Cinefest filmajánló – Ezeket néztük idén Miskolcon és még ajánlani is merjük!

Jeanne du Barry – A szerető

Mozipermier: 2023. 10. 12.

Maïwenn francia színésznő és rendezőnő új filmje XV. Lajos hírhedt szeretőjének, Jeanne Du Barry-nak igyekszik méltó emléket állítani. Du Barry (lánynevén Jeanne Bécu) egy ferences rendi szerzetes és egy varrónő törvénytelen gyermekeként született. Édesanyja ügyelt rá, hogy lánya származása ellenére is jó oktatást kapjon, ám apáca tanítói 15 évesen kicsapták a zárdából (a film szerint azért, mert erotikus regényeket olvasott). Némi kitérő után Párizsba költözött, ahol kurtizán lett és összeállt az arisztokratáknak lányokat közvetítő Jean Du Barry-val. Innen egyre magasabbra jutott a ranglétrán. Amikor aztán bemutatják az idősödő XV. Lajosnak (Johnny Depp), gyengéd érzelmek bontakoznak ki a király és a kurtizán közt. Az udvar ugyanakkor nehezen fogadja el Jeanne-t, és nemcsak a király bigott lányaival, de az újonnan Versailles-be érkező Marie Antoinette-el is rivalizálnia kell.

A film a Cannes-i Filmfesztiválon debütált, és azért is kapott nagy figyelmet, mert ez Johnny Depp első jelentősebb filmszerepe a botrányai óta. Ám a visszatérés keserédes: karaktere és játéka végig a háttérben marad Maïwenn du Barry-ja mellett. A kurtizánból lett királyi szerető története sok potenciált tartogatott, de ezt csak részben használta ki. A Maïwenn és Depp közti kémia hiánya, és a felszínes szerelmi történet miatt a Jeanne du Barry – A szerető egy egyszer nézős, felszínes darab lett. De ennek ellenére is vannak szórakoztató, értékelhető részei – lásd kritikánk. (Nagy Anna)

A Johnny Depp filmek felszínesebbikje lett a Jeanne du Barry – A szerető – kritika

Hulló levelek (Kulloeet Lehdet)

Magyar mozipremier: 2023. 12. 21.

Aki Kaurismäki legújabb filmje kapásból el is vitte a Cinefest második legrangosabb kitüntetését, a Zukor Adolf nagydíjat. A Hulló levelek pedig rá is szolgált erre az elismerésre. A lassan veteránnak számító finn rendező ugyanis olyan érzékletes módon képes bemutatni a kelet-európai nyomor szépségét, ahogy arra szinte senki más sem képes. Még úgy is, hogy a finnekkel mint tipikus jóléti állam szokás példálózni. Azt viszont sokan elfelejtik, hogy csak pár évtizeddel ezelőtt ők sem voltak fényes gazdasági helyzetben.

Kaurismäki, ahogy általában szokta, most is a melós kisemberre fókuszál. Ráadásul egyszerre kettőre is. Az alkesz Holappa, és a bolti árufeltöltő Ansa élete véletlenek során keresztül fonódik egyre szorosabbra, mígnem a férfi egyszer meghívja a nőt kávézni. Az invitálás körülményei pedig ironikusabbak nem is lehetnének. Holappa ugyanis egy reggel inni indult abba a kocsmába, ahol a frissen kirúgott Ansa munkát kapott, ám a tulajt a rendőrség viszi el. Ansának viszont problémája van az italozó férfiakkal, az öntörvényű, lumpen Holappa pedig nem szereti, ha megmondják neki, mit csináljon. 

