Magyarország egyik legpatinásabb filmfesztiválja, a miskolci CineFest 21. alkalmának első hétvégéjét az önerőből készült (rossz) magyar filmek, Ethan Coen és Yorgos Lanthimos határozták meg. Mi is ott voltunk, alább pedig beszámolónkat olvashatjátok a fentiek mellett még a Nyers rendezőjének új mozijáról és Kristen Stewart direktori debütálásáról is.
HIRDETÉS
A víz kronológiája
Kristen Stewart rendkívül tehetséges rendező képét mutatja debütáló mozijában is, de az igazi kiteljesedéshez ennél jobb alapanyagokhoz kéne nyúlnia. A víz kronológiája Lidia Yuknavitch önéletrajzi portréjának adaptációja az őt ért apai abúzusról és ennek az irodalomba fojtott feldolgozásáról, tele töredezett montázsokkal, impresszionista makrókkal és a sound design vezette ritmussal. Tökéletes 30-35 perces rövidfilm lehetett volna, a játékidő előrehaladtával viszont egyre fárasztóbb folyton kibányászni az összefüggéseket a benyomásszerű filmnyelv alól – egyúttal elhessegetni az érzést, hogy ebben a sztoriban igazából sokkal kevesebb van ezt a mentális feladatot lebontva róla. A végére ugyanis majdhogynem klasszikus traumatörténetté válik, amelynek egyetlen eredeti vonása, hogy többszöri kacérkodás után is visszatáncol “a művészetben és a sikerben feloldódnak a múltbeli fájdalmak”-kliséből – hogy valahol pont ennek a motívumnak az ismétlődése tegye még fárasztóbbá az élményt. (Becságh Dániel)
Kegyelem
Dömötör Tamás (Czukor Show) 14 évnyi kereskedelmi tévés rendezés után újra nagyjátékfilm dirigálásra adta a fejét, de az NFI szűkmarkú és kivételező támogatási rendszerét kikerülve végül független forrásokból valósította meg új projektjét. A szűk 8 nap alatt leforgatott film alapjául Ivan Turgenyev A kegyelem kenyér című színpadi drámája szolgált, aminek történetét áthelyezték napjaink Magyarországára, azonbelül is az NFI Róna utcai tévé stúdiójába. Szofi Szabó (Dobó Kata), a magyar származású amerikai filmsztár hazatér Budapestre producer férjével (Árpa Attila) és egy filmes stábbal, hogy a nő ifjúkoráról forgassanak egy dokumentumfilmet a Netflixre. A Kegyelem egy olyan szatirikus hangvételű kamaradráma és médiakritika, ami a napjaink hazai filmgyártásának akar görbe tükröt állítani, miközben a múlt századi magyar filmet egyszerre magasztalja és temeti. Amíg a koncepció papíron remekül hangzik (Radu Jude-nak való alapanyag), addig a fantáziátlan rendezés, a történet fókuszálatlansága és a film szinte teljes humortalansága minden téren kisiklatja ezt a lelkesedésből összepakolt független mozit. Helyenként próbál bevállalós lenni és tematizálni Szabó István rendező ügynökmúltját és a magyar film jelenlegi helyzetét, de az egésznek olyan érzete van, mintha valaki olyan nyújtana betekintést a kulisszák mögé, aki szintén most jár ott először. A fesztivál legkellemetlenebb filmélménye. (Sztepanov Márkó)
Ne kegyelmezzünk a magyar függetlenfilmnek! – Kegyelem kritika
Szivi, ne!
