A Showtime nagy sikerű sorozata, a Dexter korábban folytatást már kapott, ezúttal pedig az előzményét készítették el. Csakhogy a Dexter: Eredendő bűn (Dexter: Original Sin) címet viselő prequel széria a rajongóknak nem tud igazán újat vagy érdekeset kínálni. Évadkritika.
A Dexter: Eredendő bűn kerettörténete az előző sorozat, a Dexter: Új vér végéhez kapcsolódik, amikor is a címszereplőt lelőtték. Halálközeli állapotában egyszerre lepereg előtte az élete, így visszaemlékszik arra is, miként vált gyilkosokra vadászó sorozatgyilkossá. Két fő vonalon fut a cselekmény: egyrészt megelevenedik a régmúlt, azaz Dexter Morgan (Patrick Gibson) gyerekkora, másrészt láthatjuk a helyszínelői karrierjének kezdetén, ami történetesen egybeesik első emberöléseivel. Ezekkel párhuzamosan fut a főszereplő családjának sztorija, egészen pontosan az apjával (Christian Slater) és a húgával (Molly Brown) való viszonyának alakulását bontják ki. Valamint van egy másik mellékszál is, Dexter biológiai fivérével, Briannel (Roby Attal) a középpontban.
Ennek az előzménysorozatnak az egyik nagy problémája, hogy túl sok olyan esemény szerepel benne a címszereplő múltjából, amiket korábban már nagyjából megismerhettük.
Hiszen az eredeti széria is sokat foglalkozott azzal a kérdéssel, miért volt ott Dexterben a gyilkos késztetés, vagy ahogy ő nevezi, a „sötét utazó”. Flashbackekben már felvillantottak egyes részleteket a kisgyermekkorából – többek közt mutatták a személyiségét deformáló tragédiát –, sőt láthattuk fiatal felnőttként is, amint végez a legelső áldozatával. Ezekből a visszatekintésekből most az új előzményszériában sok mindent egyszerűen újrajátszottak.
Vagyis a Dexter: Eredendő bűnben látottak egy jelentős része a régi rajongóknak semmi újat nem mond, inkább csak a játékidő felesleges meghosszabbításának tűnik.
Ami újdonságot hoz a mostani sorozat, az viszont nagyrészt kevésbé érdekes, vagy pedig egyszerűen rosszul megírt. Az, ahogyan Dexter rendőrségi karrierje elindult a prequel szerint, nem éppen említésre méltó, és az első áldozatainak becserkészéséből is legfeljebb a poénok emlékezetesek. Azt jól bemutatja az előzménysorozat, hogy milyen nehézségekkel találkozik a főszereplő kezdőként – a munkahelyén nem sikerül egyből beilleszkednie a kollégái közé, és az ölési módszere egyelőre nem zökkenőmentes –, viszont ezek a problémák aztán egész könnyen, szinte varázsütésre megoldódnak. Például kiderül, hogy nem magától találta ki a kiszemelt áldozatok elkábítását, hanem ez a megoldás kvázi az „ölébe hullott”.
Megjelenik ráadásul a prequelek visszatérő gondja is: van olyan bonyodalom a történetben, amit egyszerűen azért nem tudnak jól megoldani, mert igazodni kell az eredeti sorozat történetéhez.
Egészen pontosan Dexter vér szerinti testvérének a mellékszáláról van szó, aminek a vége éppen azért sikerült eléggé esetlenre, mert figyelembe kellett venni a „kánont”. A főszereplő ekkor még nem szerezhetett tudomást Brian létezéséről – hiszen az ellentmondott volna a korábban látottaknak –, de így a készítőknek valamilyen módon meg kellett magyarázniuk, miért nem kerültek ők ketten kapcsolatba. Sajnálatos módon az alkotók a lehető legrosszabb megoldást választották: meglebegtették annak lehetőségét, hogy a két fivér esetleg találkozhat, amire aztán egy kifejezetten béna ürügy miatt nem került sor. Ráadásul Brian figuráját ismerve teljesen karakteridegen volt a végső húzása.
Még ha a Dexter: Eredendő bűn előzményként eléggé szükségtelennek tűnik , az alkotói azzal még igazolhatták volna a létjogosultságát, ha egy újabb remek főgonoszt mutatnak be, azonban ezen a téren gyengén muzsikál a sorozat.
