A szamuráj dala-kritika – Ez a sorozat szándékosan ennyire rossz?

1860-as évek, Kiotó. Japán egyik legkaotikusabb, legvéresebb, de leginkább romantizált időszakának küszöbén állunk, közeleg a Boshin-háború, ami a Tokugawa-sógunátus uralmának végét (ezzel szamurájkor végét) és a Meiji-restauráció kezdetét jelenti. Kiotó ekkoriban Japán fővárosa, ahová Edóból, egy kis dojóból érkezik néhány – tipikusan paraszti származású – fiatalember, azzal a célkitűzéssel, hogy szamurájként a sógun szolgálatába álljanak. Belőlük lesz később a Shinsengumi (szó szerint „újonnan megválasztott osztag”), ami lényegében egy kicsi, erőszakos rendőri különítményként működik az utolsó években, de belesodródik a hatalmi harcokba is. A Shinsengumi sorsa olyan mélyen összefonódott a szamurájvilág sorsával, hogy a Boshin-háború is az ő egyik vezetőjüknek (a parancsnokhelyettesből lett parancsnok Hijikata Toshizónak) halálával ért véget. 

Már a leírásból is sejthető: a Shinsengumi hálás alapanyag, ha valaki a szamurájokról akar mesélni. Bár a valóság aligha volt kifejezetten csillogó, a történetük szinte emlékeztet az európai lovagmesékre: a szegény, rang nélküli fiatalok, akik arról álmodnak, hogy az uralkodó szolgálatában nagy harcosok lesznek, és szigorúbban követik a szamurájok kódexét, mint sokan, akik annak születtek. Többen koruk legjobb kardforgatói között voltak, megjelentek a legfontosabb csatatereken, és a kevés túlélőjüknek köszönhetően, rengeteget tudunk az életükről, anekdotáikról, hiába kerültek a vesztes oldalra. Pontosan ezért millió és egy adaptáció készült már róluk. A legnépszerűbb talán a Rurouni Kenshin sorozat (itt ugyan csak háttérszereplők – Kenshin a kor egyik híres bérgyilkosának, Kawakami Gensainak az újragondolása –, de Saito Hajime emlékezetes antagonistája és antihőse lett a sorozatnak), de egy időben nagyot szólt a Hakuouki c. otome játék és animesorozat is, sőt, egy kicsit kifacsartabb változatuk még a Gintamában is feltűnik. És még sorolhatnám: filmek, könyvek, animék, sorozatok, képregények, videójátékok tömege emlékezett meg erről a csapatról. Pontosan ezért A szamuráj dala nehéz fába vágta a fejszéjét: a léc, amit meg kellett ugornia, az egekben volt, egyszerűen az adaptációk félelmetes száma miatt. Minden téren lehetett valami, ami jobb nála, tudnia kellett újat, különlegeset mutatni ahhoz, hogy nagyot szóljon.

A sorozat egyébként egy manga, a Chiruran: Shinsengumi Requiem adaptációja. Ezt Umemura Shinya írta és Hashimoto Eiji illusztrálta, és már befejeződött, 2010 és 2023 között futott. A történet lényegében a Shinsengumi teljes útjának feldolgozása Hijikata Toshizo szemén keresztül. A sorozat is nagyjából ezt követi: 1912-ben egy fiatal nő felkeresi az idős Nagakura Shinpachit, a Shinsengumi egyik utolsó túlélőjét, és Hijikatáról kérdezi. A férfi beadja a derekát – elkezdi mesélni a lánynak az ötven évvel korábban történteket. Kiderül, hogy a fiatal Hijikata harcot keresve járt dojóról dojóra, míg el nem ért az edoi Shieikanhoz, ahol ellenfelére akadt a dojo fiatal mesterében, Kondou Isamiban. A veresége után a férfivel és barátaival maradt, hogy elkezdhesse képezni magát, és néhány évvel később közösen indultak Kiotóba, hogy a sógun szolgálatába álljanak.

A történet alapvetően nem lenne rossz: semmi újszerű nincs benne, hasonló, lineáris feldolgozások bőven akadnak (mint például a 2004-es, japán Shinsengumi! c. sorozat, ami egy kifejezetten jó minőségű darab).

