Dexter Morgan meghalt, de túlélte – és ott folytatja, ahol abbahagyta. A gyilkosokra pályázó sorozatgyilkos legújabb szériája, a Dexter: Feltámadás (Dexter: Resurrection) tud annyit nyújtani, hogy ne tűnjön teljesen öncélú folytatásnak, de messze nem használja ki a sztoriban és a színészekben rejlő potenciált. Évadkritika.
Míg a franchise előző darabja, a Dexter: Eredendő bűn visszaugrott az időben, hogy az eredeti sorozat előzményeit mutassa be, a Dexter: Feltámadás egy folytatás, amely a Dexter: Új vér eseményei után szövi tovább a címszereplő történetét. Előzőleg úgy ért véget a sztori, hogy Dexter Morgant (Michael C. Hall) lelőtte a fia, Harrison (Jack Alcott), és akkor úgy tűnt, ezzel elérte a végzet – azonban az új széria tanúsága szerint hajszál híján ugyan, de túlélte a lövést.
(Anti)hősünk felépülését követően felkutatja a fiát, aki időközben New Yorkban telepedett le, és történetesen éppen bajba került, ezért jól jön neki némi apai segítség a gyilkosok gyilkosától. Amellett, hogy igyekszik Harrison életébe bevonódni, és rendbe tenni vele a kapcsolatát, Dexter a még mindig benne élő „Sötét Utazó” késztetésének eleget téve újra vadászni kezd. Így kerül aztán kapcsolatba a különc milliárdossal, Leon Praterrel (Peter Dinklage), aki rajong a sorozatgyilkosokért, és titkos találkozókat szervez nekik.
A bizarr „klub” felvillantja Dexter számára a lehetőséget, hogy olyan barátokat szerezzen, akik megértik gyilkos késztetéseit, ugyanakkor az apja, Harry Morgan (James Remar) által belenevelt szabályok szerint viszont végeznie kellene ezekkel az emberekkel. Helyzetét komplikálja egykori kollégája és barátja, Angel Batista (David Zayas) feltűnése, aki immár tisztában van Dexter valódi kilétével – vagyis tudja, hogy ő a hírhedt „Bay Harbor-i Mészáros” – és mindenáron le akarja őt buktatni.
A Dexter: Feltámadás első évada részéről már önmagában az is nagy teljesítmény, hogy képes a létjogosultságát igazolni – és igazából ez a legnagyobb pozitívum, ami elmondható róla.
Annak idején az eredeti széria eléggé csalódást keltő módon ért véget – nem véletlen, hogy a fináléját mai napig a legutáltabb befejezések között tartják számon –, de aztán az Új vérrel valamennyire sikerült kiküszöbölni a csorbát. Mert ugyan ennek a folytatás-sorozatnak is megvoltak a maga hibái, de legalább egy határozott lezárást kínált – amit viszont most visszacsináltak azzal, hogy „feltámasztották”, és továbbszőtték Dexter Morgan sztoriját. Ezt pedig igazából semmi nem indokolta, már csak azért se, mert enélkül a fordulat nélkül is vissza tudták volna hozni a karaktert a készítők. Ha a cselekmény ezúttal Harrisonra fókuszálna, Dexter lehetne az ő gondolatainak szereplője, vagyis olyan tudatkivetülés, mint amilyen Harry is volt az eredeti szériában.
Szükség tehát nem volt arra, hogy magát Dexter történetét folytassák. Viszont ezt legalább olyan módon tette a Dexter: Feltámadás, hogy új színt hozott a franchise-ba, és eltért attól, amit megszokhattak a rajongók: lényegében ellépett a valószerűség talajáról. Míg a Dexter a nyilvánvalóan kitalált elemek és a dramatikusság ellenére alapvetően törekedett arra, hogy reálisnak, de legalábbis hihetőnek tűnjön, addig ez az új folytatás inkább egy saját fiktív világot épít. Ez az új irány rajongók körében megosztó lehet, de azt el kell ismerni, hogy felfedezhető benne valamifajta logika. Hiszen a címszereplő látszólagos halálból való visszatérése a Halloweent és a hasonló slasher-filmsorozatokat idézi, amelyekben a gyilkos gyakorlatilag elpusztíthatatlan – így van értelme annak, hogy maga a sztori is elrugaszkodjon némileg a valóságtól. Az unatkozó milliárdos által vezetett sorozatgyilkos-klub koncepciója pedig éppen az a fajta, igazi horrorba illő dolog, ami az eredeti Dexter sorozatból kilógott volna, de jó kiindulópont egy bizarr fikció felé elmozduló újragondoláshoz.
