Sajnos rögtön azzal kell kezdenem, hogy elmondom: nem a The Last of Us második évad kritikájának megírása került hosszú időbe, hanem a szezon végignézése. A világ egyik legelismertebb videójátékának adaptációja a második évadra a streaming sorozat műfaji szemszögéből is egy zsenge, bátortalan erőlködéssé vált. Ugyan filmes esztétika szempontjából jól néz ki, de sajnos a hét epizód alatt nem tud sem a vontatott, az évad egészét tekintve unalomba fulladó cselekményével, sem a nagyon rosszul hangolt karaktereivel kikecmeregni a középszerűségből. Spoileres kritika.
Ha nagyon drámai szeretnék lenni, akkor el kell mondanom, hogy valahol szomorúsággal tölt el, hogy a szóban forgó Max-os/HBO Maxos presztízs sorozat második évada – amely egyben az egyik kedvenc játékomnak az adaptációja is –felett összességében negatív véleményt kell megfogalmaznom. Pedig a The Last of Us sorozat olyan jól indult!
Ahogyan azt az előző évad kritikájában is megfogalmaztam, azért szerettem Craig Mazin The Last of Us adaptációjának első évadát, mert bár kissé giccsesen, kissé elhadarva, de összességében szépen, elegánsan ültette át az általam ugyan annyira nem kedvelt első részt a filmművészet médiumába. Úgy gondolom, sikeresen konvertálta át a videójátékok interakcióra épített történetvezetését a sorozat formátummal kompatibilis cselekménybe. Nem volt ugyanaz, máshogy volt jó, ám mégsem engedte el az alapanyag narratív célját és identitását.
Ahogy említettem, az első évad forrásául szolgáló játéknak én nem adok helyett a kedvenceim panteonjában, viszont a The Last of Us Part 2 – ami az alapja a második és a majd érkező harmadik évadnak – abszolút a kedvenceim közé tartozik, éppen ezért nagyon nehéz elvonatkoztatnom, pusztán sorozatként értékelnem, elemeznem a második évadot, pedig így lenne helyes. Ugyanakkor ehhez hozzá kell tennem, hogy az évadnak sorozatként is ugyanaz a baja, mint adaptációként: mintha nem értené, nem tudná, hogy miről szeretne szólni és azt hogyan mesélje el. Annak ellenére gondolom így, hogy véleményem szerint a jó adaptációnak nem kell szolgainak lennie, elférnek benne új és más aspektusok, megközelítések. Viszont nehéz nem dühös csalódottságba fordulni akkor, amikor ott van egy kiváló alapanyag, aminek egy rosszabb, utcai szóhasználattal „temus” változatát kapjuk meg, ráadásul úgy, hogy a sorozaton maga a játék történetének kreatív vezetője, Neil Druckmann is dolgozik.
Szeretném, hogy nehéz dolgom legyen a The Last of Us második évadának értékelésével, de sajnos nincsen. Szeretném szeretni, de a csalódás érzése erősebb, már csak azért is, mert magamra erőltetve az alapműtől történő elvonatkoztatást és streaming sorozatként vizsgálva és értékelve hiába látszik rajta a büdzsé, az akarat, de nem tud több lenni egy vizualitásában profi, tartalmában erőtlen iparos munkánál.
Adaptációként nézve pedig az évad egyenesen célt tévesztett, szubsztanciát és impulzust nélkülöző, harmatos nyünnyögés lett, ami nem tud sem érdekes, sem izgalmas lenni pár pillanaton kívül.
Az Ellie-mentőakció után 5 évvel…
Joel és Ellie mondhatni gyökeret eresztett Jacksonban, de a viszony érezhetően megromlott közöttük. Az ok Joel pragmatizmusa és túlélési ösztöne, ami nem igazán kompatibilis Ellie tinédzserkorból felnőttségbe evolváló morális iránytűjével, amellett, hogy a fiatal lány valahol még mindig egy traumatizált gyerek tele egzisztenciális kérdéssel, amire az egyetlen megkapott válasza a semmi, így folyamatosan keresi a célját, például a járőrözésben. S az egyetlen apaképe is úgy tűnik, megbízhatatlan, az értelmezése szerint már-már gazember. De legalább ott van mellette barátja és „szerelme”, Dina, akinek már csak a jelenléte is fényes gyertyafény a jacksoni élet sötét esti vacsoráinál. – Ebben a durcás útkeresésben telnek Ellie mindennapjai, miközben Joel próbál újra közel férkőzni hozzá, amellett, hogy építőipari szakemberként hasznos tagja a városnak, suttyomban pedig pszichológushoz jár, mert nincs bírása azzal az emocionális turmix-szal, hogy Ellie elhidegülése a saját döntéseinek következménye, ugyanakkor makacsul ragaszkodnia kell ezekhez a döntésekhez, mert ezt csinálja egy apa. Ha az érzelmi kavalkádtól eltekintünk, mindkettőjük élete idilli a körülmények kontextusában, és nem is sejtik, hogy hamarosan mindkettejük hozzáállásának meg lesz a böjtje.
