Paul Feig életművét végigkísérték a női főszereplős akciókomédiák (Koszorúslányok, Női szervek, A kém, Szellemirtók). Legújabb eresztése a női szereplőket megtartotta, a hangvétel azonban ridegebb lett. A The Housemaid – A téboly otthona egy háztartási thriller, amelyben Sydney Sweeney egy sötét intrikák középpontjába kerülő, ám korántsem mimózalelkű házvezetőnőt alakít. A film alattomos lélektani játszmákat és meglepő fordulatokat ígér, és bár nem éppen a legnyomasztóbb, legkilátástalanabb thrillerek közé tartozik, így is elég kemény helyzeteket mutat be, és a váratlan kanyarokban sem szűkölködik. Spoilermentes kritika.
HIRDETÉS
Sydney Sweeney in da house
Sydney Sweeney-vel és az ő „nagyszerű génjeivel” alighanem rengetegen elképzeltek már „valamiféle” szobalányos filmet. A lehetőséget végül Paul Feig ragadta meg egy regényadaptáció apropóján: a rendező Freida McFadden 2022-es, The Housemaid című (magyar keresztségben: A téboly otthona) pszichológiai-háztartási thrillerét dolgozta fel, ami a megjelenését követő pár év alatt hatalmas könyvsikerré vált.
A film zsánerét tekintve hű marad a forrásvidékhez, ennek megfelelően egy háztartási thrillert láthatunk a vetítővásznon.
Ez a zsáner – eredeti nyelven domestic thriller – gyakran állít középpontba női hősöket, cselekményében kiemelt szerepet kapnak a családi, rokoni, házassági kötelékek és azok sötét titkai, a helyszín pedig az otthon rejteke. A cselekmény a személyes feszültségekkel, a „falak mögé látás” és a fordulatok megjóslásának élményével kelti fel az olvasó/néző érdeklődését.
A The Housemaid maradéktalanul eleget tesz ezeknek a kritériumoknak. Az alaphelyzet szerint Sweeney egy Millie nevű fiatal nőt alakít, aki meglehetősen nehéz helyzetben keres munkát. Egy halállal végződő malőrje miatt tizenöt év börtönt kapott, amelynek „csak” a kétharmadát kellett ténylegesen leülnie, a maradék öt évre feltételes szabadságra bocsátották, feltéve, hogy „rendes” életet él – ebbe pedig a munkavállalás is beletartozik, amit a pártfogó felügyelői szolgálat roppant komolyan be is vasal rajta. Így találkozik az előkelő környéken lévő puccos családi házban élő Winchester családdal, melynek háziasszonya, Nina (Amanda Seyfried) szobalányt keres a ház rendben tartására, ő maga ugyanis gyereket vár. Az egyébként elsősorban Amanda Seyfried részéről elképesztően szörnyű, maníros, rossz szappanoperába illő színészi „játékkal” kísért felvételi beszélgetés hamar eredményhez vezetett, Millie meg is kapta a melót, amire kétségbeesetten szüksége volt.
Fecseg a felszín, rothad a mély
A The Housemaid az első felében főleg a lélektani aspektusra helyezi a hangsúlyt. Ennek megfelelően hamar kezdetét veszi a főszereplők macska-egér játéka, melynek során Millie-vel együtt a néző is fokozatosan ráébred, hogy a Winchester család élete a felszín alatt korántsem olyan tündökletes, mint amilyennek elsőre látszik. Millie először azt tapasztalja meg ebből, hogy Nina viselkedése és parancsolgatásai egészen szeszélyesek és kiszámíthatatlanok. Alaptalan vádakat vagdos Millie fejéhez, egyik pillanatról a másikra homlokegyenest ellentétes dolgokat állít, és szemlátomást mindent elkövet – nem minden eredmény nélkül –, hogy pokollá tegye a házvezetőnő életét. Az is hamar kiderül, hogy valójában nem is várandós. Hasonszőrű gazdagfeleség „barátnői” meglehetősen ocsmány módon beszélik ki Ninát a háta mögött, Millie-t pedig mint „rangon alulit” semmibe veszik. A helyzet megértését nem feltétlenül segíti a sok Haloperidol, amit Millie a fürdőszobában talál.
A képletet bővíti a George Clooney-ból és Richard Gere-ből egybegyúrt családfő.
