Könyv

Klíma. Fikció? Aligha! – Ezekre a katasztrófákra figylemeztet a cli-fi

Nyakunkon a klímakatasztrófa. Egyre gyakrabban szólnak a hírek ivóvízhiányról, kiszámíthatatlan időjárásról, a méhek eltűnéséről, pusztító árvizekről. Te próbáltál már elképzelni olyan világot, ahol ezek nem a világ másik oldalának a problémái, hanem a tieid? A cli-fi regényekben ezt másképp látják. Lipka Borbála összefoglalója.

Az emberiséget időtlen idők óta izgatják a természeti katasztrófák – elég csak a vízözönre gondolni, amivel közel sem csak a Bibliában találkozhatunk az emberiség sorsát befolyásoló eseményként, hanem számos nép mítoszaiban, népmeséiben megtalálható motívum. Azonban a klímaváltozás kibontakozásával párhuzamosan megszaporodtak az olyan zsánerirodalmi művek is, melyeknek központjában az emberiség és a klímaváltozás viszonya áll. Olyannyira, hogy már külön elnevezése van a klímaváltozással és annak hatásaival foglalkozó műveknek: angolul a climate fiction, rövidítve cli-fi kifejezést használják rájuk, amit magyarul klímafikciónak lehet fordítani.

A cli-fi kifejezés viszonylag új keletű: elsőként Dan Bloom újságíró használta 2011-ben, méghozzá Jim Laughter Polar City Red című könyvével kapcsolatban, melynek a története amerikai klímamenekültekről szól, akik Alaszka felé igyekeznek egy élhetőbb élet reményében. Szélesebb körben azonban csak kicsit később, 2012-ben terjedt el, miután Margaret Atwood Twitteren felhívta a figyelmet erre az új kifejezésre.

Bloom eredeti definíciója szerint a cli-fi kategóriába minden olyan történet beletartozik, melynek a központjában a klímaváltozással kapcsolatos valamely téma áll.

Ez azonban meglehetősen tág értelmezése a műfajnak – ahogy fentebb említettem, az özönvízzel kapcsolatos történetek például már bőven a fantasztikus irodalom elterjedése előtt megjelentek, a bibliai özönvizet viszont mégsem szokás klímafikciós történetnek tekinteni. Érdemes tehát egy kicsit szűkebben definiálni a műfaj kereteit. Andrew Milner, az ausztrál Monash Egyetem kutatója szerint például a témán kívül két fontos kritériuma van a cli-fi kategóriának:

  • a klímaváltozást az emberiség okozza, a történet szereplői pedig erre a változásra reagálnak valamiképpen;
  • a történetnek pedig a Földön kell játszódnia.

Ez a két kritérium kizár egy adag olyan kortárs könyvet is, melyeket egyébként cli-finek is tekinthetnénk (és vannak, akik annak is tekintik). Például J. G. Ballard Vízbe fúlt világát, amire szoktak az első modern klímafikciós történetként hivatkozni, azonban a klímakatasztrófát itt nem az ember okozza; vagy éppen N. K. Jemisin egyébként kiváló Megtört Föld-trilógiáját, ez ugyanis nem a Földön játszódik. De a (fikciós) ökológiai katasztrófák rajongóinak sem kell aggódnia, ezeknek a történeteknek is létezik egy skatulya: ezek az ökofikciós (angolul eco-fiction) történetek.

Kép: Matthew Laznicka (In these Times)

A cli-fit szokás a science fiction egyik alműfajának tekinteni, és a legtöbb klímafikciós mű valóban a sci-fi vonalat követi, de azért nem teljesen egyértelmű a képlet. Az egyik legismertebb cli-fi alkotás például Margaret Atwood magyarul is megjelent MaddAddam-trilógiája, ami kevésbé ismert, mint a feminista tematika köré épülő A szolgálólány meséje című regény, melyből 2017-ben készült sorozat – Atwood azonban kategorikusan elutasítja, hogy ő sci-fit írna.

[central_article_recommendation title=”Kapcsolódó” url=”https://roboraptor.hu/2019/07/16/maddaddam-trilogia-konyvkritika/” image=”1″ lead=”1″]

Vagy ott van például David Mitchell Csontórák című, World Fantasy díjas regénye, ami pedig inkább a mágikus realista-fantasy vonalat képviseli. Utóbbiban Mitchell a tőle megszokott lírai stílusban ezúttal a személyes és közösségi (globális) etika kérdéseit fejtegeti: miért lehet az, hogy az egyes emberek érdekei folyamatosan ütközésbe kerülnek a Föld és az emberiség, mint közösség érdekeivel? Miért lehet, hogy az egyéni boldoguláshoz és a faj túléléséhez szükséges cselekedetek sokszor nehezen egyeztethetőek össze? A regény Holly Sykes történetét mutatja be több részben, melyek közül az utolsóban jelenik meg legerősebben a klímaválság: Írországban járunk, miközben a világ széthullóban van. Az írek helyzete a kínai segélyeknek köszönhetően viszonylag stabil, de hamarosan kiderül, hogy őket is csak egy hajszál választja el a káosztól.

