Eddig is a folytatások, rebootok és mindenféle újrafeldolgozások korát éltük. Eddig is volt már, hogy azt hittük, Hollywood elérte annak a bizonyos a vödörnek az alját. De mindig van lejjebb. 2025-ben már tényleg teljesen indokolatlan franchise-okat támasztottak fel. Köztük a karácsonykor, szinte a semmiből felbukkanó Csendes éj, véres éjt, ami meglepő módon, sokkal érdekesebb, mint elsőre tűnt. Mármint, ha az érdekesség alatt azt értjük, hogy az év egyik legváratlanabbul bizarr furasága.
HIRDETÉS
Az 1984-es Silent Night, Deadly Night (Csendes éj, halálos éj) önmagában nézve egy meglehetősen szimpla, mai szemmel se nem igazán brutális, se nem velőtrázóan félelmetes slasher. Igazán még csak nem is hátborzongató. Mind feszültségben, mind erőszakban, mind pedig ötletekben számos jobb, emlékezetesebb darab készült a műfaj 80-as évekbeli fénykorában. Csak éppen a Csendes éj, halálos éj-nek volt egy, bitang erős ütőkártyája, amely szinte önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a korszak egyik leghírhedtebb és legkultikusabb slasher filmjévé váljon. Beemelte a gyilkos mikulást a popkultúrába.
Noha messze nem ez volt az első karácsonyi horrorfilm (hiszen a Fekete karácsony egy évtizeddel megelőzte), és még csak nem is ez volt az első olyan film, amiben a Télapónak elment az esze. (Arra ott van John Waters kedvence, az 1980-as, meglepően komoly Christmas Evil). De a Csendes éj, halálos éj volt az, amelyik már a marketingjében is kellően tudta hangsúlyozni, hogy itt bizony meggyalázásra kerül a szent ünnep. Hiszen a horror részben mindig is a társadalmi tabuk ledöntéséről szólt. És mi lenne nagyobb, mint a Coca-Cola Mikulásból őrjöngő sorozatgyilkost kreálni. Így nem csoda, hogy a Csendes éj, halálos éj már a bemutatója előtt botrányfilmmé vált, ami aztán a nézettségének is igen jót tett. Akciódús, feszes, igazi bűnös élvezet, ami aztán a kultikusága ellenére mégsem lett olyan nagy életű franchise, mint a Péntek 13. vagy a Halloween. Ennek elsődleges oka, hogy a kriminálisan, legendásan hulladék 2. rész – amely 80%-ban valójában az első rész összefoglalása – nagyjából el is ásta a brandet. Ezen pedig az sem segített, hogy az ezt követő egyre gyengébb folytatások már a franchise egyetlen központi elemét – a gyilkos mikulás figuráját – is elhagyták. (Egészen a 2012-es, meglepően korrekt remake-ig.)
A másik ok, hogy tulajdonképpen okafogyottá vált ez a brand.
Na, nem azért, mert az ünnep szentségének nihilista kifigurázása kiment volna a divatból, hanem éppen ellenkezőleg. Manapság már szinte évente kapunk egy karácsonyi/télapó slashert,amelyek nemcsak erőszakosabbak, de sok esetben nemcsak eredetibben és izgalmasabban, de kreatívabban is közelítik meg az ünnepet, mint a Csendes éj, halálos éj. (Amiben az ünnep eleve csak egy cinikus keret, mert nincs ezzel kapcsolatos érdemi szatirikus vagy társadalomkritikai rétege.) Ennek fényében a 2025-ös – magyarul immár Csendes éj, véres éj címen futó – reboot kapcsán joggal gondolhattuk volna, hogy egy újabb megfáradt bőrlehúzás lesz. A karácsonyi csoda azonban az, hogy nem az lett. Persze amekkora, érthetetlenül fura hangulati és tartalmi katyvasz nehéz azt mondani rá, hogy jó lenne. De az kétségtelen, hogy érdekesebb és frissebb, mint az elmúlt évek szinte bármelyik slasher feltámasztása.
Kezdve azzal, hogy azokkal ellentétben ez nem egy legacy-sequel. Nem a nosztalgiára támaszkodik. Nem folytatja az eredetit, nincs megpakolva a Memóbogyók által generált utalásokkal és nem is hoz vissza egyetlen régi színészt sem. Egyedül az alapsztorijának vázában kötődik az eredetihez, azt igyekszik újszerűen továbbgondolni. Avagy a főszereplő neve itt is Billy Chapman (Rohan Campbell meglepően jó), aki az eredetihez hasonlóan gyerekként szemtanúja lesz annak, hogy egy mikulásnak öltözött elmebeteg végez a szüleivel. Ennek hatására pedig felnőttként ő maga is mikulás jelmezt ölt, hogy móresre taníta a rosszcsontokat. Bár ezek alapján persze egy tipikus szolgai remake-nek tűnik, a végére teljesen elgurul mindenki gyógyszere – nem csak az alkotóé, a nézőké is. Mert a Csendes éj, véres éj az a film, amiről reméljük, hogy komolyan gondolták, mert viccnek durva lenne.
Kétségtelen, hogy valami újjal és egyedivel próbálkozik. Ez pozitívum. Ám ennek kivitelezése már vitathatóbb. Ugyanis az egész cselekmény nagyon fura ütemben halad, és nagyon furán adagolja az információkat. Így a játékidő nagy részében fogalmunk sincs semmiről. Sőt elképedve nézzük, hogy hogyan várhatják el, hogy ezt komolyan vegyük. Mert csak a film felénél derül ki, hogy nem kéne. Aztán meg, hogy talán mégis.