Ugyanis távolból a várost egy kisebb csapat figyeli, vezetőjük egy fiatal lány, Abby. Keresnek valakit, nevesül Joelt. A lány bosszúhadjáraton van, ugyanis ő az, akinek az apját – az egyetlen embert, aki elkészíthette volna „Ellie-ből” az ellenszert – Joel agyonlőtt az etikai szempontból még Ellie által is vitatott mentőakciójában. Abbynek szerencséje van. A hóvihar és a fertőzöttek rohama okozta körülmények összehozzák őt a bosszújának tárgyával, a „szerencse” pedig annyira neki kedvez, hogy egyenesen sikerül csapdába csalnia a férfit, ahol aztán a barátai segítségével elkezd revansot venni egy sörétes puska és egy golfütő segítségével. A fináléra, Joel halálára érkezik az őt kereső Ellie, akivel Abby barátai akaratlan végignézetik kvázi fogadott apja halálát, akit az elmúlt években haraggal és csenddel büntetett. Abby a szemet szemért elvet szigorúan követve pont annyi szemet vett vissza, amennyit elveszített, így Ellie-t és a még Joellel érkező Dinát életben hagyja. Ellie-ék természetesen nem hagyják annyiban, kisvárosi huzavona után Abbyék nyomába erednek, mert a szemet szemért elv mindig addig működik, ameddig maradnak szemek a szemgödrökban.
Egy ígéretes koncepció elvesztegetése…
Nem tudom eltagadni, hogy a The Last of Us második évada ígéretesen és lendületesen indul. Miután a sorozat szépen exponálja a főszereplők és az új mellékszereplők pozícióját és viszonyaikat egymáshoz, ezzel kényelmes közeget teremtve a karakterdrámának, rögtön feszített tenyérrel csap a lecsóba. Érkeznek Abbyék, lavinaként zúdulnak a kattogók és a “begombázott” zombik Abbyre, Joelre, Dinára, de még Jacksonra is. Azt sem tudjuk, kikért kellene jobban izgulni. Még csak a második résznél tartunk, de már lekarmol az ideg a seggünkig. Izgulunk Joelért, izgulunk Jacksonért és a benne élő jó emberekért. És amikor azt éreznénk, hogy minden rendben van, jön az érzelmi sokk: Joel térdét egy sörétessel levesesre forgácsolják, majd egy láthatóan alacsony, vékony lány egy relatíve vékony éllel rendelkező golfütővel Ellie szeme láttára agyonveri, majd nyakon szúrja. Hatalmas fordulat, Ellie lesújtva, a néző lesújtva, Ellie dühös, a néző dühös. Mindketten vért akarnak inni Apuért, Apu emlékére. De sajnos a néző szárazon marad, szárazon maradtam.
Jöttek a további epizódok, és egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy ez a sorozat nem csupán unalmas, de nagyon rosszul gyúrja ismerős, de mégis új formába az alapanyagát. Egyenesen azt éreztem, hogy nem érti a karaktereit abban a szituációban, amibe belehelyezi őket. Először azt gondoltam, hogy képtelen vagyok elvonatkoztatni a forrásanyagtól, de minél tovább agyaltam rajta, arra jutottam, hogy Craig Mazin és Neil Druckmann ezt elbaltázta. Sorozatként nem működik jól a sztorijuk, és ami elgáncsolja, azok a karaktereik. A történet lényege.
Ugyanúgy, de részleteiben máshogy akarták elmesélni a játékot, de sajnos a végeredmény butább, és ami a legszomorúbb, zsenge lett.
