Film

Ruróni Kensin-filmek: az adaptációnak nem kell fénymásolatnak lennie ahhoz, hogy jó legyen

Watsuki Nobuhiro mangája az elmúlt évek során számtalan formában hódította meg a közönségét. Készült belőle animesorozat – nem is egy –, animefilmek, színpadi adaptációk, és talán a leghíresebb az ebben a cikkben is tárgyalt filmsorozat, Sato Takeru főszereplésével. Keserédes, de sokszor humoros és akciódús történelmi drámáról van szó a Meiji-kor elejéről, ami bár első benyomásra kaszabolós szamurájtörténetnek tűnhet, azért jóval több rejlik benne. Ruróni Kensin filmkritika.

1878-ban a Tokiói Kamiya dojóhoz érkezik egy különös fiatalember. Fordítva megfent kardot visel az oldalán, vörös a haja, és kereszt alakú sebhely húzódik az arcán – Himura Kenshinként mutatkozik be, és „vándornak” nevezi magát, aki az országot járja, és segít, ahol tud. Hamarosan barátságot köt a dojo fiatal oktatójával, Kamiya Kaoruvel, és az általa befogadott árva kisfiúval, Yahikóval, miután megmenti őket egy támadástól. Egyúttal azonban az is kiderül, hogy a férfi múltja zavaros – pár évvel korábban még a sógunátus ellen harcoló, legendás bérgyilkos volt, akinek nevét egész Japánban rettegték. A háború végén megesküdött, hogy soha többé nem vesz el életet, és a hátralévő éveit a vezeklésnek szenteli. Az ország azonban továbbra is forrong, Kenshin ellen sokan forralnak bosszút, és olyan is akad, aki mindent megtenne azért, hogy újra felvegye a kardját… fogadalmának megtartása így sokkal nehezebb, mint elsőre gondolná.

A Ruróni Kensin egy valós történelmi korban játszódik, és valós karaktereken alapul, de azokat erősen kiszínezi.

Kenshin maga ugyan nem élt, de az élettörténete nagyon hasonlít Kawakami Gensaiéra, aki szintén a sógunátus bukása alatt tevékenykedő hitokiri (japán bérgyilkos) volt.

Saito Hajime, Kenshin nagy riválisa valóban a Shinsengumi nevű, főleg roninokból (gazdátlan szamurájokból) szervezett csoport harmadik osztagának kapitánya volt, és valóban életben maradt a Meiji korra, ahol rendőrként dolgozott. Több mellékszereplőt inspiráltak kisebb-nagyobb mértékben létező figurák, sőt, egyes események, politikai gyilkosságok is bemesélésre kerülnek, csak a drámai hatásért a történet antagonistáinak számlájára írják őket. Ugyanakkor hiába az erős történelmi alap, a hiteles környezet és az évszámok, akadnak azért szinte Narutósba hajló kardforgatási és ninja technikák, lángoló kardok, égnek álló hajak és tíz szúrás után is feltápászkodó emberek – látszik, hogy az alkotó kedveli a fantasy-t, és nem tudta teljesen elengedni ebben a témában sem. Vagyis ezt az oldalt érdemes kicsit fenntartásokkal kezelni.