Elárasztott városoktól a klímamenekültekig

A klímafikciós történetek központjában valamilyen formában a klímakatasztrófa áll – ez azonban sokféleképpen megjelenhet, az aszályos nyaraktól kezdve az elárasztott tengerparti városokon keresztül a klímamenekültekig. Az alábbiakban néhány gyakran visszatérő vagy általam különösen kedvelt témát mutatok be.

A mezőgazdaság árnyékában

Te milyen gyakran gondolsz bele, hogy honnan jön, amit megeszel? A tányérunkra kerülő élelmiszerek igen nagy része egyetlen maggal kezdődik, amiből aztán kifejlődik egy növény, melyet vagy takarmányozásra használunk, vagy közvetlenül fogyasztjuk. A magokat az emberiség történelmének nagy részében szabadon csereberélték a gazdák, azonban ma már ez másként van: a huszadik század ún. „zöld forradalma” vagy harmadik mezőgazdasági forradalma óta egyre inkább visszaszorulóban vannak a kiskerti és kis léptékű gazdaságokban termeszthető, változatos fajták, helyüket pedig az ipari körülményekre nemesített, magas hozammal, de rendkívül alacsony genetikai változatossággal jellemezhető hibrid, illetve újabban génmódosított vagy génszerkesztett fajták vették át. De mi történik, ha a vetőmagok előállításának joga kizárólag néhány gigantikus agrokémiai cég tulajdonában áll? Mi történik, ha eltűnnek a változatosság alapját biztosító hagyományos és tájfajta növények?

Mi történik, ha a világ összes kukoricaföldjét letarolja egy szuperellenálló rovar- vagy penészfaj?

Többek közt ezeket a kérdéseket feszegeti Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány című, 2012-ben megjelent regénye, mely 2010-ben elnyerte a Hugo-díjat, a Nebula-díjat, a John W. Campbell Emlékdíjat, valamint a legjobb első regénynek járó Locus-díjat is. Anderson Lake egy amerikai cég álcázott ügynökeként utazik a független Thaiföldre, ahol titokban az ország felbecsülhetetlen értékű magbankját kutatja, ahonnan olyan, akkorra már különlegességnek számító növények kerülnek ki, melyek segíthetik a multinacionális cég genetikai fejlesztéseit. A másik főszereplő pedig Emikó, aki egy genetikai tervezés során létrehozott „új ember”, vagyis az emberi faj tökéletesített változata – aki nem rendelkezhet a saját élete felett, szexrabszolgaként kell tengetnie a mindennapjait.

Nem ufók támadták meg a Földet, csak egy mezőgazdasági munkás permetezi a később fogyasztásra szánt növényeket ebben a védőruhában.

A regény cselekménye alapvetően Lake és Emikó mindennapjai körül forognak, de ha olvasóként kicsit bepillantunk a kulisszák mögé, egy hátborzongató világ tárul elénk, melyben a vetőmagok és így a teljes élelmiszerlánc sorsa néhány gigantikusra nőtt multinacionális cég kezében összpontosul, akiknek az elsődleges célja a profittermelés, nem pedig az emberek etetése.

Bacigalupinak nem ez az egyetlen írása ebben a világban: a Pump Six and Other Stories című novelláskötetében két rövidebb iromány is található, melyek valamilyen módon kötődnek A felhúzhatós lány-hoz. A The Calorie Man című novella közvetlenül a vetőmagokkal és az agrokémiai cégek felelősségével foglalkozik: a főszereplő egy Indiából menekült férfi, aki még emlékszik a génmódosított növények elterjedése előtti ételek ízére, feladata pedig, hogy titokban elhajóztasson egy génvadászt, aki állítólag képes lehet megtörni a cégek monopóliumát.

Első pillantásra talán túlzásnak tűnhet ilyen drámai szituációt kerekíteni néhány vetőmag köré – de ha belegondolunk, hogy Latin-Amerika egyes részein a gazdáknak komoly küzdelmet kel vívni azért, hogy ne legyen illegális a saját fogású magok cseréje és elvetése, akkor azért elgondolkodtató a helyzet.

Egy másik, szintén elsősorban a mezőgazdaságot érintő kérdéskör a méhek szerepe. A beporzók, köztük különösen a méhek egyre több figyelmet kapnak, miután a kutatók, agronómusok és gazdák egyre kétségbeesettebben próbálják felhívni a figyelmet arra, hogy nélkülük bizony gyorsan összeomlana az élelmiszer-ellátás. A termesztett növények mintegy háromnegyede igényli valamilyen szinten a méhek jelenlétét a terméshozáshoz – nélkülük lemondhatnánk a legtöbb gyümölcsről, és a zöldségek egy jó részéről is. Az elmúlt években olvashattunk olyan híreket, miszerint Kína bizonyos részein már embereknek kell végezniük a gyümölcsfák virágainak megporzását.

