A családomban mindenki gyilkos fura főhőse, Ern Cunningham pár napos pihenőre készül szerető családjával a hegyekbe, egy kies síparadicsomba – legalábbis így olvashatjuk a történet elején. Aztán elég gyorsan kiderül, hogy a “pihenő” egyáltalán nem pihentető, a család nem annyira “szerető”, mint inkább totálisan diszfunkcionális – pláne gyűlölködő -, a “kies” síparadicsom meg minden, csak nem kies. És ez nem annyira az első hulla megtalálásakor derül ki, hanem már jóval korábban, amikor Ernie évek óta először találkozik a családjával.
Benjamin Stevenson nálunk még nem ismert és nincs rajongótábora – azonban ez azonnal megváltozik, amint az ember kiolvasta teljesen elborult ausztrál krimijét. A családomban mindenki gyilkos már a harmadik regénye, és egyben a legsikeresebb is: Ausztráliában vezette az eladási listákat, és a szerző már a korábbi regényeivel is több díjat elnyert. Amikor épp nem ír, akkor stand-upol, általában telt házzal, Melbourne-től Edinburgh-ig. Mind a humora, mind a krimi műfajához való hozzáállása igencsak érdekes – mondhatni groteszkül kifacsart -, így már csak azért is érdemes elolvasni a regényt, mert igencsak más stílusú krimit kap az olvasó, mint amit általában megszokott, és ami ráadásul egyetlen percig sem unalmas.
Mindezek miatt Stevenson könyve egy olyan történet, amiről nagyon nehéz ismertetőt írni, mert bármit is akarna az ember elmesélni róla, az biztosan tele lesz spoilerrel. A főhőse, Ernie három éve nem látta a családját, amióta lényegében kitagadták, mivel tanúskodott a bátyja ellen a bíróságon. Már ebben is több spoiler van a történet szempontjából, mint az megengedhető lenne, enélkül viszont nem értheti az olvasó, Ern miért nem akar részt venni a nagynénje által megszervezett – és minden családtag számára kötelezővé tett – “vidám” családi üdülésen a síparadicsomban.
Ez a találkozó ráadásul egy behavazott és igencsak nehezen megközelíthető hegytetőre lett megszervezve, egy kissé rozoga hotelbe, ahol a családon kívül alig tartózkodik vendég, és ahová a vihar kitörése után meglehetősen nehéz eljutni. (Onnan lejutni meg pláne nem egyszerű.) És ahogy megismerjük a család tagjait, kiderül, hogy szinte mindenki utál mindenkit, és mindenkinek van valami elszámolnivalója a másikkal – de a legfőképp Ernie-vel. Így aztán minden adott egy jó kis gyilkossághoz, ahogyan elvileg az első lehetséges áldozat is – csak éppen mégsem ő lesz az. Ahogyan a második sem… és így tovább.
A családomban mindenki gyilkos. Van köztünk olyan, stréberebb típus, aki nem csak egy embert ölt meg.”
Már az első pár oldal elolvasása után megállapítható Stevensonról, hogy nagyon jó humora van, ami a mindent (nem annyira) tudó Ernie elbeszélői stílusában azonnal megmutatkozik, majd az összes bénázásban is, amit nyomozás közben elkövet.
Másrészt Stevenson nagyon is gonosz és zseniális – abban, ahogyan az első pillanattól az orránál fogva vezeti az olvasót. Ír például egy Előszót, rögtön Ern szájába adva a szavakat, amiben megadja az összes haláleset oldalszámát a könyvben, jelezve, hogy tekintettel van azokra az olvasókra, akiket a sok rizsa és körítés nem érdekel, csak a gyilkosságok. Aztán, ha valaki van olyan elvetemült, hogy tényleg csak ezeket az oldalakat olvassa el, gyorsan rájöhet, hogy hiába akart időt spórolni, a kiemelt oldalakat olvasva nem fog rájönni semmire a történetből, vagy a csavarokból.
Ezen kívül az Előszó – ahogyan a regény végére szép lassan felismeri az ember – bőven tartalmaz olyan utalásokat, amelyek kezdetben semmit sem mondanak. Viszont később, amikor az olvasó a történet előrehaladtával (vagy a végén) visszalapoz, bőven okozhatnak homlokra csapós felismeréseket és nyomdafestéket kevésbé tűrő verbális reakciókat is. Mert Stevenson – és a hőse, Ern – tulajdonképpen tényleg mindent elmond előre, néha csak félszavakban, vagy a múltra utalásokban, ám annyira ravaszul beleszőve Ern folyamatos dumájába, múltidézésébe és önreflexióiba, hogy az olvasó csak a végén jön rá, hányszor és milyen ravaszul vezették meg olvasás közben. És ettől nagyon zseniális ez a történet.