Ha viszont túllépünk azon, hogy vannak problémák a hitelességgel, a Kenshin rengeteg ponton el tudja bűvölni a nézőit: az egész filmből árad az igényesség és az alapanyag szeretete. A helyszínek néhol monumentálisak, néhol sokkal kisebb, zártabb tereket kapunk, de mindig korhűek. A jelmezek kreatívan csavarnak a rajzolt karakterdizájnokon, pont annyival kopottabbak, hogy élővé váljon az egész, és ne azt érezzük, hogy egy cosplay parádét nézünk – még Kenshin jellegzetes vörös haját is ésszerű és hihető vörösesbarnává tették. A színészek profik és értik a karaktereiket: a főszereplőt játszó Sato Takeru igazából egymagában elvinné vállán az egészet, mert tényleg Kenshin szerepére született, de Takei Emi is belevisz néhány pozitív változtatást Kaoru stílusába. Yosuke Eguchi, bár nem hasonlít kifejezetten a mangában szereplő Saitóra, mégis rezdülésről rezdülésre, nagyon mély beleérzéssel kelti életre. A harci koreográfiák dinamikusak és szórakoztatóak – néha előfordul, hogy kicsit túlzásba esnek a kaszabolással és a vérrel, de általában még az akciófilmekért nem rajongó ember is megláthatja a szépséget a mozdulatokban. A zene pedig remek aláfestés, Sato Naoki zeneszerző kitett magáért – amikor felcsendül a Hiten mély vokálja, már mindenki tudja, hogy egy látványos csata (vagy épp dramatikus kivonulás) következik, és a One Ok Rock ending dalai is emlékezetesek, mind hangzásban, mind szövegileg.

A Ruróni Kensin adaptálásában a legnagyobb nehézséget az egyensúly eltalálása jelenti.

A manga eredeti komoly témákkal foglalkozik, de ennek ellenére jellemzi egy általánosan könnyed hangulat. Kenshin bár erősen depressziós, nihilista, és kevés már az életösztöne, de egyben igazi síró bohóc figura: amikor éppen jobban van, ragyog az arca, végletesen bolondos, kicsit szerencsétlen fiatalembernek tűnik. Általában még a rajzolása is kicsit átalakul – vándorként a szemei nagyok, a vonásai lekerekítettek, amikor viszont egy-egy villanásra visszatér a félelmetes bérgyilkos, élesebbé és sötétebbé válnak. Az 1996-ban készült animesorozat ezt a bohóc karaktert kicsit túlzásba is vitte – az egész széria nagyon színes, nagyon vidám, és sokszor egészen gyerekes lett, ezzel pedig a dráma, és pont az üzenet veszett ki belőle. Nem lehetett elég mélyen filozofálni a gyilkosság, a hatalom, vagy a társadalom átalakulásának kérdésein, mikor folyamatosan oldották azt a keserűséget, ami a főhősből áradt. Később, a Seisou-hen c. animefilm pedig a ló másik oldalára zuhant: annyira a drámára fektette a hangsúlyt, annyira az volt a lényeg, hogy érezzük Kenshin fájdalmát, hogy végső soron megszűnt önmagának lenni.

Otomo Keishi, a filmek rendezője viszont pontosan ebben alkotott igazán nagyot. Azon kívül, hogy realisztikusabb hangulatot teremtett, képes volt megtalálni a határt, és meg is maradni rajta.

A Kensin-filmek sokszor komolyak – különösen az ötödik rész, a főhős múltját elmesélő The Beginning (magyar változatban: A Kezdet) az, ami elsősorban romantikus és karakterdráma.

Ugyanakkor nem száműzték teljesen a humort, Sato Takeru arcán ott van az a ragyogás, az öröm az élet apróságai miatt, még az értetlen fejbiccentések és jellegzetes szófordulatok is megmaradtak. Sano, a legjobb barátja (akit Aoki Munetaka kelt életre hasonlóan profin) ugyanúgy tud érvényesülni mind komikus közjátékként, mint hűséges, megtörhetetlen társként. Megumi (Aoi Yuu) pedig flörtöl és fejbe kólintja a fiúkat, de végletekig határozottá válik, ha orvosként kell döntést hoznia és életek múlnak rajta. Minden karakternek két oldala van, és bár az idő sokkal kevesebb, mint egy sorozatban, nagyon jól osztják el, mert mindenkiből kapunk pont eleget ahhoz, hogy megszerethessük.

