Fate/Zero kritika – Pillantás az animék nyúlüregébe

Az animés körökben mozgók számára hamar ismerős lehet a Fate univerzum neve, mert jóformán minden oldalon megtalálni. Rengeteg sorozat, képregény, játék kötődik hozzá, többek között egy népszerű, gatcha rendszerre épülő MMORPG, a Fate/Grand Order is. A vélemények róla megoszlanak – hűséges és kiterjedt rajongótábora van, de sokan emlegetik kicsit negatív felhanggal is a hullámzó minőség, valamint esetenként a rengeteg genderbending (történelmi karakterek nemének megváltoztatása) és fanservice kapcsán.

A sorozatok közül jónéhány megérkezett a Netflixre is – ezek közé tartozik a 2011-es Fate/Zero. Bár nem az első Fate animesorozat volt (ez a cím a 2006-os, visual novelen alapuló Fate/Stay Nightot illeti), de időrendben a Zero játszódik a legkorábban, tíz évvel a Stay Night cselekménye előtt. Alapjául egy azonos című light novel (általában gazdagon illusztrált, egyszerű leírásokkal dolgozó regény, Japánban különösen elterjedt) szolgált, és jóval sötétebb hangulatot kapott, mint folytatásai, ami eléri, hogy akkor is érdemes lehet megismerkedni vele, ha az ember tart magától az univerzum „nyúlüregétől”.

A Fate/Zero története szerint a világban a nagy máguscsaládoké a hatalom, és az emberek mágikus ereje dönti el, hogy hol a helyük a társadalomban. A legnagyobbak fényűző életet élnek, de örökké próbálják lenyomni egymást a sárba. A gyengécske, vagy mágiával nem rendelkező vérvonalaknak pedig jellemzően szegényebb, megvetettebb sors jut. A világban elterjedt gyakorlat, hogy időnként tartanak egy úgynevezett Grálháborút, amikor hét mágus megvív egy különleges ereklye, a Szent Grál birtoklásáért, amiről azt mondják, teljesíti a győztes egyetlen kívánságát, akármi is legyen az. A hatalma pedig lehetővé teszi a kiválasztott versenyzőknek, hogy megidézzenek egy-egy ősi szellemet, egy szolgát, akit irányíthatnak a küzdelemben…

A két évad során mind a hét versenyzőt megismerjük kicsit, a szolgáikra – akik jellemzően mitológiai, illetve esetenként történelmi karakterek fantasy átdolgozásai – pedig még több időt szánunk. Ám ahogy eljutunk a második évadig, azért kikristályosodik, hogy a Fate/Zero főleg két szereplőre, Emiya Kiritsugure (a Fate/Stay Night főhősének, Emiya Shirónak a fogadott apjára), és az egyház egyik emberére, a fiatal pap Kotomine Kirei-re fókuszál.

Kiritsugu ugyan határozottan nem jó ember – már az is sokat elmond, hogy hamar megtudjuk róla, bérgyilkos volt – de sok szempontból nagyon megérthető, és igazából szerethető főhős. Kétségbeesetten próbál a nagyobb jóért küzdeni, önzetlenül cselekedni.Kíméletlenül ragaszkodva hozzá, hogy a cél szentesíti az eszközt, és bevetve mind az erejét, mind az intellektusát. Ugyanakkor rajongásig szereti a családját, folyamatosan vergődik a bűntudattól. Lelkileg és fizikailag is kiprésel magából mindent, ami egy alapvetően naiv és idealista álom eléréséhez kell. A szolgája, Arthur Pendragon (a sorozatban Artoria Pendragon – a Fate-ben egyébként rendkívül népszerű karakter a Pendragon legenda nemet váltott főhőse), igazából egyfajta élő lelkiismeret is. Ő az a karakter, aki végig végletesen morális, önzetlen, és tényleg lovagias figuraként jelenik meg, teljes mértékben elítélve Kiritsugu sötétebb döntéseit. 

Kirei vele szemben első látásra egészen higgadt, kissé rezignált fiatal papként jelenik meg, akit ide-oda löködnek az életében. Nincsenek céljai, de igazán sötét múltja sem. Azonban a történet előrehaladtával, Kirei újabb és újabb morális mélységekbe zuhan, ahogy a Grálháborúban megismerkedik a főnöke szolgájával, Gilgamesh-sel. A történet első felében sötét hangulatú, kísértő beszélgetések és moralizálás zajlik le kettejük között, közben viszont Kirei egyre jobban elmerül manipulációk, vérszomj és a szadizmus világában. Miközben Kiritsugu a szükséges rosszat is elfogadva küzd jól definiált célokért, Kireinek nincsenek valódi céljai – ő át akar törni minden korlátot, legyőzni az elfojtást és a háttérbe szorítottságot, ami végigkísérte az életét. Ez végsősoron egy rendkívül pusztító és rosszindulatú emberré teszi. A szolgák között ugyanolyan szép a kontraszt, mint a két mágus esetén – míg Artoria a lelkiismeret, Gilgamesh maga a kisördög a vállon, aki húzza magával a mesterét. 