Eleve rossz döntésnek gondoltam azt, hogy már az elején leleplezik Abby szándékát, mivel ezzel elvették a meglepetés letaglózó, ízfokozó hatását azoktól a nézőktől, akik nem tudták, mi fog történni, mert nem játszottak a játékkal és nem olvasnak játékokkal kapcsolatos híreket, cikkeket. A dramaturgiája a szituációnak így is működött, de eléggé kiszámíthatóvá tette a második epizód nagy, tragikus csavarját. – Ez természetesen kis szőrszálhasogatás, az igazi probléma az évaddal valójában Ellie karaktere. Bella Ramsey működött az első évad vadóc, de alapjában véve elárvult, traumatizált gyermek szerepében, akire rá van kényszerítve a felnőtté válás egy szörnyetegek uralta világban, viszont az idős, nagykorúvá váló Ellie szerepére már nem volt jó. A színészi kvalitásai valószínűleg alkalmasabbá tették volna a karakter megformálására, azonban egyik oldalról szörnyen gyermeknek néz ki, másrészt a forgatókönyvnek, a párbeszédeknek és a rendezésnek van egyfajta infantilizáló hatása, mely nyálkás ködként kúszik a karakterek köré a cselekmény legfontosabb pontjainál. Legnagyobb hibája, hogy a történet mintha elfelejtené, hogy miről akar és kell szólnia a saját ígérete szerint: a bosszúról és az azt okozó önpusztító erőszakspirálról.
A cél valószínűleg az lehetett, hogy a nézők érezzék, hogy egy gyerekről van szó, így gyerekként is viselkedik akkor, amikor tud, csak sajnálatos módon ezzel pont a cselekmény hatásmechanizmusait és a narratív üzenet súlyát herélték ki, vették el annak esszenciáját. Ez az esszencia pedig a mételyező gyűlölet, a mardosó bűntudatból és bosszúvágyból sarjadó düh és vérszomj, ami nem csupán a célját pusztítja, de önmagát is. – Ez az, ami ebből az évadból gyakorlatilag hiányzik, vagy nem átélhető. Sőt, bizonyos pillanataiban átvált valami poszt-apokaliptikus romantikus road movie-ba.
A forrásanyagot átlengi a harag. Ellie nagyon mérges és nagyon le akarja vadászni Abbyéket, emiatt felelőtlen és nem csak magát, de a társát, Dinát is veszélybe sodorja, amellett, hogy kegyetlenül gyilkol. Ezzel szemben a sorozat elkezd fókuszálni az édes, romantikus nyáladzásra Dinával, amit sikerül megfejelniük a szivárvány zászlós indokolatlan, implicit identitáspolitikai szempontból állásfoglaló „Apa leszek” szöveggel, amikor Ellie megtudja, hogy amúgy Dina várandós, tehát a bosszúvágya és annak kielégítésére tett lépéseinek jóval nagyobb tétje van már. A szituáció bornírtságát növeli, hogy mindez az után történik, hogy éppen a krízis közepén hirtelen felindulásból elkövetett, édes szerelmes szeretkezés utáni reggeli “kuckózásban” vannak.
Mielőtt a liberálisabbak elkezdenék fenni a késeket, nem az a bajom, hogy egy explicit egynemű kapcsolat van a sorozatban, vagy a szivárványzászló. Az indokolatlan, elviekben érzelmi szituációidegen, tartalmi szempontból bárgyú, nyálas nyünnyögés zavar, aminek tényleg semmi értelme nincs azon túl, hogy az alkotók szeretnének összekacsintani a közönség részét alkotó speciális közösséggel.
A tippem az, hogy ez a közösség tagjainak zöme is jobban preferálja a jó írást az ilyen üres, buta leereszkedésnél. Jobban preferálnák az érdemi párbeszédeket annál, mint amelyeket ebben a sorozatban találunk, de természetesen ez csak az én tippem.
Ebben a koncepcióban a karakterek részéről, de még a történeti szempontból sincs helyzetfelismerés, valódi, mély torzsalkodás a belső farkasok között a várandós Dina vagy az édes bosszú témakörben. Helyette joviális hangulatú, „menjünk tovább, vagy maradjunk” szeretetben teljes fecsegés van. Mintha amúgy csak kirándulni indultak volna el Jacksonból. Az évadban Dina jobb, dühösebb, okosabb, eltökéltebb Ellie, mint Ellie (amellett, hogy az Abbyt játszó Kaitlyn Dever is jobb Ellie lenne, mint Ramsay). Emiatt a kis románc miatt lényegében kukázták a karakterdrámát, azt, ami a fűszere, a gerince a cselekménynek. Ebben az évadban Ellie-nek szörnyeteggé kellett volna válnia. Arról kellene szólnia, hogy abban a világban nagyon könnyű rossz emberré válni, aminek az a következménye, hogy elkövetőkből ok-okozati rendszerben válik áldozat, az áldozatból pedig pillanatok alatt főgonosz lesz. De ez kimarad, mert az évad valójában gyáva. Nem mer nyíltan erőszakos lenni, nem meri a főhősét elsüllyeszteni a mocsárban igazán. Ellie ugyan gyilkol, de nincs jelen a gyűlölet, helyette egy kislány van, aki mérgében meggondolatlan dolgokat csinál, aztán szembesül velük. Ellie inkább tűnik a körülmények áldozatának, mint céltudatos gyilkosnak. Ismételten el kell mondanom:
A The Last of Us második évada puha, pedig nagyon keménynek kellene lennie.
