Guillermo Del Toro a Netflixnek készített Frankenstein adaptációt, amely első pillantásra is egy hamisítatlan Del Toro film. Látványos gótikus horrornak mutatja magát, és menet közben még sok minden más is kiderül róla. Például, hogy az egyedi látásmódú rendező inkább egy romantikus fantasyként értelmezi Victor Frankenstein és teremtménye történetét, és jobban érdekli a rossz családi minták továbbörökítése, mint a lételméleti kérdések. A szemkápráztató látvány mögé azonban ritkábban és felszínesebben pillant be, mint illene. Enyhén spoileres kritika.
A modern Prométheusz
Az emberiség már egy jó ideje eljutott arra a pontra, ahol mindig ugyanazokat a történeteket meséljük el újra és újra, a kiindulópont pedig valahol az ókori görögöknél keresendő. Azonban később is születtek olyan történetek, amelyek még úgy is sarokkövekké váltak, hogy lényegében maguk is valamelyik ősi történet újramelegítései. Mary Shelley műve, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz is ilyen. Az eredetileg 1818-ban íródott mű korának meghatározó irodalmi jelenségévé vált, történetét pedig azok is ismerik, akik úgy gondolják, hogy nem ismerik.
Elévülhetetlen érdemei vannak a sci-fi és a horror műfajok fejlődéstörténetében, és joggal nevezhető örökérvényű klasszikusnak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a mai napig számos alkotóra van inspiráló hatással, így szinte folyamatosan találkozhatunk a történet valamiféle újraértelemzésével. A tiszteletbeli szupergeek címet méltán viselő Guillermo Del Toro is egy ezen alkotók közül. Elmondása szerint már egészen korai gyerekkorában nagy hatást gyakoroltak rá a klasszikus Universal rémfilmek, kedvence szörnyei pedig a fekete lagúna szörnye és Frankenstein teremtménye voltak.
Del Toro azóta elsőrangú filmrendezővé vált, filmjeiben pedig gyakorta meg is idézi kedvenceit (elég csak Abe Sapien figurájára, vagy A víz érintése lényére gondolni). Sőt, a mexikói direktor lényegében a meg nem értett szörnyalakok védőszentjévé és szószólájává lépett elő. Régi nagy álma vált valóra a Frankenstein adaptálásával, amelyet már jóformán gyerekkora óta tervez, nyilatkozataiban pedig lassan húsz éve jelenik meg a feldolgozás vágya. Hosszú évek tervezgetése és beváltatlan ígéretei után végül a Netflix nyújtott segédkezet Del Torónak álma megvalósításához, amely egy szerzői álomprojekthez méltó produkció lett. Csak sajnálhatjuk, hogy itthon még rövid időre sem került mozis forgalmazásba, mert
ami vita nélkül kijelenthető, hogy a Frankenstein egy iszonyat látványos, grandiózus filmeposz lett.
Azonban, hogy minden elemében kiváló, vagy előnyére megbolygatott adaptáció lenne, az már vitatható.
Avagy a modern Oidipusz?
Mivel egy többnyire hű Frankenstein feldolgozásról van szó, tekintsünk el a sztori mélyebb bemutatásától. Del Toro fogta Shelley művét, és a legtöbb cselekménypontot, valamint a mondanivalója általánosabb, sokszor, sok helyen taglalt vetületeit belesűrítette filmjébe. Del Toro viszont annál vizionáriusabb alkotó, mintsem hogy kihagyja saját értelmezési rétegeit. Adaptációja tehát kicsit olyan mint a mesebeli leányzó: fel is van öltözve, meg nem is, hozott is ajándékot meg nem is.
A mexikói rendezőt láthatóan kifejezetten érdekelte Victor Frankenstein (Oscar Isaac) felnövéstörténete, és az, hogy miért is keresi olyan megszállottan az életteremtés lehetőségét. Victor sztorijában nagy szerep jut a családi pszichodrámának, az atyai szigor ridegségének, és az anyai szeretet hirtelen végének. Victor saját apját (Charles Dance) okolja anyja haláláért, és minden áron túl akar tenni az ő orvosi eredményein. A halál legyőzését jelentő teremtő gesztusban pedig az anyja elvesztésének traumája jelenik meg, miközben az apai hatalom elleni tudományos lázadás is egyben. Nem csupán a modern Prométheusz isteni hatalmat bitorló tetteinek vagyunk tehát tanúi,
hanem egy másik ókori mondából a pszichológiába átkerült jelenségnek, az Ödipusz-komplexusnak is.
Victor azonban öntudatlanul is újratermeli apja ridegségét. Továbbviszi azt a rossz mintát, amitől szabadulni szeretett volna, és saját “fiára”, a teremtményre (Jacob Elordi) vetíti ki saját elfojtott érzelmeit. A “szörny” pedig Victor tükörképe is egyben, akiben ezek az elfojtások öltenek testet.
Metaenstein
A Frankenstein ráadásul még egy érdekes metanarratívát is kínál, ha hiszünk abban, hogy minden művészeti alkotás valahol a szerző önreflexiója is egyben. Del Toro családtörténetét és katolicizmusát jobban ismerve bizonyára hosszú cikkek születhetnének a vallásos szimbolikáról és a rendező saját életére tett utalásokról is. De ezt meghagyjuk másoknak.
Viszont ha Victort Del Toro fiktív énjeként próbáljuk meg értelmezni, számos érdekes olvasat nyílik meg a néző előtt.
