Benjamin Stevenson és az ő metakrimi-hőse, Ernest Cunningham negyedszer is visszatér, hogy közös erővel kifordítsák a bűnügyi zsáner szabályait. A recept a régi, azonban a helyszín most egy régimódi bank, a túszok száma pedig pontosan annyi, mint a nagy előd Agatha Christie-nél egy rejtélyes szigeten. De vajon működik-e ismét a belső monológokra épülő krimiparádé, vagy a szerző ezúttal annyi mellékküldetést és karaktert pakolt a fősztori mellé, hogy a nyomozás teljesen összeomlik a saját súlya alatt? Némileg spoileres kritika.
HIRDETÉS
Ernie Cunningham visszatér – és egy fura bankban reked
Ernie Cunningham, a botcsinálta nyomozó visszatér – és most épp tússzá válik egy régimódi (készpénzt tároló, analóg széfes) bankban. Mivel Ern nyomozócéget indítana – a bankok pedig, „fura” módon, nem nagyon állnak sorba, hogy pénzt adjanak a vállalkozására –, épp ismét kölcsönért kilincsel, amikor őt, valamint a bankban lévő alkalmazottakat és ügyfeleket túszul ejti egy különös bankrabló. “Különös”, mert annyira álcázta magát az öltözékével, egy maszkkal és még egy hangtorzítóval is, hogy tutira soha senki nem tudná azonosítani odakint, és különös, mert nem követel mást, csupán egyetlen dollárt a széfből.
És mivel Benjamin Stevenson regényéről van szó, a túszok sem kevésbé furák, mint a túszejtő. Ott van rögtön a bankigazgató, aki nem tudja kinyitni a saját széfjét. Aztán a kamasz, aki a malacperselyét akarná betenni egy széfbe. A haldokló lány, aki nem akar kijutni a bankból, hogy megkaphassa a gyógyszerét. És aztán van még néma pap, fura biztonsági őr és még furább alkalmazott, egy idióta rendező… és még egy különös madár is bekavar időnként a cselekménybe.
Innen indul Ernie – és persze mellette a menyasszonya, Juliette – újabb vesszőfutása, amelynek során kiderül, hogy egyetlen alkalmazott vagy túsz sem ártatlan, és Ernnek úgy kell zsonglőrködnie a túsztárgyaló által megadott időkorláttal, az olykor teljesen idiótaként viselkedő túszokkal, valamint az egyre sokasodó rejtélyekkel, mint egy valódi artistának a cirkuszban (amire egyébként az egész bankos bagázs az idő előrehaladtával amúgy is egyre jobban kezd hasonlítani).
Ez már volt – és lehet mégis jó?
Tekintettel arra, hogy haldoklom, és csak egy tollam van, hagyjuk az udvariassági köröket.”
Ernie Cunningham folyton szorult helyzetbe kerül. Volt már, hogy egy behavazott turistaparadicsomban rekedt – ahol a családtagjait aprította fel valaki szépen sorban (A családomban mindenki gyilkos) –, de nyomozott már vonaton (valamint a vonat tetején, és majdnem alatta is: Ezen a vonaton mindenki gyanús), és karácsonyi forgatagban is (Idén karácsonykor mindenki gyilkos), de az új ügye most mindent túlszárnyal – és talán be is fejez. Ern ugyanis egy bezárt széfben rekedt, ahol már csak pár órára elég levegője maradt, a nyitókódot viszont egyedül ő tudja – ahogyan azt is, hogy épp a széfben tartózkodik. Ráadásul szinte nincs is más nála, csak egy lassan kifogyó toll, némi papír, egy döglött rádió, no meg egy üveg szenteltvíz – ami ebben az esetben nagyjából annyit segít, mint halottnak a csók.
Ha valamiben Stevenson zseniális, az az ütős kezdés: egyrészt a krimi szabályainak nyomatékosításával, másrészt meg Ernie minél nagyobb bajba keverésével.
Csakhogy – egy idő után joggal merülhet fel az olvasóban az a gondolat, hogy ez már volt. Ráadásul már háromszor. Ernie elmondja, milyen szabályokat tilos áthágni, ha az ember krimit ír – hogy aztán valami csavaros módon mégis megszegje ezeket a szabályokat (amihez aztán mindig jár valami jó rafkós magyarázat is). És Ern mindig valami olyan csávába kerül, amiből látszólag nincs kiút – aztán valahogy mégis van. Nyilván nem egy olyan lezárásban reménykedik az ember, amikor a történet végén kiderül, hogy a mindentudó elbeszélőnek most tényleg annyi, és végre más fejezi be a könyvet… bár, lehet, hogy a szerzőnek egyszer érdemes lenne lapot húzni tizenkilencre. És nem mintha ezt kívánná az olvasó Stevenson fura főhősének, csak végre valami mást.
Végül is a sokat emlegetett Agatha Christie is félre tudta tolni Poirot-t vagy Miss Marple-t. hogy olyan krimiket írjon, mint a zseniális Tíz kicsi néger/Mert többen nincsenek.
„Tíz kicsi” tolvaj
Pedig az alapötlet nagyon is jól indul, mivel Stevenson hozza a zseniális, zárt szobás (vagyis most zárt bankos) rejtélyek hangulatát. Bezárt bank- és széfajtók, menekülési lehetőség nincs, és szép lassan kiderül, hogy már korábban is történt egy – vagy több – gyilkosság, egy – mondhatni – épp most is folyamatban van, az épületben rekedt emberekről pedig kiderül, hogy egyikük sem ártatlan. Van tehát tíz gyanúsított tízféle bűncselekménnyel.
