Leviathan kritika – Tankönyvbe illő young adult sorozat, nem csak kamaszkorú steampunkrajongóknak

1914-et írunk. Friss hír, hogy Ferenc Ferdinánd főherceget, a Habsburg-trón várományosát feleségével együtt megölték Szarajevóban. A merénylet nem maradhat megtorlatlan, viszont az Osztrák-Magyar Monarchia várható válaszlépése Szerbiával szemben roppant tektonikus mozgásokat idéz elő az európai szövetségi rendszerekben. Az antant és a központi hatalmak országai egymás után lépnek be abba a hatalmas vérfürdőbe, amit a történelemkönyvek első világháborúként emlegetnek majd. Ebben a környezetben játszódik a Leviathan cselekménye.

Csak éppen ebben a sorozatban az iskolában megtanult jó öreg antant-központi hatalmak ellentét mellett egy másik törésvonal is kettéosztja a világ vezető hatalmait. A Leviathan világában a központi hatalmak fejlett gépi technológiát használnak, amolyan klasszikus steampunk esztétikával – Westerfeld magyarított regényében ez az oldal a „barkács” fordítást kapta. Az antant hatalmak ennél sajátosabb „technológiát” használnak: élő organizmusokat hasznosítanak gépek módjára, amelyeket szerelés helyett etetni és gyógyítani kell – a címadó Leviathan is egy ilyen gép, egész pontosan egy ámbráscet léghajóként hasznosított teste. Ezen túlmenően a darwinisták génmódosított állatokat használnak különféle harci célokra, például denevéreket idomítanak arra, hogy minibombákat dobjanak az ellenséges repülőkre, madarak segítségével ködösítik el a nagy légi járműveket, és hasonlók. Hogy mindez hogyan következik abból a darwini felismerésből, hogy az élővilág adaptálódik a környezetéhez, arra nem kapunk választ, de ezt a sorozatot nem is azért szeretjük, mert mélyfilozófiai alapkérdéseket segít végérvényesen rendbe tenni.

Szóval a Leviathanban ez a két oldal áll szemben egymással, és a sorozat készítői különösen a darwinisták technológiájának bemutatása terén pazar munkát végeztek, mert ez az élő organizmusokat hasznosító tábor egészen látványos adalékkal járul hozzá a történet látványvilágához. Tényleg önmagában véve szép, ahogyan a darwinisták felderítői hatalmas medúzákhoz csatolva emelkednek a levegőbe, vagy ahogyan léghajójuk, a Leviathan egy eleven ámbráscet testéből van és biológiai organizmusként működik, és ezeken kívül is tele van jópofa, ötletes apróságokkal ez a sajátos biotechnológia.

A jól ismert államszövetségi szembenállást tehát egy további, a Leviathan világába képzelt kulturális-technológiai ellentét is színesíti. A sorozat nem sokat foglalkozik ennek eredetével. Mindenesetre vannak arra utaló jelek, hogy mélyen rejlő, hosszú múltra visszanyúló ellenségeskedésről van szó, mert egyes szereplők, mindenekelőtt a karótnyelt Volger a vegytiszta rasszizmushoz fogható, zsigeri ellenszenvvel viszonyul a darwinistákhoz, és utóbbiak között is vannak, akikben hasonló visszatetszést keltenek a „barkácsok”.

A Leviathan tehát az első világháború hajnalán játszódik Európában, olyan politikai környezetben, ami részben feleltethető meg a történelemkönyveknek, részben viszont fantasztikus elemeket is tartalmaz. Az első benyomás azonban félrevezető lehet:

A Leviathan már az intrójában világossá teszi, hogy a két fő karakter útját követhetjük nyomon, akiknek a sorsa fokozatosan összefonódik. Az első főszereplő Ferenc Ferdinánd fia, Aleksandar van Hohenberg, általánosan használt becenevén Alek. Személye körmönfont nemzetközi intrikák és érdekhálózatok középpontjába kerül apja halálát követően, hiszen a trónörökös kiesésével ő lesz az élete alkonyán járó Ferenc József trónjának várományosa. A Leviathan cselekménye vele kezdődik: két katonatiszt, a korpulens, joviális Klopp és a merev, érzéketlen, katonás lelkületű Volger gróf ki akarja menekíteni a fiút Svájcba. A terv az, hogy meglapulnak, amíg el nem csitul a háború vihara, majd a trónörökös elfoglalja jogos helyét a trónon, ami által biztosított marad a Habsburg-ház és az Osztrák-Magyar Monarchia folytonossága.