Már csak annak okán is, ahogyan utólag árnyalja Joelt. Visszatekintésekben mesél az évad arról, miért is romlott meg Ellie viszonya Joellel, bemutatva azt, hogy Joel bár kegyetlen a külvilággal, de nagyon jó és szerető apa. Azt teszi, amit más is tenne, amit az apáktól elvár a világ: védi a gyermekét, ha kell annak az árán is, hogy soha többé nem érezheti a poronty szeretetét. Maga a karakter döntése természetesen összetett és legalább két korsó sörös téma, de a hangsúly ebben a történetben azon van, hogy apaként milyen Joel és miért lehet együtt érezni Ellie-vel, miért lehet rácsatlakozni az ő mérhetetlen haragjára.
Viszont ez a harag nem létezik az évadban igazán. Nem tudja manifesztálni a forgatókönyv.
A karakterizáció aspektusa mellett sajnos maga a cselekmény sem túlságosan izgalmas. Sőt, a szerkesztése néha kifejezetten ugrál, ami miatt sokszor érződik slendriánnak. Karakterek túl gyorsan jutnak el A-ból B-be, majd vissza A-ba. Mondhatjuk, hogy a sorozat leginkább akkor működik a legjobban, amikor Ellie és Joel interakcióival foglalkozik.
Viszont az évad nagy része Ellie-ékről szól, azonban néha vált arra a csoportra, amelyhez Abby tartozik. Az epizódok sok esetben világépítéssel foglalkoznak, megágyaznak olyan szálaknak, amelyek a következő évadban kapnak majd fókuszt. Bevezeti a sorozat a sebhelyeseknek gúnyolt Szerafiták és az egykori FEDRÁ-sok és Tűzbogarakból verbuválódott Farkasok háborúját, bemutatnak pár karaktert, prezentálják ezen csoportok erőszakosságának mértékét, de mind-mind szörnyen tölteléknek érződnek az említett okok miatt: majd a következő évadban nagyon teret és több értelmet nyernek.
Craig Maizinéknek igazából sikerült összehozni egy olyan második évadot, ami valójában egy felvezetője a harmadik évadnak.
Az akció az évadban kevés. Még kevesebb kattogó, ami egy zombis poszt-apokaliptikus sorozattól kicsit furcsa, igaz, maga a történet inkább szól az emberi hitványságról, esendőségről, mint a zombiirtársról.
Viszont fontos megemlíteni, hogy az évad jól néz ki. Abszolút igényes díszletekkel, CGI-jal. A jacksoni invázió például kifejezetten jól néz ki, látványosan komponált akciószekvencia pont akkora volumenben, amit elvárnánk. Emellett rengeteg hangulatos pillanata van az évadnak. Meglepően jól adja vissza a játék helyszíneinek vizualitását. Valóban egy prémium, egy presztízs sorozat tárul elénk kiváló fényképezéssel, de sajnos ez nem tudja ellensúlyozni a hiányosságait.
Verdikt
Az évad végére érve nem tudok meglepődni azon, hogy a The Last of Us elveszítette a második évadra a közönségének a felét. Sorozat egyszerűen nem motiválja a nézőit abban, hogy érdekeltek legyenek a nézésében, mert nincs egy olyan aspektusa sem, ami ne lenne valamilyen módon lapos, elnagyolt. Hiányzik belőle a momentum, az erő. Nincsenek jó karakterdrámái, dialógusai, egyszerűen egy kiüresített, hétköznapi zombimentes zombis sorozat, ami egy tragédiát akar megragadni, de csak egy marék bárgyúságra tud rámarkolni. Ironikusan az évad végén Abby Ellie-hez intézett szavai mintha ítélete is lenne az évadnak:
A nézők életben hagyták a sorozatot, de Craig Mazin és Neil Druckmann ezt elpazarolta.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