Akár, ha a teremtménnyel, azaz magával a jelenlegi Frankenstein filmmel állítjuk párhuzamba. A régóta dédelgetett projekt végül életre kelt, de azért könnyen az alkotó ellen fordulhat.
De abban az esetben is, ha Christoph Waltz karakterével, Henrich Harlanderrel állítjuk szembe. Harlander, mint egyfajta producer száll be Victor mesterművébe, hiszen inkább tekinti őt művésznek, mintsem orvosnak, tudósnak. Sokáig szabadkezet ad az alkotónak, hogy aztán egyre türlemtlenebbé és akaratosabbá váljon. Amikor odáig fajul a helyzet, hogy tulajdonképpen erőteljesen beleszóljon a művészeti alkotásba (ráadásul ő szeretne lenni az agy), akkor kenyér- és csonttörésre kerül a sor.
Keresve és odafigyelve tehát meg lehet találni Del Toro Frankensteinjében is a megfelelő értelmezési rétegeket, és tartalmi mélységéket. Ehhez azonban eléggé el kell távolítani magunkat a felszíntől, ami azért nehéz feladat, mert Del Toro igen nagy hangsúlyt fektet a felszínes külsőségekre.
Szép, szép, de…?
A Frankenstein önmagában bár szemkápráztató tud lenni, ez a külsőség nem minden esetben segíti a befogadást.
Sőt, egy egészen furcsa esztétikai tudathasadást eredményez.
Mert lehet akármilyen lenyűgöző az operatőri munka (és tényleg az), vagy a jelmez- és díszlettervezés, ha ez a grandiózusság hosszú távon fárasztó puccparádévá válik. A túlszínezett, túlromantizált habos-babos, néhol gyenge CGI-jal találkozó gótikus esztétika bizony szirupos hollywoodi giccsbe fordul, ami nem tesz jót az összképnek. Mint ahogy kétarcúságot eredményez az is, ahogy a szépre csiszolt külcsín gyakran találkozik a Del Toro által kedvelt túlzó brutalitással. Itt viszont nem harmonikus kontrasztot teremt a két véglet, sokkal inkább össze nem illő elemek egymásra pakolásaként csapódik le.
És ha már túlcsiszolt romantizálás, nem mehetünk el szó nélkül Jacob Elordi teremtménye mellett sem. Del Toro olvasatában Frankenstein teremtménye lényegében egy feddhetetlen, meg nem értett, ártatlan figura. Közben viszont hiányoznak belőle azok a tulajdonságok, amelyek az eredeti műben, vagy a korábbi feldolgozásokban árnyaltabbá, ellentmondásossá, ezzel együtt pedig ironikusan emberibbé tették.
Elordi lénye tulajdonképpen egy romantikus dark fantasy tündérmeséből előlépett sérthetetlen Marvel hős/Disney herceg,
aki iránt nem lehet mást, csak sajnálatot érezni és együttérzést tanúsítani. Mindemellett pedig közel sem olyan visszataszító, hogy akár külsőleg is szörnyűségesnek nevezhessük, legfeljebb is csak bizarr. Ez még két pont a hollywoodi giccsbingóban. De legalább az átmeneti megnemértettségtől és kitaszítottság-érzettől szenvedő “performatív rosszfiúk” kaptak egy újabb ikont Joker mellé.
Del Toro valahogy a főszereplőinek kapcsolatát sem ápolta igazán jól. Mia Goth karaktere, Elizabeth az egyetlen, aki kedves és megértő a lénnyel. Ugyanakkor ők sem töltenek egymással annyit és olyan minőségben a képernyőn, ami legitimálja furcsa románckezdeményüket, anyafiguraként értelmezve pedig pláne sekélyes a kapcsolatuk. Ugyanígy Victor és a lény eredendő konfliktusa sem kap kellő súlyt a narratívában: keveset tölt a játékidő a viszonyuk felépítésével, miközben más szálakon el-eltököli az időt, látszólag feleslegesen.
It’s alive!
Del Toro változtatásai által így a Frankenstein jobbára elveszti a súlyát és a valódi téteket az alapsztoriból, amit nem legitimál semmilyen más megfelelő módon. Ettől részben kiüresedik a történet, amely hézagot viszont a már említett látvánnyal és sziruppal igyekszik betömni. A teremtményhez hasonló, halott húsból épített fércmű azért mégsem lett a film, de a mesebeli leányzó hasonlata megállja a helyét.
Hozott is sok mindent az alapműből, meg el is hagyott sok mindent.
Del Toro saját értelmezésében van potenciál, de nem mindent tudott megfelelően kiaknázni. Igazi látványorgia, amitől azért hamar túl lehet telítődni. Ettől függetlenül, vagy éppen ennek köszönhetően a hangulata helyenként telitalálat, máskor viszont csöpögős-szirupos.
Az alakítások többségében rendben vannak, máskor viszont érthetetlenül lelketlen vagy ripacskodó is lehet némelyik színész. Hogy ki miként éli meg a filmet összességében, az viszont nagyban függ attól, hogy Frankenstein, avagy Del Toro filmet vár az illető. Előbbiek, pláne ha Shelley puristák, nagyobb csalódásként élhetik meg. Utóbbiak viszont akár a rendező legjobbjai között is emlegethetik, mert technikai szinten valóban lenyűgöző alkotás, amibe Del Toro tényleg beletette szívét, lelkét. Csak valahogy ettől még mindig egy kicsit felületes, lelketlen, közhelyes, darabos maradt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