A Hulló levelek számos filmes utaláson, zenei betéten át, maró északi humorral kíséri végig nézőjét két szorongó, egyszerű melós furcsa szerelmi történetén. Kaurismäki filmje pedig nem nevetség tárgyává teszi őket, viszont velük együtt kuncogunk a nyomorúságon, amit akár mi is nap mint nap tapasztalhatunk. Teszi mindezt pedánsan középre komponált, statikus képeken keresztül, lepukkant lakás és kocsmabelsőkkel körítve. Akár ha egy proli Wes Andersont látnánk (vagy éppen Anderson a puccos Kaurismäki?). Szinte tapintani a savanyú sörszagot egyes beállításokban. A Hulló levelek gyakran vicces, de valójában nem karakterein vagy az élethelyzeteken viccelődik. Inkább csak magán az életen, a sajátosan furcsa, morbid módján. De ettől szerethető csak igazán. (Laki Péter)

Tökéletes napok (Perfect Days)

Magyar mozi premier: 2024 eleje

Wim Wenders új filmje amilyen lassan, szinte eseménytelenül hömpölyög, épp annyira lélekemelő. A minimálisra szorítkozó, abban is – szándékoltan – repetitív cselekmény legtöbbször egy két és fél órás moodboard benyomását kelti. 

A tokiói wc-s bácsi, Hirayama (Kōji Yakusho) története ugyanis a mindennapok monotoniájának, az egyedüllétnek és a magánynak a története. Részben pedig éppen erről is szól a film, hogy az utóbbi kettő nem feltétlenül ugyanaz. De azért néha, még ha elégedettek vagyunk azzal, amink van, akkor előbbi nyilván becsúszhat a másikba. Mert nem minden nap a jó. De a boldogságnak is számos formája lehet, amit meg lelhetünk az életünkben. Hogy, ha tudunk a jelenben élni, és a hiányok helyett arra koncentrálni, ami van. Figyelni a minket körülvevő apró csodákat.  

Mindez persze naivnak hangozhat. Mint egy modoros, giccses motivációs plakát/önsegítő ponyva. Wenders azonban jó érzékkel és elegánsan mesél. A szavak helyett a képekre, remekül válogatott zenékre, hangulatokra érzésekre helyezi a hangsúlyt. A Tökéletes napok lírai és melankolikus (Tokió filmen még sosem tűnt ilyen nyugodtnak) életképek sorozata. Kōji Yakusho átélt, szótlan mégis sokoldalú alakítása joggal nyerte el Cannesban a legjobb főszereplőnek járó díjat. Hiszen nem pusztán a film gravitációs központja, de a karakterében szenzációsan összpontosul az egyedüllét megannyi érzete és aspektusa. (Pongrácz Máté)

Előző életek (Past Lives)

Magyar mozipremier: 2024. 01. 11.

Az Előző életek az a film, aminek a szinopszisát olvasva, sokan legyinthetnek, hogy “ó, ilyet már láttunk, ez már unalmas”. Ám nagyobbat nem is tévedhetnek ezen elképzelt fanyalgók. Hiszen a sztori leírása valóban nem kecsegtet sok izgalommal. Celine Song rendezése azonban egy olyan filmélményt jelent, amit aztán napokig emlegethet bárki.

Az Előző életek két dél-koreai gyerekkel kezdődik, akik szoros barátságot kötnek. Majd két teljesen más élethelyzetbe került felnőttet visz tovább. Nora és Hae-Sung azonban az idő múltával sem mondanak le egymásról. Csak a nosztalgiának és a szerencsének köszönhetik, hogy 12 évvel elszakadásuk után ismét találkoznak a Facebookon. Az egymásra találás azonban keserédes véget ér. Egyikük sem igazán hajlik a fizikai távolságot lebontó utazásra, hogy addigi életvitelüket felrúgva szorosabbá fűzzék az online kapcsolatukat. Majd újabb tizenkét évnek kell eltelnie, hogy a fiatalok élőben is találkozzanak. Amikor már ismét más élethelyzetben vannak. Nora házas, Hae-Sung pedig éppen egy hosszú kapcsolatban tart szünetet.