A baj csak az, hogy a remek alapötlettel a Dexter: Feltámadás nem tud mit kezdeni, egyszerűen azért, mert már megint túl sok mindent akartak az évadba belegyömöszölni, ezért egyszerűen nem jut mindenre és mindenkire elég idő.
Bemutatnak egy csapatnyi gyilkost, jellegzetes személyiségekkel és egyedi háttérsztorikkal – ráadásul olyan nagyszerű színészek alakítják őket, mint Krysten Ritter, Eric Stonestreet, David Dastmalchian és Neil Patrick Harris –, de egyszerűen túl keveset látjuk ezeket a karaktereket. Ahhoz még éppen eleget szerepelnek, hogy nagyjából megismerjük mindegyiküket, viszont nincs túl sok interakciójuk se egymással, se Dexterrel. Messze nem használták ki tehát a bennük rejlő potenciált, így elfecsérelték mind a figurákat, mind a megformálóik tehetségét. Velük ellentétben a gyilkosok klubja felett bábáskodó Leon Pater figurája kellő figyelmet kapott, és az ő karakteríve egészen szépen felépített – ráadásul Peter Dinklage játéka is sokat hozzáad –, azonban annyira azért nem érdekes a személye, hogy kárpótolni tudjon a többiek elhanyagolásáért.
A sorozatgyilkosok szála mellett a Dexter és Harrison közötti viszony teljesen elsikkad, és a főszereplő Batistával folytatott macska-egér harca is eléggé összecsapott lett. Ezeken kívül ráadásul további mellékszálak is vannak, amelyek az elején még fontosnak tűnnek, de aztán a cselekmény előrehaladtával egyszerűen háttérbe szorulnak. Dexter új barátját (Ntare Guma Mbaho Mwine) úgy vezetik fel, mint aki az elvesztett családot és barátokat pótolhatja, de összességében kevés szerepet kap a sztoriban. Hasonlóképpen a Harrison ügyében nyomozó különc detektív (Kadia Saraf) karakteréről eleinte azt hihetjük, hogy az évad egyik fő antagonistája lesz, de idővel mintha elfelejtődne.
De nemcsak az évad felépítésével vannak gondok: a Dexter: Feltámadás forgatókönyvének minősége általánosságban is fájóan gyenge.
Az eleje eléggé összecsapott lett, mintha az alkotók gyorsan le akarták volna tudni a felvezetést, majd a fontos eseményekre rátérni. Így aztán a főszereplő gyakorlatilag az első New York-i ismerősével már annyira összebarátkozik, ráadásul mindjárt infókat is kap tőle egy esetleges új célpontról. Amikor pedig „munkához lát”, szerencsére azonnal kéznél lesz egy elhagyott krematórium, amelyet nyugodtan használhat. A deus ex machina-megoldásokon és az elnagyoltságon kívül olyan ordító írói hanyagságok is vannak a sorozatban, hogy például amikor Dexter autót hív, a beszálláskor a sofőr rákérdez a nevére, majd búcsúzásként ismét arra kéri, mutatkozzon be.
Mindent összevetve tehát ezért a sorozatért nem érte meg Michael Myers módjára feléleszteni Dextert. Ha nincs annyi mellékszál, és igényesebben írják meg, egész ütős lehetett volna a Feltámadás, ez a végeredmény azonban nem méltó a franchise-hoz.
Úgyhogy a már bejelentett második évadban bőven lesz mit jóvá tenni!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
