Jeff VanderMeer a Déli Végek-trilógiával került be az SFF-olvasó közönség látóterébe. A trilógia első kötetéből (Expedíció) elég korrekt film is készült, ami nem keveset tett hozzá az író kultstátuszához, Borne regénye pedig szintén izgalmas kérdéseket pedzegetett. VanderMeer az VanderMeer. Szemügyre vesszük, hogyan muzsikál az író legújabb alkotása, a Kolibri szalamandra. Spoiler: hááát.
A magyar nyelvű kiadás borítóján áll egy idézet Helen Phillipstől, a New York Times kritikusától, aki szerint ez a mű „[a] legsürgetőbb és legizgalmasabb könyvek egyike a klímaváltozásról”. Na, szóval van egy irodalmi alzsáner, amit a témaválasztása alapján határol be a kritika, úgy hívják, cli-fi, és a klímaváltozás problémáját helyezi középpontba. Az elnevezés a sci-fire rímel, noha – legalábbis bizonyos álláspontok szerint – ez félrevezető, mert a cli-fi nem egyszerűen csak a klímakatasztrófát tematizáló sci-fi, hanem a klímakatasztrófát tematizáló bármilyen irodalom, hol jövőbeli, hol nem jövőbeli szettinggel. De ezt nem azért írtam le nektek, hogy véget nem érő flame-et robbantsak ki a zsánerelméletről.
Azért írtam le, mert fogalmam sincs, mit akart mondani a költő ezzel a regénnyel.
Cli-fit emlegettem az előbb, de a Kolibri szalamandra ennél sokkal vegyesebb felvágott zsánerügyileg: krimi, noir és egy csipetnyi klasszikus sci-fi is visszaköszön a könyv lapjairól.
Nézzük először a krimis elemet. A regény túlnyomó részét nyomozás teszi ki, a főhős – az olvasóval együtt – egyik nyomról a másikra halad, összefüggéseket tár fel, új következtetéseket von le, régebbi következtetéseket vet el, és fokozatosan összeáll egy kép, és kiderül, mire ment ki az egész játék. Kivéve, hogy nem. Az első betűtől az utolsó írásjelig ugyanis első személyben követhetjük a cselekményt. Főhősünk Jane Smith, aki egy biztonság- és adattechnológiai cégnek dolgozik. Egy szürke napon egy kitömött kolibrit talál, amit egy bizonyos Silvina, a regény tulajdonképpeni második főhőse címzett neki mindössze annyi kísérőszöveggel (igen, ilyen tördeléssel):
Kolibri
.. .. ..
Szalamandra
– Silvina
Ezután hősünk hosszú, fárasztó, szövevényes nyomozásba kezd, ami fokozatosan magába szippantja őt és elveszi az életét. Silvina Vilcapampa egy argentin iparmágnás lánya, aki szembehelyezkedett saját családjával és annak környezetkárosító – legális és illegális – gazdasági tevékenységével, és természetvédelmi aktivizmusba kezdett, ami egyes híresztelések szerint kimerítette az ökoterrorizmus fogalmát. A cselekmény idején Silvina már hónapok óta halott, úgyhogy Jane kizárólag a szűkszavú üzenetre és saját nyomozóösztönére támaszkodva kénytelen felfejteni az agyzsibbasztóan összekuszálódott szálakat.
Bizonyos szempontból ismerős sémával van dolgunk. Az egyik oldalon a gátlástalan, környezetpusztító nagyvállalat áll, amely semmilyen eszköztől nem riad vissza, ha haszonszerzésről vagy a stiklik eltussolásáról van szó. A másik oldalon ott a mozgalom, amely ennek kíván keresztbe tenni, illetve a klímakatasztrófa utáni, gyökeres szemléletváltáson átesett társadalom alapjait igyekszik felvázolni és a gyakorlatba átültetni, miközben nem tudjuk biztosan eldönteni, véresszájú fanatikusok, naiv futóbolondok vagy a természetért és az emberért mélyen és őszintén aggódó, a válságból reális kiutat kereső aktivisták-e. Ezt a sémát használta fel VanderMeer – egyébként viszonylag kreatív módon –, ennek feszültsége kíséri végig a regényt.
Adjuk meg, amit meg kell: annyi csavar mindig történik, amennyi elég az olvasó érdeklődésének fenntartásához, és kifejezetten izgalmasak az új meg új felismerések. Ugyanakkor ez a Kolibri szalamandra túlírt. 400 oldalon keresztül követjük, ahogy a főhős nyomoz, kutat, verekszik – olykor fárasztóan hosszan verekszik –, bajba kerül, menekül, miközben egyre-másra derül ki, hogy senki sem az, akinek látszik. Ez a temérdek bonyodalom azonban sehová sem vezet egészen addig, amíg egy jó ötéves időugrást követően egy egészen önkényes véletlent követően egészen valószínűtlen, a 380-390 oldalnyi tekergésből alig következő felfedezés zárja a történetet.
Ezt a fajta túlírtságot egy Stephen King-típusú író esetében zokszó nélkül elengedem, mert – maradjunk a nevezettnél – King mestere a könnyen olvasható túlírásnak, faék egyszerű, direkt nyelvezete nem akadályozza a hosszabb művei befogadását sem, azok a terjedelem ellenére könnyen emészthetők. VanderMeer esetében nem ez a helyzet. Nem zárom ki, hogy a fordító felel a páratlanul választékos, ám egyúttal fárasztóan körülményes nyelvezetért. De akár a fordító, akár a szerző szövegkezelési technikája az elsődleges ok:
a regény nyelvezete nem párosul valódi mélységgel, nem invitál arra, hogy visszalapozzunk, elmélkedjünk, horribile dictu újra nekifussunk a könyvnek.