Az immár fivére nélkül (és feleségével) dolgozó Ethan Coen egyedül is egy hamisítatlan Coen-filmmel állt elő – a Szivi, ne! ugyanakkor kevés újdonságot tartalmaz a testvérpár munkásságához képest. Ezúttal egy női magánnyomozó ered a tipikus sivatagi neowestern-neonoir közegben egy kisstílű bűntény-sorozat nyomában, az alkotásban azonban sem a műfajiság, sem az egyes cselekményelemek, sem a különböző feminista szempontrendszerek kissé későn felvezetett ütköztetése nem áll össze értelmes és kielégítő egésszé. Margaret Qualley magassarkúban kopogva vagy a kabriójában a távolba révedve lohol két nap lemaradásban egy olyan eseménysor után, amelyet soha nem ér utol, és bár a színészek jutalomjátéka és a magával ragadó atmoszféra sok mindenért kárpótol (szűk másfél órában pedig még csak nem is megterhelő), a Szivi, ne! nem hordoz magában semmi olyat, ami miatt akár napok múltán is érdemes lesz rá emlékezni. (Becságh Dániel)
Alpha
Mozipremier: 2026
A Nyers és a Titán után Julia Ducournau egy tőle meglepően visszafogott filmmel tért vissza a CineFestre. És valahol ez is jól áll a francia extravagáns rendezőnek. Az Alpha címszereplője egy problémás tinilány, aki egy házibuli után egy, a karjába karcolt A betűvel tér haza. Orvos édesanyja a düh és a félelem között próbálja ellátni lányát, ami a film alternatív valóságában nyer értelmet. Franciaországban ugyanis egy halálos kimenetelű kórság fertőzi a lakosokat, aminek a következtében a betegek lassan kőszoborrá válnak. A betegségről sokat nem tudnak, de feltehetőleg olyan sérülések mentén is terjedhet, mint amilyennel jött Alpha haza. A félelem, hogy a lány is megfertőződött mindkét fél számára hosszú félelemspirált indít el és régi sebeket tép fel. Tudatosan töredezett történetszálak között navigálva kell a szereplőkkel együtt megérteni fájdalmukat, később ő magukat is a feldolgozásban. Ez a film előrehaladtával egyre nagyobb kihívást jelent, mivel Ducournau kevés fogódzkodót hagyott az anya és lánya útjának megértésére, amit még egy rég látott nagybácsival és némi misztikus szállal is terhel. A végső feloldásig szerencsére Ducournau számos emlékezetes és erős pillanatot mutat be, melyek kellően árnyalttá, sőt igazán esendővé teszi karaktereit. Ha anya és lánya-filmként tekintünk az Alphára, egy empatikus történet bontakozik ki előttünk kivetettségről, félelmekről és némi transzgenerációs traumáról. (Scheirich Zsófia)
Manas
A CineFest több versenyfilmjével is tematikus rokonságot mutat ez a brazil film, ami az amazóniai Marajó szigetére visz. Az eleinte szerény, ám annál idillibb környezet egy természetesen kedves képet ad az itt élő tizenévesek életéből, ahol az iskolában nézett napi szappanopera mellett azért meg-megvillan néhány furcsaság – mint egy terhes osztálytárs vagy a főszereplő, Tielle nővérének megmagyarázhatatlan hiánya. A kellemetlen válaszok lassan, de megérkeznek, olyan súllyal, mint az amazóniai esőerdő párája. Marajóban a családon belüli erőszak a normalitás része, kivéve az elvágyódó Tielle szerint. Marianna Brennand rendező a természetes, már-már dokumenterista közegben maradva mesél el egy női felnövéstörténetet, ahol a fiatal lány szembe száll a közösség elvárásaival, ám nem emiatt lesz emlékezetes a Manas. Hanem amiatt, ahogyan képes érthetően és hétköznapi normalitásban megragadni a családon belül erőszakot mint rendszert. A közösségben megszólaló és viselkedő karakterekkel úgy rajzolja körül ezt a sajnálatos jelenséget, ahogyan kevés, kifejezetten ezzel foglalkozó alkotás képes. (Scheirich Zsófia)
