Netflix úgy döntött, websorozat formájában adaptálja. A sorozat nem csupán izgalmasabban, érdekesebben, sorozat mivoltának köszönhetően részletesebben mutatja be Baudelaire árvák tragikomikusan szerencsétlen történetét (minden felnövéstörténeti sallang nélkül), mint a 2004-es egész estét mozi, hanem, ráébreszt minket, hogy a Barney Stinsonként népszerűsödött Neil Patrick Harris egy kitűnő színész. Olaf Gróf szerepében úgy iskolázza a gumiarcú delfin és denevérkereső Jim Carrey-t, hogy öröm nézni. A Series of Unfortunate Events nagyon kreatív önreflexivitással próbál már a Harris által énekelt főcímdallal lebeszélni minket arról, hogy nézzük, mert a történet annyira „tragikus”, hogy a gyenge kis lelkivilágunk beleroppana. Ezt rendkívül mókás faktort pedig Patrick Warburton fokozza Lemony Snicket-ként, aki mint a történet narrátora, nem csak hogy negatív reklámmal adja el az összes epizódot sikeresen, de csodálatos angolsággal nyelvórákat is tart egy-egy fogalom precíz körbeírásával úgy, hogy egy pillanatra nem tér el a tárgytól. Persze, ez még csak a jéghegy csúcsa, a kis nyolc epizódos első éva dinamikus, tele van fordulattal és egy nagyon cuki kisbabával, akinek a fogai a történetben aranyat érnek. (Szaniszló Róbert)

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.