És ez a tíz elkövető nemcsak az általuk elkövetett bűncselekménnyel vádolható, hanem azzal is, hogy gátolja a történet kibontakozását.
Egyszerűen azzal, hogy túl sokan vannak, túl sok rejtéllyel. A néma pap például egy mauzóleum szétverése miatt nyomoz. A bankigazgató az eltűnt testvérét keresi, és a kutatás során az is kiderül, mi a gond a bankban kiállított aranyröggel vagy a biztonsági őr izotóniás italával. És aztán még jönnek a kérdések is. Miért bénázik folyamatosan a banki ügyintéző – pláne miért kritizálja állandóan a túszejtőt, hogy pocsék munkát végez? Mit keres az Ern könyveiből filmet készítő rendező pont ebben a bankban és miért pont most? Miért tűnik egyre betegebbnek a haldokló lány az életét megmentő gyógyszertől?
És lehetne még sorolni a kérdéseket. Mert bőven van belőlük, ahogyan túszból is. Ráadásul mindnek megvan a maga múltja és története, plusz mindegyik elkövetett már valami törvénytelent korábban (vagy épp most). Ráadásul még egymás életébe is belekavartak, amitől az egész történet olyan bonyolult lett, mint egy túlszőtt pókháló. Ern pedig rohangál – olykor szó szerint le és föl a bank nagyjából négyszintes épületében –, kérdez, vádol, túsztárgyalóvá válik – és (ahogyan az már Stevensontól megszokott) részben elkövetővé is. Ha már a valódi túszejtő egy pillanatig sem áll a helyzet magaslatán…
– Neked nem kezd olyan érzésed lenni, mintha a bankrabló elveszítette volna az érdeklődését a dolog iránt? (…)
– Talán poszttúszejtési depresszió. Persze, túszokat ejteni csupa móka és kacagás, de utána úgy van vele az ember (…), hogy nem is gondoltam, hogy ez ilyen nagy munka.”
Negyedszer is jó
És hogy élvezhető-e így ez az egész katyvasz? A válasz még mindig igen.
Ebben szerepe van annak a végtelenül szórakoztató, ironikus hangvételnek, amivel Ern a teljes sztorit elmeséli. És bár a régi magyar bűvész, Rodolfo mintájára mindig elmondja az elején, hogy figyeljünk a kezére, mert csal, Ernnek/Stevensonnak mégis újra és újra sikerül mindenkit megvezetnie.
Épp ilyen izgalmas és vicces a felütés is: a bezárt széf, amelyben kuporogva Ern az újabb könyvbe oltott végrendeletét körmöli, közben mindenféle túlélési tervet fontolgat. Stevenson előszeretettel játszik az idősíkokkal is, és bár olykor túlzottan is belekeveredik az egészbe, a végén mégis mindig sikerül kibogoznia a szálakat.
A szereplők, ha túl sokan is vannak, mégis nagyjából kezelhetőek, és közülük jó néhányan valószínűleg egy darabig emlékezetesek is maradnak. És ami a legfőbb jó a karakterek tekintetében: a végtelenül szimpatikus, éles eszű és nyelvű Juliette, Ern menyasszonya végre sokkal kevésbé van statiszta szerepre kárhoztatva, mint a korábbi kötetekben.
Stevenson laza, sztorizós hangvétele is gyorsan és könnyen be tudja rántani az embert, ahogyan az időnként teljesen elborult humora is.
A város gyakorlatilag egyik napról a másikra nőtt ki a földből (…). Mindenféle szolgáltatásra is szükség lett. Először egy orvosra, és nem sokkal később, az egészségügyi ellátás minőségéből kifolyólag, temetkezési vállalkozóra is. (…) Utánuk megérkezett a hentes, a skorbut, majd a szatócs is. Ebben a sorrendben. A könnyen jött vagyont természetesen elherdálni sem nehéz: hamarosan megjelent a városban a sör, a kenyér és a prostitúció.”
Ehhez társul még Ern folyamatos elmélkedése a metakrimi műfajáról, amelyben a krimi szabályairól töpreng, a nyomozói kliséket gúnyolja – hogy aztán szépen egymás után mindezt fel is használja a saját nyomozásához.
És bár a halálesetek megoldásának egy része enyhén szólva is hajmeresztő, és Ern kedvenc szalonjelenete – amikor a gyanúsítottak körében derít fényt a rejtélyek megoldására – most cseppet hátborzongató, azért még mindig működik.
Mindent összevetve az Ebben a bankban mindenki tolvaj egy szórakoztató, ötletes és stílusos metakrimi, ami hű marad a sorozat gyökereihez. Bár a túlzottan megbonyolított történetszálak és a karakterek magas száma miatt néha komoly koncentrációt igényel a nyomozás követése, Stevenson stílusa mégis elviszi a hátán a kötetet. Azoknak az olvasóknak, akik szeretik az intellektuális rejtvényeket és a zsonglőrködést a logikával, ez a bankrablás is tartogatni fog kellemes órákat.
És mivel Stevenson – és vele Ern – már több kötet óta húzza-vonja az esküvő-szálat, nagyon remélem, hogy a következő regény arról fog szólni, hogy az Ern-Juliett-nyomozópáros végre az esküvőjükön is kibogoz valami bonyolult bűnügyet.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