Sokszor pedig olyan, mintha a sorozat szándékosan a nézője orra alá dörgölné a tényt, hogy igen, tudja, mi történt a valóságban, tudja, hogy az is érdekes, de csak azért sem úgy meséli el a dolgokat – kikacsintgat anekdotákra, érdekességekre, amiket tudunk a karakterekről, de a következő pillanatban megtöri ezeket a részleteket.

Hijikata maga egy rendkívül középszerű anime főhős. A valós verziójáról viszonylag sokat tudunk, és rengeteg módon lehet hitelesen feldolgozni. Félelmetes, szigorú, híresen kegyetlen ember volt (a Shinsengumi szabályzata a legkisebb kihágást is szeppukuval – rituális öngyilkosság – büntette), aki viszont a kezében tartotta nemcsak magát az osztagot, de a háború végére az egész sógunpárti oldalt is. Mindemellett pedig rengeteg humoros anekdota is kapcsolódik hozzá – tudjuk róla, hogy nagy nőcsábász és általában hiú ember volt, mély barátságot ápolt a parancsnok Kondouval, pocsék verseket írt, sőt, még a kedvenc ételeiről is van feljegyzés. A szamuráj dalának Hijikatája viszont forrófejű, nagy arcú, butácska fiatalember. Az első epizódokban ez még valamennyire megbocsátható, a történet szólhatna arról, ahogy vezetővé válik, ahogy a társai tisztelni kezdik, de a nyolc részből hétben semmi változást nem mutat. Nincs igazán politikai véleménye, stratégiai gondolkodása, komplex filozófiája, nem érződik, hogy ebből az emberből néhány éven belül miniszter lehet. Helyette minden részben emlegeti, hogy csak akkor érzi magát élőnek és „akkor forr a vére”, ha harcol. Tök jó.

Az utolsó epizódokban van néhány jobb narratív döntés, Hijikata elszenved egy traumát, és lesz is miatta egy pálfordulása, de még ez sem igazán viszi reális irányba. Igaz, veszít a forrófejűségéből, kicsit komorabb-komolyabb karakter lesz, de nem igazán válik tisztelhetőbb vezérré. Még mindig nem látni, hogyan, és miért lesz ez az ember annyira meghatározó alak, amennyire a történelemben az volt.

Kondou, a legjobb barát és parancsnok karaktere pedig teljesen elhalványul mellette, jóformán semmi személyisége azon kívül, hogy csapatapuka és aranyos. A színésznek lenne karizmája a szerephez, de folyamatosan félre van állítva. Rengeteg időt kap ellenben Saito, közel annyit van a színen, mint Hijikata maga. A probléma ismét az, hogy őt sem használják ki rendesen. Saito a Shinsengumi egyik túlélője a narrátor Shinpachi mellett, akit viszont hosszú élete ellenére rengeteg rejtély övez. Persze róla is sok anekdota szól, de alig néhányat bizonyítottak; az egyik leghíresebb, amit több adaptáció is feldolgozott, hogy bal kézzel forgatta a kardot – mivel ezt a legtöbb iskola nem oktatja, egy balkezes harcművész komoly előnybe kerülhet egy párbaj során. Azt azonban nagyjából biztosnak tekinthetjük, hogy szigorú, kötelességtudó, és nem túl kellemes személyiségről volt szó, akihez jónéhány halálesetet kötöttek a fő csatákon kívül is. A szamuráj dalának Saitója viszont jókedélyű, tragikus hős, akinek egyetlen gyilkossága sem saját hibájából történik. Egyszerűen csak újra és újra olyan helyzetekbe sodródik, ahol barátokkal kerül szembe, és kényszerből vagy könyörületből kell párbajoznia velük. Különösen bosszantott még a kém, Yamazaki bemutatása, aki történelmi források alapján a csoport legműveltebb tagjai közé tartozott, és akinek elismert civil munkája is volt a Shinsengumiban betöltött szerepén kívül. A szamuráj dalában Yamazaki anyagias, nem túl értelmes férfi, aki gázmaszkban mászik a falak között, és mindenkit is kihallgat, ha a másik fél eleget fizet.