Az aktuális nagy ellenfél figurája egészen csalódást keltő – részben azért, mert egyáltalán nem érdekes a sztorija, részben pedig mert kifejezetten rosszul megírt szereplő. Az illetőt lényegében egyszerre akarják egy nagyon is racionális, előre gondolkodó gyilkosnak és teljesen érzelemvezérelt gonosztevőnek beállítani. Határozottan kijelenthető, hogy az egész Dexter franchise-ból ő volt eddig a leggyengébb főellenség-karakter.
Tulajdonképpen az új sorozat történetében igazán csak a Morgan család sztorija igazán értékelhető.
Különösen a Dexter és a nevelőapja, Harry közötti dinamika alakulása érdekes, hiszen az elején még egy mentor-tanuló viszony van közöttük, de a végére a fiú bebizonyítja, hogy már önállóan is helyt tud állni. Külön említésre méltó, hogy Harry szerepét némileg árnyalták: az a férfi itt még próbálja azzal áltatni magát és Dextert, hogy lehetne egy alternatív megoldás a fiú ölési kényszerének lecsillapítására, mint az egyébként általa kidolgozott sorozatgyilkos-kódex. Szintén jó volt látni Debra nézőpontját is, aki érezte, hogy őt valamiből kihagyják, és miközben az apja meg a fivére között nagyon szoros, bizalmi viszony van, ő viszont egyszerűen egyedül maradt az anyja elvesztése miatt érzett gyászában. Ennek megfelelően, tipikus kamaszként a balhés viselkedésével igyekszik felhívni magára a figyelmet.
Nem javít az élményen a szereposztás sem, mivel Dexter esetében eléggé mellényúltak a színésszel.
Önmagában az nem volna gond, hogy Patrick Gibson nem próbálta meg a karaktert eredetileg megformáló Michael C. Hall mimikáját leutánozni – az viszont már annál inkább problémás, hogy valami teljesen más figurát csinált a címszereplőből, mint az elődje. Dexter esetében ugyanis éppen az volt a lényeg, hogy soha nem olyasvalakinek tűnt, aki rejtegetne valakit, legfeljebb egy kissé fura alaknak. Éppen ezért nem is gyanakodott rá szinte senki, még a saját húga se. Gibson alakításában ehhez képest Dexter nem valami esetlen különcnek tűnik, inkább sunyi pszichopatának, aki mellett kellemetlenül éreznénk magunkat. Ez pedig nagyon rányomja a bélyegét az egész sorozatra.
Ugyanakkor a többi esetben egészen jól sikerült a színészválasztás. Gibsonnal ellentétben Christian Slater és Molly Brown ügyesen maguk képére formálták a karaktereiket, akikben ugyanakkor fel lehetett ismerni az eredeti sorozatban látott, idősebb kori énjüket is. A szintén ismerős figurákat játszó Christina Milian, James Martinez és Alex Shimizu ugyancsak egész jól hozták a fiatal LaGuerta, Batista és Masuka szerepét. Az új szereplők közül Dexter közvetlen főnökét érdemes még kiemelni, akiből Sarah Michelle Gellar egész érdekes, kiismerhetetlen figurát tudott csinálni. Patrick Dempsey pedig talán többet is nyújthatott volna a régi vágású rendőrkapitányként – de ahhoz képest, hogy a forgatókönyv nagyon nem volt kegyes hozzá, így is kihozta a szerepből a maximumot.
Összességében elmondható, hogy egy régi rajongónak ez az előzménysorozat lényegében nem tud érdemlegeset nyújtani. Az önmagában nem mondható érdekesnek, hogy láthatjuk a régi karaktereket fiatalon, ráadásul éppen a főszereplőt nem is sikerült jól megragadni. Ugyanakkor nemcsak előzményként teljesít alul a Dexter: Eredendő bűn, hanem önálló sorozatként se nevezhető jól sikerült darabnak. Aki pedig új érdeklődőként ismerkedne a franchise-zal, annak kevés eséllyel fogja meghozni a kedvét Dexter Morgan további történeteihez.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