Celine Song úgy volt képes ábrázolni két egymástól távolra szakadt fiatal újratalálkozását, hogy az közel sem szirupos, giccses, vagy melodrámával telített. Nagyon is empatikusan és érzékenyen közelít a szereplőihez, és nem is akar nagy drámai érzelmi hullámvasutat generálni a találkozásukból. Ezt valahol persze sokan hiányolhatják is. Bár érződik a nosztalgikus fájdalom, nagyon finom humorával mindent képes leplezni. Kivéve azt a csontig hatoló szomorúságot, ami abból a fránya “mi lett volna, ha…?” kérdésből fakad. De még a végkifejletnél sincsenek nagy egymásra találások vagy veszekedések. Song csupán rávilágít két egymástól eltávolodott közeli lélek újraegyesülésére, amiben már számos más változó és változatlan kap helyet. Egyszer sem egyszerűsít a komplex emberi érzelmek problémáján, de mindvégig megértő. Az Előző életek pedig éppen a hosszan késleltetett katarzistól válik az egyik legjobb és legemlékezetesebb filmmé a Cinefest felhozatalában. (Laki Péter)

Szegény párák (Poor Things)

Magyar mozipremier: 2024. 01. 25.

A Szegény párák minden túlzásával és öncélúságával együtt is az egyik legerősebb idei film lehet. A túlstilizált, rendkívül színes, steampunk-fantasyket idéző világ csak egy külsőség, amit az Alasdair Gray regényéből adaptált sztori próbál kitölteni. Valójában pedig az van, hogy ez a film Yorgos Lanthimos és Emma Stone közös csúcsteljesítménye. Extravagáns, mégis érzékeny. Egyszerre klasszikus, és egyszerre könyörtelenül modern is. De ami még lényegesebb, hogy hiába helyezi előtérbe a stílust, a szubsztancia sem vész el. Csak a viszolygások és nevetések közt kicsit többet kell agyalni. Bővebben kritikánkban éltettük. (Laki Péter).

A Szegény párák Yorgos Lanthimos mesterműve, ami pont ettől öncélú is

Vörös szobák (Les chambres rouges)

Magyar mozipremier: 2024 tavasza

A Vörös szobák borzongató témákat érint, és ennek ellenére tud egyszerre érzékeny és borzongató pszicho-thriller lenni. Pascal Plante harmadik rendezésében a kegyetlen bűnügyekhez és a hoax-gyanús elemekhez nyúl, amik remek keretezést adnak egy misztikus lány megismeréséhez. Ahogyan a cím is utal rá, a film a dark web egy eldugott szegletéből hoz témát: az állítólagos red roomokra utal, ahol kínzásokat streamelnek a fizető közönség lelkes anyagi támogatására. A történet központi bűnügyének is ez a nehezen felkutatható szoba a helyszíne: Rosemont démonát, Ludovic Chevaliert három kiskorú lány brutális meggyilkolásával vádolják. Az emberek többsége biztos Chevalier bűnösségében, egy csapat fiatal lány viszont kételkedik, sőt rajonganak az elkövetőért és kiállnak ártatlansága mellett. Látszólag közéjük tartozik Kelly-Anne (Juliette Gariépy), aki minden bizonyítékot és tanúvallomást figyelemmel kísér. De persze kiderül, hogy ő nem olyan lány.

Az izgalmas, még ki nem aknázott témák ellenére Plante főfókuszát erre a lányra helyezi. Lassan adagolt narratívájával és Gariépy érzelemmentes játékával pedig a talán kevésbé érdekes szempont is izgalmas és feszült lesz. Egészen a stáblista legördüléséig nem sejteni, ki ez a lány, mik a motivációi. Rögeszméje a gyilkossághoz és elérhetetlensége (szupermodellként dolgozik, aki hobbiból pókeres és úgy ismeri a dark webet, mint a tenyerét) elég érdekessé teszik ahhoz, hogy figyelemmel kísérjük, míg kiderül, ténylegesen mit is akar. A titokzatos főszereplő mellett pedig a Vörös szobák külön érdeme, hogy kegyetlen témája ellenére sem megy át soha szenvedéspornóba, sőt mintha védené is a nézőt a véres részletektől. A steril szobák és neonfényekben remegő szürke város, vagy a jogi részletekre korlátozódó leírások is elegek ahhoz, hogy ránk tapadjon a film nyomasztó közege. (Scheirich Zsófi)

A Vörös szobák kezünket fogva visz le az internet legmélyebb, legmocskosabb bugyraiba – Kritika

A Goldman ügy 

Mozipremier: ?