No meg persze a sztoritól, pláne az idióta családtól, amelynek tagjai már alig bírják elviselni egymást, azonban a hotelbeli események hatására fel kell ismerniük, mennyire egymásra vannak utalva. Ahogyan azt is, hogy fel kéne végre tárni a múltat és abbahagyni a hazudozást – hiszen mindannyian az elhallgatások és hazugságok miatt kerültek életveszélybe. A család meg olyan, mint manapság a családok többsége: egy anya kettő – vagy több – gyerekkel, egy második férj a saját lányával, elvált feleségek, egy idegesítő nagynéni, beházasodott és mindenki által elég nehezen elviselt férjjel, valamint eltűnt és újra felbukkanó rokonokkal – és a magukkal hurcolt múltbéli bűnökkel, amelyek mind kihatnak a jelenre. Mindebből lehetne egy igen hatásos Shakespeare-drámát is írni, de Stevenson inkább egy csavaros krimi-vígjátékot kerekített belőle, amelyben fagyott hullákat kell kiásni a hó alól, időnként koporsók bukkannak fel, majd tűnnek el, és a közös családi étkezések ijesztőbbek, mint egy jó véres gyilkosság.
Eléggé világosnak tűnt, mit kell tennem: csak úgy hozhatom újra össze a családomat, ha kiderítem, melyikük a gyilkos. Ami azt illeti, mind azok vagyunk, mint azt már mondtam nektek. Úgy értettem, hogy melyikünk gyilkolt mostanában.”
És persze nem szabad megfeledkezni a hullákról – mert azokból van bőven.
Már a történet kezdetén is sokkoló a darabszámuk – bár akkor még csak az említés szintjén esik szó róluk -, de, ahogyan haladunk előre a történetben, egyre több kerül elő a múltból. És ehhez még társul egy pár a jelenben, valódi, friss – csepp képzavarral élve -, eleven hullaként.
A belső borítón található ajánlóban megemlítik Agatha Christie-t, Sir Arthur Conan Doyle-t, és joggal: a történetet záró, a könyvtárban összegyűlős és minden rejtélyt megfejtős jelenet valóban tartalmaz némi Poirot-utánérzést (persze Ernie béna előadásában). Említésre kerül még a Tőrbe ejtve c. film, amelyben Daniel Craig alakította zseniálisan a kissé excentrikus nyomozót, és Stevenson regénye valóban megidézi a Tőrbe ejtve hangulatát. Nemcsak azért, mert Ernie majdnem olyan fura nyomozó, mint a Craig által alakított – és nagyon vicces – Benoit Blanc, hanem a humora, de a legfőképp az elvetemült család miatt, ami – amint az a regény végére kiderül – igazából mégsem annyira elvetemült, mindenesetre meglehetősen diszfunkcionális. És ahogyan szép lassan minden családtagról kiderül a történet előrehaladtával, miért viselkedik úgy, ahogy, végül rá kell jönnünk, mindegyikük mozgatórugója nagyon is érthető volt – ettől is nagyszerű Stevenson történetvezetése.
A szerző a Köszönetnyilvánításban azt írja, olvassunk minél több ausztrál krimit, mert a legjobbak a világon. Miután elolvastam az általa írt ausztrál krimit, sok szempontból egyet kellett értenem vele. Talán annyival módosítanám a megjegyzését, hogy a világon a legőrültebbek is. És mivel, úgy tűnik, Stevenson is nagyon megkedvelte a bénácska Ern figuráját – no meg talán még inkább szeretné Agatha Christie jól bevált motívumait széttrollkodni -, már írt is egy folytatást, amelyben Ern – mily meglepő – egy vonaton bogozza ki egy újabb gyilkosság bonyolult szálait. A hírek szerint a könyv jövőre megjelenhet magyarul is, és hogy legyen még mire várakozni: az HBO megvette az első rész megfilmesítési jogait, így hamarosan élvezhetjük Ern és a családja vagdalkozásának véres látványvilágát is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