Andrew (Brandon Sklenar) kifelé a jóképű, megértő, szerető, minden szempontból kifogásolhatatlan férj benyomását kelti. A cselekmény egyik fő feszültségpontja az lesz a nézők számára, hogy vajon ez a makulátlan álompasi összeszűri-e a levet a nincstelenségében (és kiszolgáltatottságában) is dögös Millie-vel – illetve másik irányból: Millie lesz-e akkora idióta, hogy kavarni kezd a fószerrel. A beosztottja életét mindenáron megkeseríteni igyekvő házúrnő mellett a szerelmi háromszög lehetősége is a kulcsfontosságú a cselekmény alakulásában.
A pocsolya, ami nem is olyan sekély
A The Housemaid valahol félúton helyezkedik el a komoly emberi és társadalmi kérdéseket érintő lélektani thriller és a feszültség fokozására építő, végső soron egy intenzív élménynél többre nem törekvő film között. Paul Feig rendezése egészen korrektül teljesít mindkét fronton. A szeszélyes klausztrofób rettegés elég jól rátelepszik a nézőre a film első felében. Miközben Amanda Seyfried a film elején szinte a ripacsságig túljátszotta a gazdag, önelégült picsát (nem kizárt, hogy szándékoltan), a téboly határán tántorgó, direkt szemétkedő munkaadót viszont korrektül játssza.
Sydney Sweeney játéka is alapvetően korrekt, megfelel a szerepnek, bár az is igaz, hogy a film sokkal többet nem követelt meg tőle.
Ugyanis a The Housemaid végső soron egy pozitív kicsengésű film. Nem akarja földbe döngölni a nézőt, nem törekszik arra, hogy a végérvényesen elültesse benne a reménytelenség érzését. Ehhez talán nem kell olyan árnyalt, kimunkált színészi játék, mintha valami komorabb – és talán realisztikusabb – helyzetábrázolásra törekedne. A The Housemaid színészeinek játéka pedig többnyire megfelel ennek a szintnek.
A film ugyanis – ha mégoly felszínesen is – érint néhány egészen komoly témát. Nemi erőszak, „date rape”, szexuális önrendelkezés egyenlőtlen viszonyban, munkavállalói kiszolgáltatottság, elhelyezkedési kilátások a börtönből szabadulva, törvény előtti egyenlőtlenség a társadalmi helyzet alapján – ezek a problémák valamilyen szinten mind felbukkannak a The Housemaidben, de sohasem válnak igazán központi motívummá. A lényeg azon van, hogy a szereplők mit művelnek egymással, hogyan használják egymást. A film inkább a fordulatos cselekményre fókuszál.
A téboly bonyolódik
Fordulatokból pedig nincs hiány, ilyen téren a The Housemaid egészen jól teljesít. A film három fő egységre bontható. A jó kétórás játékidő körülbelül első fele a Millie és Nina közötti adok-kapokról szól, utána a film talán egy szűk fél órát szentel annak, hogy elmagyarázza, mi miért történt. Végül a hátralevő jó fél óra immár a motivációk és a valódi viszonyok ismeretében továbbviszi és lezárja a cselekményt. 2026-ban nehéz lenne olyasmit mondani, hogy hasonló fejleményeket a filmtörténet egyáltalán nem ismer, viszont
Paul Feig cselekménykezelése jól átgondolt és élvezetes.
A film kellő teret hagy a nézői spekulációknak, az elejétől kezdve van min gondolkodni, és a feszültséget is folyamatosan fenntartja. Az egyes részek szervesen következnek egymásból, nincs olyan érzésünk, hogy egy-egy fontosabb fordulat erőltetve került volna a történetbe. Ez akkor is megáll, ha néhány jelenet meglehetősen esetlen, vagy a cselekvők viselkedése olykor elég gagyi. A mindösszesen 131 perces játékidő kicsit elnyújtott, lett volna hol levágni belőle, különösen a vége felé, ahol a film már kellemetlen módon kínozza a néző idegeit.
Verdikt
A The Housemaid egy helyenként gyenge, de többnyire korrekt színészi játékkal elkészült, kicsit túlnyújtott thriller, ami összességében jó és meglepő fordulatokból áll. Miközben komoly, nyomasztó lélektani és társadalmi kérdéseket is érint, amelyek hozzátesznek a film világához és a karakterek helyzetéhez, a lényeg a váratlan fejleményeken és az érdeklődést mindvégig fenntartó cselekményen van. Paul Feig egy szórakoztató, összességében pozitív kicsengésű thrillert forgatott, melynek megnézése után jó érzéssel távozunk a moziból.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