A probléma itt nem az, hogy a film közbeni és végi fordulatok új kontextusba helyezik a filmet,hanem, hogy sosincsen igazán világos kontextus. Így hiába áll össze a végére, hogy ha egészen addig „mi a faszt nézek” élményünk van. Pozitív ellenpélda: M. Night Shyamalan korai remekei. Ott a végső fordulatok rendesen felborították az összképet. De! Egészen addig is érthető volt, hogy alapvetően mi-miért történik. Azok a csavarok azért működtek, mert a néző addigi ismereteire alapoztak, de teljesen új kontextusba helyezték azokat. Ezzel szemben a Csendes éj, véres éj sokáig csak elszórtan ad minimális kontextust. Mike P. Nelson író-rendező annyira meg akar minket lepni, hogy az olyan alapvető dolgokat, minthogy milyen műfajú és miről is szól ez a film is a csavar tárgyává teszi. Ami persze valamilyen szinten egy üdítően friss (már-már) merész húzás az alapvetően toposzokra és sablonokra építő slasherek közegében.
Mert a Csendes éj, véres éj valójában egy abszurd fekete komédia, egy Venom jellegű anti-szuperhős film.
Csak éppen a film nagyrészében teljesen érthetetlen, hogy a főszereplő kiket és miért öl meg. Ahogy az sem világos, hogy milyen belső hang beszél hozzá folyamatosan. Hiszen kezdetben látszólag ad hoc módon végez a vélhetően ártatlan áldozataival. Ám, mivel folyamatosan az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, így ezek (a nem túl emlékezetesen brutális) gyilokjelenetek nem igazán tudnak horrorként működni. Hiszen hiányzik belőlük a klasszikus – suspense alapú – feszültségkeltés. Végig azt érezzük, mintha szimpatizálni kéne a hőssel, csak éppen nem értjük, hogy miért. Felmerül a kérdés, hogy az, hogy gyilkos Mikulásból igazságtevő hős lesz vajon már a Netflix, a sorozatgyilkosokat talán túlságosan is humanizáló (az áldozatokkal és traumáikkal kevésbé foglalkozó) true crime sorozatainak hatása. Bár kétségtelen, hogy a slasherben már régen is a szörnyek voltak a sztárok. Ám hiába lett Freddy Krueger minden epizóddal viccesebb, végig megmaradt gonosznak. Billy egy lépéssel tovább lépve, immár karácsonyi Dexterként funkcionál.
Aztán nagyjából a játékidő felénél a film kimutatja a foga fehérjét, és rájövünk, hogy ez az egész egy paródia, amit nem kell komolyan venni. Amikor Billy a totálisan túltolt náci-karácsonyon rendez vérengzést, az a film legszórakoztatóbb, legkellemesebben elborult jelenete. A mikulásnak öltözött fasiszták lemészárlása az év egyik legvadabbul szórakoztató, legkielégítőbb jelenete. Csak éppen teljesen szembe megy a film addigi hangulatával és „világépítéssel”.
Csak éppen továbbra sem értjük a filmet. Hiszen egy halom náci lemészárlása hiába szolgálja a közjavát, még nem menti fel a gyilkost a korábbi bűnei alól. Csak ezek után jön a Chucky-filmeket idéző misztikus csavar, ami végre megadja a hiányzó információt. Cserébe az egész még érthetetlenebbül bizarr lesz.
Persze a karácsony most is csak egy cinikus, kizárólag külsőségekben megjelenő aspektusa a filmnek. Ahogyan az eredeti, úgy ez sem igazán használja ki az ünnep mitológiai, tartalmi elemeit. Viszont a már eredetiben is jelenlévő az „erőszak erőszakot, a traumát traumát szül” mögöttes mondás most egy fokkal hangsúlyosabban, már-már komikusan erőltetetten jelenik meg.
A Csendes éj, véres éj kétségtelenül egy ambiciózus, helyenként bizarrul élvezetes állatság. Bizonyos elemeiben – színészi játék és technikai megvalósítás terén – még jobb is, mint az eredeti. Csak éppen túl sok minden akar lenni egyszerre. Helyenként azt hitetné el velünk, hogy egy slasher, máskor inkább akciófilm, miközben egy morbid romantikus komédia lehetősége is ott rejlik benne. Mike P. Nelsonnak ötletei vannak, csak sajnos ezeket nem tudja konzisztens formában összeegyeztetni, hogy azok egységesen működjenek. (pl.: Ha a film első fele tényleges, feszültségteli és félelmetes slasherként lett volna keretezve, akkor az ezt átértelmező csavar is erősebb, katartikusabb lehetne.) De az is kihagyott ziccer, hogy nagyon kevés a kifejezetten karácsonyi hangulatú (annak eszközeit, környezetét) kihasználó erőszak jelenet.
Épp ezért nehéz hova tenni. Mert eredetibb, mint vártuk. De az örök kérdés: pusztán az eredetiségtől jó lesz valami? Mi a jobb: egy tisztes középszer, vagy egy fura, meglepő műfaji-abszurdum? Amikor elkezdtem írni, még le akartam húzni. De most már inkább úgy vagyok vele, hogy ha már muszáj újra és újra feldolgozni a klasszikusokat, akkor legyen inkább így. Kiforgatva, furán, elborulva. Még, ha nem is mindig működik hibátlanul.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