Eközben a darwinisták oldalán egy Dylan Sharp nevű fiatal fiú a brit légierő tériszonypróbájára készül. A próba során a jelöltnek tíz percig kell kibírnia pánik nélkül azt, hogy egy – vélhetőleg Darwin bulldogjának tiszteletére – „huxley”-nak elkeresztelt lebegő óriásmedúzára felfüggesztve lóg a magasban. Aki kiállja ezt a próbát, az lehetőséget kap, hogy a Leviathan nevű bioléghajón – emlékeztetőül: egy ámbráscet repülő testéről beszélünk – szolgáljon kadétként. Dylannek minden álma a Leviathan legénységéhez tartozni, és ebben nem a tériszonypróba a fő akadály. Nagyobb baj, hogy Dylan valódi neve Deryn, és igazából nő, aminek kitudódása elvágná őt a hőn áhított karriertől. A Leviathan világa olyan szempontból korhű maradt, hogy a lányoknak nem igazán osztanak lapot a „fiús” hivatásokban. „Dylan” tehát, miközben az elismerésért küzd a Leviathan fedélzetén, folyamatosan rejtegetni kényszerül kilétét, majd a cselekmény előrehaladtával egyre inkább az érzelmeit is.

Az alapvető történelmi körülmények megismerését követően – vagyis miután megtudjuk, hogy az első világháború hajnalán kezdődik a történet – kevés figyelmet kapnak a nagyívű háborús és világpolitikai események, a fókusz a két főszereplő egyéni sorsán és önmagára találásán van. Ez Alek esetében kicsit el is üt a kezdeti várakozásainktól, mert arra számítanánk, hogy az ő történetszálában jelentősége lesz az udvari intrikáknak, ehhez képest a herceg emberi oldala kerül előtérbe. Ráadásul a történelmi háttér nincs összhangban azzal, ahogyan a cselekmény idejét érzékeljük. A sorozat elején még 1914-ben járunk, aztán egyszer csak egy újságcímlapon az Egyesült Államok hadba lépéséről számol be egy szalagcím. Ez testvérek között is három – oké, két és fél – év, márpedig azok az események, amelyeket az anime elénk tár, egész biztosan nem ölelnek fel ekkora időbeli távlatot.

A kamasz fiúnak egyik pillanatról a másikra kell feldolgoznia, hogy szülei nincsenek többé. Emellett a gyásszal egyidejűleg hirtelen fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, amit az állam fennmaradásának érdekében elvégezni hivatott, és bizonytalan gyerekből leendő uralkodóvá kell érnie. Ebben az érési folyamatban Klopp és Volger egyfajta „jó zsaru, rossz zsaru” módjára terelgeti Aleket. Az előbbi a Leviathan Iroh bácsija: kedvességgel, atyai törődéssel gondoskodik az útját, helyét kereső gyerekről, akinek addigi élete fenekestül felfordult. Az utóbbi az államrezon hallgatag és hajthatatlan őrangyala, pokróc modorú katonaember, aki számára a haza szolgálata mindent megelőz, az egyén pedig, különösen ha a hatalom gépezetéhez tartozik, köteles alárendelődni a rajta túlmutató szervezett közösségnek. Volger ezt az etikát igyekszik a maga tisztaságában beleoltani Alekbe, hogy rajta keresztül biztosítsa a birodalom továbbélését.

Volger azonban emberére akadt Alek személyében. A szeszélyes gyerek ugyanis minden alkalmat megragad, hogy szembeszegüljön az ötven körüli, sokat látott, kiérlelt szemléletű férfi racionális, az erkölcsi ösztönöktől gyakran idegen javaslataival.

Ez a naivitás időnként egyenesen a gyerekességgel határos meggondolatlansággá válik, de ez a viselkedés nem ölt kétségbeejtően abszurd mértéket. A Leviathan young adult történet, egyik központi cselekményszála a fiatal főhős felnövése, önmagára találása. Ebből kézenfekvő módon adódik az a cselekményszerkesztési megoldás, amely kontrasztba állítja az ösztönös ifjonti hevületet és az idősebb, az establishmentbe már betagozódott szereplők hideg racionalitását. Alek herceg gyerekes önfejűsége azonban még így is kissé szemet szúr. Elsősorban azért, mert azt gondolná a néző, hogy Alek királyi sarj lévén tizenéves korára elsajátíthatott valamiféle minimális katonai-hadászati alapismereteket, illetve ismerős kellene, hogy legyen számára az államban gondolkodás mint alapvető államférfúi erény. Ennek nyoma sincs: Alek személyében egy teljesen hétköznapi kamasz gyerek csöppent egy trónörökös pozíciójába. A Leviathan műfaji jellegét tekintve ezt nem indokolt súlyos hibaként elkönyvelni, de azért észrevehető.

A két főszereplő személyes sorsa mellett a sorozat érinti azt az örök dilemmát is, vajon felszámolhatók-e valaha a háborúk. Ezt a problémát elsősorban Nikola Tesla ellentmondásos, de jól megírt alakja hozza felszínre. Tesla karakterében azt láthatjuk, milyen az, ha valaki egy alapvetően nemes célt legalábbis ellentmondásos eszközökkel próbál megvalósítani. A Leviathan nem próbálja elleplezni, hogy roppant nehéz problémával van dolgunk, ami nem oldható meg egyetlen jól hangzó recepttel, viszont összességében bizakodóbb hangvételt üt meg, mélyebb, az emberiségbe vetett hitet közvetít, mint amit egy érettebb ember vallhat a híreket látva. Röviden: a Leviathan hozza a young adult fikció azon sajátosságát, hogy a nehéz kérdések felvetése mellett pozitívabb, reménytelibb világképet közvetít a fiatal közönség számára.