A filmsorozat mer módosításokat eszközölni az eredeti művön, de ezt tisztelettel és értő módon teszi. Talán a leglátványosabb, hogy a mangához képest sokkal előbb és nagyobb szerepben hozza be Saito karakterét: ez a figura már az eredeti történetben is a régi világot, a szamurájok harcos, becsületközpontú értékrendjét (és némileg a halál tiszteletét) képviseli Kenshin pacifizmusával szemben, de úgy, hogy az első filmtől jelen van, és nem csak a Pokol Kiotóban elején jelenik meg, ez az ellentét sokkal több teret kap. Kettejük konfliktusa szembeállítja a nihilizmust az aktív cselekvésvággyal, ahogy Saito újra és újra ott van azokban a harcokban, amikbe Kenshint másoknak kell belelökni, de egyben rámutat arra is, hogy

aki nem tudja elengedni a múltat, és alkalmazkodni, az óhatatlanul tönkremegy és elmagányosodik.

Egy másik jó példa a kreatív változtatásokra a harmadik filmben megjelenő Hiko Seijuro, Kenshin mestere, aki a mangában szereplő aktív, csatákba is rohanó, egészen vagány karakterével szemben zárkózottabb, nyugodtabb, kicsit „yodaszerűen” elvonult emberként jelenik meg, aki ténylegesen már sosem veszi fel a kardot. Mind a személyiségéhez, mind a főhős útjában betöltött szerepéhez jobban passzolt ez a megjelenés, kiváló alkotói döntés volt.

Ez az öt film gyönyörű példa arra, hogy az adaptációnak nem kell fénymásolatnak lennie ahhoz, hogy jó legyen: de az eredeti mű mélyreható ismerete határozottan szükséges, hogy valaki okosan tudja feldolgozni.


A hangulat megtalálása, és az okos változtatások pedig azért ennyire fontosak, mert a Ruróni Kensin végső soron a karakterek útján át mutatja meg a valódi üzenetét. Legyen szó Saito és Kenshin már említett szembenállásáról, Kenshin személyes bűntudatáról vagy két nagy szerelméről, a Kezdetben megjelenő, melankolikus, tragikus sorsú Tomoéről, és a naiv, ártatlan, sokszor szinte gyerekes Kaoruről, minden esetben két világ áll szemben egymással. Mindkettőnek megvannak a maga értékei, a múltban a becsület, a bátorság, a harc kultúrája, a jelenben a fejlődés lehetősége, a nyitottság, az új kezdet reménye jelenik meg. Ugyanakkor a régi világnak néha mennie kell, és a változás fáj – emberi életek és sorsok mennek tönkre benne, sokan pedig tűzzel-vassal küzdeni fognak ellene, mert nem tudnak élni az újban. Ahogy minden háborúban, a történelem minden pontján igaz, úgy a Meiji-kor kezdetén, Japánban is, hogy mindkét oldalon emberek állnak, nem jók és nem rosszak, hanem végtelenül szürkék. Kinek-kinek megvan a maga érdeke, a maga céljai és érzelmei, amik meghatározzák a döntéseit, és gyakran nem elég jót akarni ahhoz, hogy valakinek legyen esélye tényleg jót tenni.

Kenshin tragédiája, hogy annyit áldoz fel egy új korért, beleértve a saját öntudatát és erkölcsi integritását is, hogy mire a céljai teljesülnek, már nem marad öröme bennük – és csak az álmok elengedésével, kizárólag a jelenben élve tud egyáltalán gyógyulni.

Ez az öt film pedig pont ezt az utat mutatja be – hogy küzd egy legenda a névtelenségért, amiben még talán marad remény.

10 /10 raptor

Ruróni Kensin

Rurôni Kenshin: Meiji kenkaku roman tan

japán történelmi dráma
Játékidő: 5 x 134 perc
Premier: 2012. augusztus 25.
Rendező: Keishi Ohtomo
Csatorna: Netflix

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

editor
Nagyjából 2015-ben kezdtem el blogot írni, elsősorban science fiction témákban. Később nyitottabbá váltam a keleti kultúrákra, érdekelni kezdtek az animék, és az ázsiai filmművészet is. Jelenleg ezekkel is sokat foglalkozom kritikusabb, elemzőbb szemmel.