Jimmy Jaguár
Mozipremier: 2025. 09. 11-től a mozikban
Fliegauf Bence (Dealer, Rengeteg, Csak a szél) legújabb munkájában a magyar gyermekmondókából ismert Jimmy Jaguár köré írt démonos creepy pasta mitológiát, amit egy áldokumentum műfajú minisorozatként szeretett volna megvalósítani. Az éveken át tartó, önerőből finanszírozott forgatásokból a pénzhiány miatt csak egy nagyjátékfilmnyi anyag jött össze, amit végül a Mozinet felkarolt és mozikba is küldött. Balfi Marci (Peer Krisztián) és társa, Tojás (Major Erik) önkívületi állapotban, a Jimmy Jaguár nevű démon hatására megkötöznek egy szerb háborús bűnöst, és egy csónakba fektetve leengedik a Tiszán. Az esetet kutató Léna (Jakab Juli) beépül Balfi szektájába, de mások is kapcsolatba kerülnek az üggyel, köztük egy nyomozónő (Balla Eszter) is. A kísérleti filmként aposztrofált szerzet egyszerre érinti a démon horror, a true crime thriller, és a mockumentary műfajait, amivel egyfajta látletet kíván adni napjaink magyar közhangulatáról, amibe Dzsé egyfajta bosszúálló entitásként érkezik meg, aki köré egy teljes szekta is kiépül, és még Gulyás Marci is készít róla riportot. A végeredmény viszont ott hasal el, hogy az alapötletét 100 percen keresztül nem hajlandó kifuttatni szinte sehova, és a műfaji jegyeit is csak mutatóba hozza, hogy idővel visszabújjon a kísérleti film semmitmondó titulusa mögé. Fliegauf ugyan képes erős atmoszférát teremteni, és koncepciójában a NER vezetőket megbüntető démonszekta is bátor felütés, de nem mer beleállni egyik ötletébe se, így végül az egész csak egy fantáziátlan blöffre fut ki. (Sztepanov Márkó)
Bugonia
Mozipremier: 2025. 11. 06.
Lassan nem telhet el Cinefest új Yorgos Lanthimos film nélkül. A görög weird wave irányzat prominens alkotója már 2015-ben is szerepelt a Cinefest programjában A homár című filmjével, majd 2023 (Szegény párák) és 2024 (A kegyelem fajtái) után idén már régi ismerősként üdvözölhettük új filmjét, a Bugoniát. A történet ismerős lehet azoknak, akik két éve is ellátogattok a miskolci moziünnepre, ugyanis a Bugonia a dél-koreai Mentsétek meg a zöld bolygót! remake-je, melyet 2023-ban a Cinefesten is vetítettek. A történet szerint két összeesküvés-hívő redneck (Jesse Plemons, Aidan Delbis) elrabol egy cégvezetőt (Emma Stone), aki a gyanújuk szerint valójában a Föld elpusztításán ügyködő földönkívüli. Az abszurd, és valóban rengeteg humorforrást jelentő alapszituációból fokozatosan bomlanak ki azok a tartalmi elemek, melyektől a Bugonia sokkal több lesz, mint egy fura paranoia thriller. Csak úgy, mint az eredetiben, a film egy valóságos hullámvasút. A poénokból szépen lassan dráma és sorstragédia lesz, a sültbolondokból szánni való, majd valóban sajnálható figurák. A hangulatváltások közben azért Lanthimos továbbra sem felejt el tartalmat pakolni az ezúttal kevésbé extravagáns forma mögé. A szélsőséges véleménybuborékok, vagy még inkább a visszhangkamrák potenciális veszélyei mellett felfedezhető még egy kis big pharma kritika, cégvezetőkkel szembeni bizalmatlanság is. A lassan Lanthimos állandó színészeinek számító Plemons és Stone jutalomjátéka pedig csak hab a tortánt. A Bugonia méltán lehet azon remake-ek egyike, melyet valóban érdemes volt elkészíteni, Lanthimos pedig a legjobb választásnak bizonyult az alapanyag feldolgozásához. (Laki Péter)
https://youtu.be/NHbp9NKiPe0?si=-h7Ce-qum_v5D4T9
A CineFest második hétvégéjén látott filmekről a lenti listás ajánlóban számoltunk be:
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