Dylan/Deryn története jól bejáratott, a meghitt ismerősség és a közhelyesség peremvidékén egyensúlyozó – ám közhelyesség ide vagy oda, aktualitását nem veszített – tanmese a női esélyegyenlőségről, a rejtőzködési kényszerről, az elismerés kemény munkával történő kivívásáról.

Mert ne legyenek kétségeink: tisztességes young adult történethez illően a Leviathanban is előkerül a szerelmi szál, igaz, egészen visszafogott mértékben. Ezt a vonalat leginkább Dylan képviseli, hiszen ő az, aki a legjobban tisztában van a főszereplők nemi hovatartozásával. Ez annyira így van, hogy a sorozat visszatérő gegje, amikor egyes szereplők rácsodálkoznak Alek vakságára, miközben ők – jellemzően női karakterekről beszélünk – az első néhány jelből felismerték a helyzetet. A Leviathan tehát egyáltalán nem válik szirupossá, a történet érzelmi oldala csak annyira jelenik meg, hogy hozzátegyen a főhősök jelleméhez, de ne jelentéktelenítse el személyiségük többi aspektusát.

A Leviathanon érződik, hogy regényadaptáció; a tizenkét epizód a trilógia mindhárom kötetét érinti, és néhány kisebb módosítás mellett meglehetősen sommásan foglalja össze azok cselekményét. Ezért az egyes epizódok térben és időben jókora ugrásokkal haladnak előre. Így történhet meg, hogy Dylan meglehetősen hamar beküzdi magát a Leviathan legénységébe, vagy, mint fentebb említve volt, hogy nem értjük, mit csináltak a szereplők az alatt a két és fél év alatt, amíg az Egyesült Államok a háborúba való belépés mellett döntött. Az is hamar látványossá válik, hogy óriási távolságok között ugrálunk. Az Osztrák-Magyar Monarchiából – vélhetőleg Bécsből –, illetve Nagy-Britanniából – gyaníthatóan Londonból – eljutunk Svájc környékére, aztán megfordulunk Isztambulban, teszünk egy fordulót Oroszországban, a tunguszkai becsapódás helyszínén, majd New York műfényes pompájában is gyönyörködhetünk.

Szerencsére ez nem rontja el az élvezetet. Ugyanis a tér- és időkezeléstől eltekintve az alkotóknak láthatóan gondja volt arra, hogy a Leviathan egy önmagában élvezhető, koherens sorozat legyen. Az ötletgazdag fiktív világ Scott Westerfeld fejéből pattant ki, a grafikai megjelenítés viszont a sorozat létrehozóinak képzelőerejét és kreativitását dicséri. A gépi és biológiai technológia gyönyörűen van ábrázolva. A cselekmény nagyokat ugrik, de nincs jelentős hiányérzetünk, mindig képben vagyunk, mi miért történik. Az alternatív történelmi környezet szintén kellemes „mi lett volna, ha” élményt ad, miközben érintőlegesen be-bekapcsolódunk a történelem valódi eseményeibe, ismerős nevekkel találkozunk.

A karakterek is kompetensen lettek kidolgozva. Jellemük átélhető, döntéseik, cselekvéseik megérthetők, a közöttük meglévő kötelékek, dinamikák működnek. Továbbra is a young adult történetek szintjén maradunk a jellemábrázolásban, ami nem lekicsinylés, egyszerűen csak befogadható, fogyasztható módon formálták meg őket az alkotók. Talán Volger annyiból kakukktojás kicsit, hogy nem valósítja meg azt a potenciált, ami rejlik benne. Az ő régimódi, államérdek-központú gondolkodása remek kontraszt Alek friss, ösztönös, szívből jövő döntéseivel, de valahogy csak annyit látunk belőle, hogy egy durcás figura, aki hiába próbálja megfékezni zabolátlan tanoncát. Nyilvánvaló, hogy több van benne, és az általa képviselt szemlélet sem intézhető el egy legyintéssel. Viszont a néző kevés támpontot kap, hogy megértse az ő nézőpontját.

Verdikt

Az utóbbi időkben a Netflix számos remek, élvezetes animációs sorozatot hozott. A Blue Eye Samurai és a Wolf King nem hibátlan, de összességében rendkívül élvezhető sorozatok a streaming kínálatában. Ebbe a sorba kiválóan illeszkedik a Leviathan, amelynek tizenkét epizódja egy regénytrilógia adaptációja létére nem kelt hiányérzetet: saját jogán élvezhető, izgalmas alternatív történelmi steampunk sorozat, ami a két főhős személyes kihívásai mellett érintőlegesen az emberiség néhány fontos dilemmáját is érinti.

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.