Egyszerűen, nagyszerűen nagyszerű – Blue Eye Samurai kritika

Az elmúlt évek Netflixes filmdömpingje rendesen megtépázta a szolgáltató, mint „prémium tartalomgyártó” renoméját. Ám van náluk egy szegmens, ahol a mennyiség eddig nem ment látványosan a minőség rovására. Animációs fronton eddig nem igazán sikerült mellélőniük. A Netflix saját gyártású/forgalmazású anime, vagy animére hajazó sorozatai rendre nagyot mennek mind a nézők, mind a kritikusok körében. Ezt a siker szériát pedig A kék szemű szamuráj (Blue Eye Samurai) sem töri meg.

Sőt Michael Green – Amber Noizumi házaspár sorozata nyugodtan helyet követelhet magának a szolgáltató legjobb (nem feltétlenül) animált tartalmai között.

A XVII. és XIX. század közötti Edo korszak gazdaságilag és kulturálisan is Japán egyik legsikeresebb időszaka volt. Ám egybeesett a sakouku, azaz a külvilágtól való teljes elzárkózás idejével is. Ez azt jelentette, hogy nem pusztán japán nem folytatott külkereskedelmi és –politikai kapcsolatokat, de európai/keresztény ember legálisan nem is tartózkodhatott az országban. Négyen azonban ennek ellenére az országban maradnak. Féktelen tobzódásuk során pedig az egyikük megerőszakol egy japán nőt, akinek gyereke születik.  A félvér fattyú egész életét meghatározza a származása miatti megvetés, a kirekesztés és a gyűlölet.  Így felnőve Mizu bosszút esküszik. Elindul, hogy felkutassa a négy fehér ördögöt, hogy rajtuk vegyen revansot élete minden nyomorúságáért.  

Legerősebb kritika, ami A kék szemű szamurájjal szemben felhozható, hogy láttuk már. Legalábbis részleteiben mindenképpen, cselekménye ugyanis jól ismert műfaji filmes toposzokból építkezik. Ahogyan karakterei is ismert típusfigurák: a főhős a western/szamuráj filmek tipikusan mogorva, szótlan szűkszavú harcosa (egy csavarral).  Hozzácsapódik majd egy kissé ügyefogyott, de jószívű és lelkes segítő, hogy együtt szálljanak szembe a félelmetesen ördögi gonosztevővel. Utóbbinak a terve természetesen sokkal monumentálisabb, mint gondoltuk, így végül a főhős küldetésének is jóval nagyobb tétje lesz a személyes bosszúnál. De persze a sztoriba csatlakozik egy hercegnő, egy mogorva mentor és pár, aljas, alakoskodó, hatalomittas sunyi tanácsadó is.  Ahogyan maga a Mizu története is főleg a jól bejáratott „a hős útja” séma szerint alakul.

Itt-ott ugyan belekóstol a kirekesztés és rasszizmus témáiba, de igazán mélyen nem foglalkozik ezekkel, csak annyira, ami a cselekményt előreviszi. Azonban a környezet miatt mindenképpen üdítő és friss ábrázolás, hogy a rasszista megkülönböztetés nem pusztán fehér-fekete viszonylatban létezik. Hanem bármilyen olyan társadalmi közegben, ahol az egyik rassz/nép társadalmilag (és gazdaságilag) a másik fölé tud kerekedni. (Tehát Japánban létezhet a fehérek hátrányos megkülönböztetése. De például napjaink USA-jában ez értelemszerüen nehezen valósulhatnak meg ázsiaiak, vagy bárki által.)

Ám a többek között a Logan – Farkas, a Szárnyas Fejvadász 2049 és a Szeánsz Velencében írójaként ismert Green és felesége sorozata egészen remekül fűzi össze ezeket az elemeket. Nagyszerű, dinamikus tempóban, üresjárat nélkül mesélnek. Úgy, hogy közben szépen árnyalják a szereplőiket. Bár ezek jó része nem igazán lép lényegesen túl a kezdeti dimenzióikon, az írás minőségének és a nagyszerű, karizmatikus (eredeti) szinkrongárdának köszönhetően nem fárasztó sablonfiguraként jelennek meg.  A Blue Eye Samurai egy nagyon szépen és precízen összerakott műfaji alkotás. Ami bár jó részt hozott anyagból dolgozik, nagyon jól ismeri azt. Pontosan tudja, hogy mi, mikor és hogyan működik. Ennek megfelelően pedig remek érzékkel is használja ezeket a narratív fogásokat. Még, ha a karakterek egy-két kisebb konfliktusa olykor nagyon enyhén időhúzósan erőltetettnek is hathat.

A kék szemű szamuráj látványvilága egész egyszerűen szenzációs. Az animáció elképesztően dinamikus, folyamatos. A harcok lélegzetelállítóan feszesek, de közben mindvégig pontosan követhetőek. Az atmoszféra egészen magával ragadó. Ennek egyik faktora az itt-ott felcsendülő rockszámok. Ezek bár abszolút jó érzékkel lettek összeválogatva, elsőre kissé erőltetnek tűnnek. A Kill Billből ismert Battle Without Honor or Humanity felcsendülése még enyhén olyan, mintha utólag került volna a sorozatba (mert mostanában divatos modern playlistet rakni.) Ám a sorozat végén hallható, visszatérő For Whom the Bell Tolls japán feldolgozása már abszolút jól illeszkedik a koncepcióba.

Hanem, hogy a történetmesélési technikájában is több okos és egyedi húzása van. Amikor Mizu és riválisa közötti első párbajt vázlatokkal illusztrálja, az tökéletes lefestése annak, hogy a legtöbb (szamuráj) kardpárbaj valóban fejben dőlt el. Ahogyan az ötödik rész bunraku előadása remekül dobja fel a „tipikus évad közepi flashback” rész felépítését. Épp ez az a pont – a főhős árnyalásával -, amikor az addig inkább „jó, jó” sorozat szintet lép.

Ha a sorozat az évad végén ténylegesen véget ér, akkor is egy remekbe szabott, több-mint korrekt bosszúfilmmé állt volna össze. Ám kicsit sem bánjuk, hogy ez nem történik meg. Noha, hasonlóan az évad közeli fordulatokhoz, úgy a végső csavar sem teljesen váratlan, egy potenciálisan roppant izgalmas második évadot vetít előre. Várjuk.