Kapunk még egy kicsit oldottabb, coming of age hangulatú mellékszálat az egyetlen kamasz versenyzővel, a gyengécske mágus Waver Velvettel, aki Nagy Sándort kapja társnak. Egy szívszorító tragédiát Kariya szálán, aki a szerelmét és annak kislányát akarja kimenteni hataloméhes apja karmaiból, ezért mindent feláldozva vállalja a küzdelmet. Sőt, végsősoron még egy halvány szerelmi szál szerűségre is van időnk Artoria, és egy másik szolga, az ír mitológiai hős Diarmuid Ua Duibhne között. Az egyes szálak között nagyon szépen oszlik el az idő – bár a Fate/Zero általában sötétebb hangulatú, sok ponton dolgozik klasszikus Death Game elemekkel, érezni, hogy senki nincs igazán biztonságban, mégis könnyű gyorsan végigmenni rajta, mert izgalmas, és tudja, hogy hol vegyen elő könnyedebb témát, könnyedebb karaktereket. A végére ez az oldás azért eltűnik, a második évad zárása felé nagyon elindulunk a sötét és filozofikus irányba, de eddigre már nem is zavaró, mert várjuk az erős finálét.

A sorozat a komoly témákat is jól dolgozza fel:bár messze nem a legvéresebb animék közé tartozik, de ahol éppen brutális és megrázó dolgokat kell bemutatnia, ott brutális és megrázó. Többször is kimondásra kerül, hogy a sorozat témája valahol pont az emberi sötétség, és ezzel kapcsolatban nem is finomkodik.Tényleg rá akarja ébreszteni a nézőt, hogy milyen gonoszságokra lehet valaki képes egyetlen kívánságért. Amikor viszont arra kerül a sor, képes pillanatok alatt érzékennyé válni – Kiritsugu és a felesége, Iris kapcsolata fájdalmas, furcsa, de a maga módján nagyon szép. Artoria és Diarmuid dinamikája végtelenül bájos és sokszor vicces, Waver Velvet és Nagy Sándor néha már apa-fia hangulatú barátsága pedig egy üde színfolt.

Az animében ábrázolt mágia szintén kreatív. A Fate univerzum világképe rendkívül bonyolult, és sokszor elég inkonzisztens is, és ez az egyik legnagyobb ok, amiért újoncként nehéz becsatlakozni: amennyiben viszont a Fate/Zerót önálló sorozatként nézzük, ez a probléma még nem áll fenn. A mágia inkább hasonlít a klasszikus alkímiára, mint a Harry Potter féle varázspálcás változatra. A máguspárbajokban is rengeteg az ötletes megoldás, de nem ritka, hogy a varázslat annyiból áll, hogy az adott karakter kémcsövek között ül, és számol. Akadnak látványos és csillogó pillanatok, de néha pont attól érezzük életszagúnak és elképzelhetőnek a Fate/Zero világát, hogy még a fantasy elemek is tudnak kicsit reálisabbak lenni. 

A mitológiai háttér kidolgozott, és a bemutatott hét szolga karaktert ügyesen csavarták ki. Nem csak Artoria, hanem mindegyikük változik az ihlető figurához képest, de egyik sem logikátlanul. Ha a néző elég nyitott, a Fate/Zero kiváló inspiráció arra is, hogy kicsit felcsapjuk az ír mondákat, ismerkedjünk a sumér történetekkel, vagy éppen néhány történelmi eseménybe ássuk bele magunkat mélyebben. 

A zene és az animáció ugyan nem kiugró az animék között, de a Fate univerzum sorozatai közül annak ellenére is az egyik legjobb, hogy már nem mai darabról van szó. Jó nézni, a karakterdizájnok általában izgalmasak, de nem túl elnagyoltak, szépen összesimulnak a sötét hangulattal. A zene pedig sok ponton kifejezetten jól sikerült – a második évad openingje, Kalafinától a „To the beginning” kiválóan eltalált dalszöveget kapott, ami jól reflektál Kirei és Kiritsugu konfliktusára.

A Fate univerzum bár tényleg hatalmas, rémisztő, és hullámzó, igazi animés nyúlüreg, de azért ezzel a sorozattal bele lehet pillantani úgy, hogy a néző megszeresse egy kis szeletét. Remek karakterek, fájdalmas, de izgalmas mondanivaló és filozófiai kérdések alkotják, amikkel érdemes megismerkedni.