A Déli-végek trilógiával komoly nevet szerző amerikai Jeff VanderMeert sokan a New Weird zsáner legjelentősebb szerzőjének tartják. Új könyvével, az idén megjelent Borne-nal nem is cáfol rá ezekre a véleményekre: lázálomszerű világ, szürreális lények és események, bizarr figurák. Mindez azonban csak a felszín, a regény sokkal inkább egy drámai látlelet az anyaságról, a családról, az összetartozásról, mintsem körömrágós izgalmakat tartogató fantasy. És ez így van jól.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Természetesen azok sem fognak csalódni, akik hagyományos sci-fi elemekre vágynak. A történet ugyanis egy porig rombolt város díszletei között játszódik, amit – nem vicc – egy hegyomlás méretű repülő medve, Mord, annak vérszomjas ivadékai, valamint egy Mágus nevű titokzatos figura tartanak rettegésben. Itt tengeti életét a húszas évei végén járó Rachel, aki guberálással próbálja biztosítani a napi betevőt önmagának, és sötét titkokat hordozó párjának, Wicknek. Egyik ilyen portyája során bukkan rá a Gigamaci bundájában Borne-ra, a furcsa teremtményre. Rachel gyermekeként kezdi nevelni az apró biotechet, aki talán kulcsot jelenthet a múlthoz és a jövőhöz is.
VanderMeer lépésről-lépésre visz minket végig az anya-gyerek kapcsolat állomásain, kezdve a csecsemő-, majd a gyermekkor önfeledt boldogságán és tanulási szakaszán egészen a kamaszos lázadásig és a felnőttkori elválásig. Közben olyan ritkán érintett, mégis fontos kérdések is terítékre kerülnek, mint például, hogy vállalni kell-e akkor is utódaink tetteit, ha azok rémisztők, vagy számunkra elfogadhatatlanok. Ha netán száraznak és unalmasnak hat így leírva, akkor megnyugtatok mindenkit: VanderMeer tolmácsolásában mindez izgalmas, sokszor szívszorító és nemegyszer igencsak vicces is. Akármennyire kilátástalan, sötét világot is fest a regény, a jó ízléssel előadott humornak mindig jut benne hely. Ahogy a filozófiai, egzisztencialista kérdéseknek is, ahogy azt már a 49 éves írótól megszokhattuk.
A Borne másik nagy erénye a nyelvezete, és itt a magyar fordítót is meg kell dicsérni, mert VanderMeer tömény, magával ragadó stílusa Farkas Veronika szövegében is maximálisan átüt. Viszonylag rövid terjedelme ellenére sem könnyű olvasmány a Borne, hiszen az első oldaltól beránt egy pusztulófélben lévő, könyörtelen világ sűrűjébe, hogy aztán az utolsó betűig el se engedjen. Posztapokaliptikus regényekkel tele a padlás, de kevesen tudnak annyira szuggesztíven és átélhetően írni a reménytelenségről, mint VanderMeer.
HIRDETÉS
Hogy a könyv elolvasása után mégis maradt bennem némi hiányérzet, annak két fő oka van. Az első, hogy a regény vége felé VanderMeer felcsipegeti az útközben elejtett rejtély-morzsákat, hogy megválaszolja őket. Sajnos emlékezetes, nagy durranások helyett csak néhány petárdapukkanásra futotta, melyek a könyv fő mondanivalójához nem igazán tesznek hozzá semmit. Borne és Rachel remekül felépített kapcsolata az utolsó felvonásban sajnos háttérbe szorul, és amit kapunk helyette, az messze nem olyan érdekes, mint az elárvult nő és az idegen lény viszonya. A másik probléma, hogy a két főhősön kívül az összes többi figura erősen vázlatszerű, még az apa/férj Wické is. Hiába derül fény az ő, vagy éppen a Mágus féltve őrzött titkaira, ezek különösebb megrázkódtatást vagy meglepetést nem okoznak.
Jeff VanderMeer regénye kellően sokrétű ahhoz, hogy számos értelmezési lehetőséget rejtsen magában, éppen ezért bárki megtalálhatja benne azokat a részeket, amik megérintik. Eredetiségéhez egy percig nem férhet kérdés, különleges, sosem látott világa és teremtményei pedig hosszú időre befészkelik magukat az emlékeinkbe. A befejezés miatt azonban nem mestermű, „csupán” egy remek sci/fi – fantasy regény született.