Azért is érdemes árnyalni, hogy a regény a „klímaváltozásról” szólna, mert rohadtul nem. Lehet, hogy arról akarna. De megint beleütközünk abba a problémába, hogy nehéz kitalálni, mire gondolt a költő. Oké, a cselekmény vezérmotívuma, a főhős előtt folyamatosan ott lebegő kísértet, Silvina környezetvédő volt, és a végkifejlet is az emberiség túlélésére reflektál. Viszont az első egyértelmű utalás a klímaváltozás miatti súlyos válságtünetekre a 185. oldalon történik, amikor klímamenekültekről, európai hóviharról, a Golf-áramlat lelassulásáról olvashatunk egy futó említés erejéig. Nem sokat tudunk meg a társadalom és a természet állapotáról, az emberi környezet nem sokban különbözik bármelyik noir történet lekoszlott városnegyedeitől, a természeti környezetet illetően pedig csupa ismerős dologgal találkozunk: fajkihalás, védett állatok csempészete, az ökoterrorizmus réme.
Bármilyen kortárs bűnügyi történetben előfordulhatna ennyi utalás a napjainkban játszódó globális folyamatokra, ám az olvasó csak a legeslegutolsó fordulatnál találkozik például azzal a gondolattal, hogy gyökeresen újra kell értékelnünk az életmódunkat és a természethez való viszonyunkat. Akkor, amikor a hátralévő néhány oldal nem képes megfelelő narratívában tálalni ezt a problémát. És könnyen lehet, hogy én vagyok prekoncepciós, és VanderMeer nem egy klímafikciót akart a szánkba rágni, de nehéz nem annak lenni, ha egyszer ott virít a frontborítón az említett New York Times-idézet.
A noir elemek főként a főhős jellemében és a pusztulat városi környezetben érhetők tetten. A főhős nem „átlagos” (értsd: sztereotip) nő: termetre magas, korábban birkózott, súlyt emelt, testépített. Harcedzett alkat, aki nem riad vissza egy kis bunyótól vagy a veszélyes helyzetektől.
Ezek a képességek elég jól jönnek, mert az embereknek, akikkel szembekerül nyomozása során, nem éppen a cicerói retorika és a kifinomult vitakultúra az erősségük.
Szenvtelensége, elszántsága nélkülözhetetlen küldetése teljesítéséhez is hozzátesz a noir jelleghez. Viszont az érzelmi azonosulást megnehezítik az olvasó számára, mert neki olyanok – mármint érzelmei – nem sűrűn vannak. Modora tömör, közvetlen. Csak közben van egy családja, amelytől fokozatosan – majd visszafordíthatatlanul – eltávolodik, ez pedig megint azt a kérdést veti fel, mi a cél az ő szerepeltetésükkel. Mintha csak szükségesnek látta volna a szerző, hogy legyen valamilyen „hétköznapi társadalmi bázisa” a főszereplőnek, de ezen túlmutatóan – a cselekmény egy ponton való továbbcsavarását leszámítva – nem sok funkciója van.
Végül ne feledkezzünk meg magáról Silvináról, aki a cselekmény örök katalizátoraként állandóan ott lebeg elérhetetlenül a főhős lelki szemei előtt. Már-már a megszállottságig hajszolja Jane-t a vágy, hogy mindenét hátrahagyva Silvina rejtélyének végére járjon, de itt is adódik két kérdés. Egy: minek? Azt még elhiszem, hogy az embert kíváncsivá teszi egy ilyen rejtély. Fentebb már emlegettem, ez a rejtély, annak újabb és újabb szálacskái tartják fenn az olvasó érdeklődését és motiválják, hogy ne tegye félre a Kolibri szalamandrát. Viszont itt jön képbe a második kérdés: miért találta ki Silvina az egész kibogozhatatlan, eshetőségekkel teli rejtvényt, amibe belecsalogatta a főhőst?
Silvina alakja már-már isteni gondviselőként jelenik meg előttünk, aki természetfeletti mentális képességekkel látja át azt a szövevényes hálót, amit mi, olvasók Jane-nel együtt egyik szálról a másikra fejtegetünk fel. Ez az isteni magaslat viszont képtelenné, irreálissá teszi a „karakterét”, és az olvasót inkább fárasztja örökké a szeme előtt lebegő képzete.
Van a regénynek két vonása, ami kifejezetten tetszett. A vége, amikor valamelyest klasszikus sci-fibe fordul a történet, felcsigázza az olvasó érdeklődését. Kár, hogy ez beváltatlan csekk marad. A másik a könyv költői zárósorai, amelyek egy nagyon érdekes párbeszédet létesítenek az olvasóval, erről viszont értelemszerűen nem írhatok többet.
Verdikt
A Kolibri szalamandra érdekes, de túlírt regény, ami sokféle stílusjegyet igyekszik ötvözni, s ezek hol illenek egymáshoz, hol nem. Annyi fordulat mindig van benne, ami fenntartja a figyelmet és az érdeklődést, viszont a végére sem rajzolódik ki, mit akart a szerző kifejezni. Elképzelhető, hogy több olvasást igényelne, de nem csábít újraolvasásra. Nem állítható róla, hogy rossz lenne. Nem az. De inkább tűnik egy több irányba terjeszkedő, sokrétű, ám minden irányban kibontatlanul maradt kísérletezésnek, mint egy gondosan összerakott szerzeménynek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