Itthon talán kevésbé ismert Pierre Goldman alakja, ám életútja annál kalandosabb. A férfi lengyel zsidó emigránsok gyermekeként született 1944-ben. Szülei a francia ellenállás tagjai voltak. 1963-ban csatlakozott a kommunista párthoz, majd a katonai szolgálatot megtagadva először Kubába, majd Venezuelába ment, csatlakozva a gerillaharcosok csoportjához. Amikor hazatért Párizsba nem volt sem állása, sem keresete, ezért rabolni kezdett. Nemsokára le is tartóztatták, meggyanúsítva három rablással, és egy párizsi gyógyszertár kirablásával is, ahol a két, patikában dolgozó nőt le is lőtték. Goldman három rablást is elismert, de a gyilkosságok elkövetését mindvégig tagadta. Az elsőfokú bíróság először életfogytiglanra ítélte. A Goldman-ügy az elsőfokú ítéletet felülvizsgáló, másodfokú tárgyalást dolgozza fel.

A film kétórás játékidejében szinte kizárólag a tárgyalóteremben történteket látjuk. Nemcsak a büntetőeljárás nehézségeit és buktatóit ábrázolja reálisan, de a 70-es évek francia társadalmi feszültségeit is érzékenyen járja körbe. A Goldman-ügy elgondolkodtat, ismét megmutatja, hogy az életben nem minden fekete és fehér. Összetett karakterei, az izgalmas és pattogós párbeszédekkel teli forgatókönyv végig leköti a néző figyelmét. Feloldással, katarzissal nem szolgál, hiszen itt sincs egyetemes igazság, csak a résztvevők szubjektív igazságai. A tárgyalótermi dráma műfaját szeretőknek nem fog csalódást okozni. (Nagy Anna)

A Goldman ügy kritika – A rablás oké, de a gyilkosság már nem?

Áldozat (Victim)

Magyar mozipremier: ?

Blaško filmje ennél nem is lehetne közép-kelet-európaibb! Egy ukrán bevándorló édesanya kálváriáján keresztül világít rá a köztünk élő rasszizmusra. Bár nem olyan hatásosan, mint a román rendező Cristian Mungiu R. M. N.-je, azért bőven rámutat az önellentmondásos ok-okozatokra.

Az Áldozat egy ukrán fiú ügyére összpontosít annak édesanyja, Irina szemszögéből. A nő hírt kap Prágában tanuló fiáról, hogy ismeretlen tettesek megverték. A fiú olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy ígéretes tornász karrierjét is abba kell hagynia. Irina nem nyugszik bele az ügybe, és azonnal a tettesek keresésre indul. Szemtanúk és fia egyetlen vallomására – ketten verték meg a lépcsőházban – alapozva a nő és a közbeszéd is a szomszédban lakó roma fiúkat kezdik gyanúsítani. A film akkor vesz igazán izgalmas fordulatot, amikor Blaško elkezdi a cím, az áldozat szó jelentésrétegét felfejteni. Ugyanis ekkor derül ki, a film kontextusában mennyi lehetséges áldozat is van, és hogy ki miért is tartozik tulajdonképpen felelősséggel. Mindezeken túl a legerősebb kérdés az – ami nagyon ismerős lehet a környező országokban -, meddig érdemes elmenni a kisebbik rosszért? A családunk hosszú távú jövője és az igazság kérdésében hogyan érdemes döntenünk jól dönteni? 