Ugyanakkor, hogy pozitívumot is említsek: A szamuráj dalának egy fénypontja Yamanami Keisuke karaktere, aki Hijikata mellett a másik parancsnokhelyettes volt, és talán a Shinsengumi legtragikusabb figurái közé tartozik. Yamanami tragédiája, hogy 1865-ben ellentétbe került a vezetőség többi tagjával – ennek pontos okára csak teóriák vannak, de a legvalószínűbb, hogy valamilyen morális konfliktusa volt a csoporttal, akik ebben az időben költöztek át a Nishi Hoganji nevű buddhista templomba (a szerzetesek erős tiltakozása ellenére), és a politikai káosz is egyre jobban elsodorta őket. Yamanami a leghíresebb áldozata a Shinsengumi brutális szabályzatának – a konfliktus végül az öngyilkosságával zárult. A szamuráj dalában kezdetben nem tűnik többnek, mint az „okos” karakternek, aki szemüveggel az orrán, papírokkal a kezében összerakja a stratégiát, viszont később ő nagyjából az egyetlen figura, aki tényleg hajlandó felvállalni konfliktusokat, konzisztens a moralitásaiban, és nem biodíszlet Hijikata csapkodásához. Aoi Nakamura pedig színészileg is határozottan a szereplőgárda erősebb tagjai közé tartozik, így ezen sem csúszik el a szerepe. Színészileg érdemel még egy említést Ayano Go is, aki Serizawa Kamót, az egyik fő antagonistát jeleníti meg – neki a forgatókönyv nem segít, a karaktere sokszor inkonzisztens, de látszik, hogy próbálja kihozni belőle a maximumot.

A történelmi pontatlanságok messze túlnyúlnak a karakterizáción.

Egyértelműen vannak elemek, amelyek az animés környezetből, a manga dizájnjaiból adódnak (Saito fehér, vagy Serizawa vörös haja). Ehhez hasonló furcsaságok a Kenshinben is akadtak (különösen a régi sorozatban, ahol Kenshin az élénk vörös haj mellé még liláskék szemeket is kapott, amik esetenként színt váltottak),ugyanakkor a Kenshin live action változata meghúzott egy határt: a ruhák, a környezet megőriztek némi realizmust, sokszor a hajszíneket is visszafogták. Így sikerült elérni, hogy a Kezdet c. film például kifejezetten működőképes önálló történelmi drámaként is, nem csap arcul minden percben, hogy shounen adaptációról van szó. A szamuráj dala nem találta meg ugyanezt az egyensúlyt: itt Yamazaki gázmaszkja mellett látunk szőrmekabátokat is, a Shinsengumi egyenruhája nemcsak túl hosszú, de egyértelműen modern technológiával festették, sőt, az egyik tag, Harada kaszája gombnyomásra lándzsává alakul. Maguk a harcok is, kivétel nélkül túl vannak tolva, sehol nem a vívásé a főszerep: emberek fejbe dobják egymást katanával, és senki nem érzi, hogy ez egyáltalán nem működne a valóságban.

A sorozat utolsó epizódjában felvillan egy-két fantasyelem (Okita háttértörténete határozottan sejteti, hogy A szamuráj dalában van valamilyen természetfeletti), de ez nem érződik organikusnak. Nincs koncepció, nincs egyedi világértelmezés, ami összefogná azt az abszurd mixet, amivé ez a sorozat vált. Hasonló művek közül például a Hakuoukinak könnyű megbocsátani a romantikusabb, fantasztikusabb képet a Shinsengumiról, mert a műfaja, a célközönsége, és a világépítése is támogatja – a románcról és a természetfelettiről szól, a történelem csak körítés. A Tabu c. 1999-es film, ha nem is kifejezetten jó, de ugyancsak, kaphat engedményt a pontatlanságokért, mert a témája a férfiak közti szexuális vágy és érzelmi manipulációk: a szamuráj környezet ezt szolgálja ki, de nem központi elem. A szamuráj dala viszont elvileg csak egy visszaemlékezés a szamurájkor bukására, a szép és problémásabb elvekre, amelyek akkor mozgatták az embereket: ezt pedig nem segíti az a káosz, amivé a történet válik. 

Az új feldolgozás összességében egy nagyon ígéretes, de ezerszer újramesélt történet legújabb változata – és bár másnak más, mint az eddigi darabok, de messze nem ugrotta meg azt a lécet, amit az elődei emeltek. Lehetséges, hogy a további évadokkal összeáll majd, a főszereplőjének karakterfejlődése elindul valamerre, esetleg letisztul a világkép, de nyolc epizód után egyelőre sajnos csalódást keltő maradt. Hiába akadt pár fénypont, de ennyi nem elég ahhoz, hogy A szamuráj dalát megmentse.

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.