Az erkölcsi dilemmák mellett az Áldozatban megjelenik az itthon, de szomszédországok lakóinak is ismerős idegengyűlölete és annak mély beágyazódása a társadalomban. Innen-onnan hallott narratívák mentén azonnal megszületik az emberek között az ítélet, amelyre mindenki azonnal hajlik kizárólagos igazságként – ennek izgalmas ellenpontja pont az az egyetlen nyomozó, aki igyekszik körül járni minden lehetséges szcenáriót. Irináék ügye mellett spontán, de szárba szökken egy kevésbé kibontott, de mégis összetettnek érződő jelenség. A média és a politika együttes ráugrása a jó ügyekre, hogy látszólagos törődő figyelmükkel hogyan fordítanak mindent saját hasznukra, amibe még a társadalom zsigeri reakcióit is beépítve. Nem Kártyavár szinten dörzsölt politikusok ezek, de jelenlétük és működésük mégis ijesztően természetes. (Scheirich Zsófi)

Mentsétek meg a zöld bolygót! (Jigureul jikyeora!)

Magyar mozipremier: Soha nem is volt ☹

Ugyan legtöbbször, legtöbben azért járunk a Cinefestre, hogy mielőbb láthassuk az elismert nemzetközi filmfesztiválok kínálatának izgalmas darabjait – főleg, hogy sokuk utána nem is kerül nálunk rendes moziforgalmazásba. Pedig olykor a legizgalmasabb és legmeglepőbb filmélmények nem is az aktualitások közül kerülnek ki. Idén például a megszokott retrospektív vetítések mellett a Koreai filmfesztivál is képviseltette magát pár kifejezetten izgalmas, nálunk eddig sosem vetített gyöngyszemmel. Melyek közül a legkülönlegesebb Jun-hwan Jeong 2003-as bemutatkozó rendezése, a Mentsétek meg a zöld bolygót! Egy hihetetlenül bizarr, de legalább annyira szellemes és egyedi kiforgatása az idegen inváziós filmeknek.

A földönkívüliek már köztünk vannak! Beszivárogtak a politikusok és vállat vezetők közé, hogy előkészítsék a totális inváziót. (Legalábbis Lee Byeong-gu szerint.) Egyedül ő állíthatja meg az idegeneket gonosz tervük végre hajtásában. (Legalábbis szerinte.) Ám az idő fogy, így akcióba lép, és elrabolja az űrlények egyik – az avatatlan szemnek átlagos üzletembernek tűnő – vezetőjét, hogy vallomásra bírja és kapcsolatba tudjon lépni a faj hercegével.

A Mentsétek meg a zöld bolygót! fura thriller-komédiaként indul, ahol kezdetben a láthatóan teljesen zakkant főszereplő – világ megmentése érdekében – elkövetett szerencsétlenségein röhögünk. Hogy aztán a cselekmény 180 fokos fordulatot vegyen. Majd megint, és megint. Jeong nagyjából húsz percenként rántja ki a szőnyeget alólunk. Olyan teljesen kiszámíthatatlan, vad hangulatváltásásokkal operál, ami még a koreai filmek között is kiemelkedő. Röhejes slapstickből egyik pillanat alatt képes fekete humorral spékelt, halál morbid brutalitásba, majd a legkomorabb nyomasztó tragédiába váltani. Egy eszement érzelmi hullámvasút, ami egyszerre idéz meg számos hollywoodi sci-fit, és megy totálisan szembe az összes műfaji elvárásunkkal. Hogy aztán egy végtelenül cinikus, de fájóan igaz csattanóval vágjon gyomron – ami még úgy is remek, hogy azért az idegenek tervének a logikája bőven kikezdhető.

Noha ezeket a vad hangulatváltásokat nem mindig sikerül olyan szépen, egyenletesen összefésülnie, mint más kultikus koreai filmeknek. A Mentsétek meg a zöld bolygót! – két évtized távlatából is – egy páratlanul egyedi, bizarr mód szórakoztató és elképesztően emlékezetes alkotás. Olyan gyöngyszem, amit mindenképp érdemes felkutatni.