Vajon mi lenne a helyzet, ha már nálunk is erre lenne szükség? Mi lenne ha eltűnnének a méhek?

Ezt a kérdést teszi fel Maja Lunde A méhek története című történelmi fikciós regényében, mely három különböző szempontból, három idősíkban, a világ három csücskében mozgatja szereplőit. William a 19. század végi Angliában élő biológus és magkereskedő, aki abban reménykedik, hogy az általa feltalált újfajta méhkaptár meghozza neki a hírnevet és anyagi biztonságot. George a 2000-es évek Amerikájában harcol a mezőgazdasági iparosítása ellen. Tao pedig a 21. század végén, az összeomlás után Kínában tengeti a mindennapjait – itt már nem maradtak méhek, Tao munkája pedig az, hogy kézzel porozza be a gyümölcsfák virágait. A méhészet és az ökológiai katasztrófa adja azt a keretet, ami összeköti a három, látszólag egymástól élesen elkülönülő emberi sorsot. Vajon milyen lenne egy olyan világban élni, ahol kézzel kell beporozni a zöldségeket és gyümölcsfákat, hogy teremjenek? Tehetünk-e még valamit a beporzók eltűnése ellen? A méhek története nem ad konkrét választ erre a kérdésre, de mindenesetre felhívja az olvasó figyelmét erre a nagyon is égető problémára.

Sivatagok és elárasztott városok

Egyre gyakrabban felbukkanó téma a vízhiány vagy éppen a túl sok víz. Ebben a tekintetben a cli-fi történetek jól lekövetik a valóságot: a hírekben is egyre többször olvashatunk mindent elsöprő árvizekről, vagy éppen ivóvízhiányról. A csapadék egyre kiszámíthatatlanabb időközönként és mennyiségben érkezik – hiába marad hasonló az évi összes csapadékmennyiség, ha egy adott területen például hónapokig egy csepp eső sem hull, majd utána pár nap (vagy még rosszabb esetben pár óra) alatt érkezik meg a száraz hónapok csapadékmennyisége. Ráadásul felmerül az a kérdés is, hogy kié a víz? Van-e joga összegyűjteni az állampolgároknak a csapadékot, kisajátíthat-e egy állam vagy egy cég egy vízforrást?

Az elsivatagosodás a bolygó egyre több pontján komoly problémát jelent.

Ezt a kérdést feszegeti például Paolo Bacigalupi A vízvadász című könyve, amiben az ivóvíz már olyan ritka kincs, hogy többet ér bármi másnál – ennek megfelelően pedig a hatalmi játszmák tétjét már nem aranyban, hanem vízben mérik. Hasonló a témája Emmi Itäranta A teamesternő könyve című regényének is, ami valamikor a jövőben játszódik, egy olyan világban, melynek térképét a klímaváltozás jelentősen átrajzolta, a legféltettebben őrzött kincs pedig az ivóvíz. Bár a két regény cselekménye meglehetősen eltérő – előbbi egy thriller elemekkel is operáló, őrült hajszát bemutató sztori, utóbbi pedig egy komoly kérdéseket feszegető, de lírai nyelven megírt társadalmi sci-fi – mindkét történet középpontjában az a kérdés áll, hogy mi lesz a világunkkal, ha elfogy a könnyen hozzáférhető ivóvíz. Ezt a kérdést pedig jó eséllyel hamarosan a valóságban is fel kell tennünk magunknak.

Míg a szárazföldek belsejében az aszály és a víz hiánya okoz inkább gondot, a tengerpartokon épp ellenkező a helyzet: ott éppen a túl sok víz és az emelkedő tengerszint jelent problémát. Kim Stanley Robinson New York 2140 című regénye (ami a világon megjelent nem túl nagy számú közgazdasági sci-fik egyike, már ha létezik ilyen kategória) egy olyan New Yorkban játszódik, melynek jó részét már elborította a tenger, és az ott élők – akik nagyrészt a szegényebb rétegekből kerülnek ki, akiknek nem volt pénzük belsőbb, biztonságosabb helyeken ingatlant vásárolni – ehhez az új helyzethez igyekszenek alkalmazkodni és alakítani az életüket: az elárasztott utcákon motorcsónakos vízitaxik közlekednek, a szigetként kimagasodó felhőkarcolókat pedig függőhidak kötik össze egymással, a vízben álló házak alját pedig rendszeresen ellenőrizni kell strukturális károk után kutatva, hogy még idejében ki lehessen menekíteni az ottlakókat, ha megroggyanna az épület.

Elképzelt New York-i látkép

Egy jobb élet reményében

A 2010-es években megjelent egy új fogalom, ami a klímaváltozásnak egy olyan vonatkozását hozta előtérbe, amit addig elkerült a reflektorfény. A klímamenekültekről van szó.

Klímamenekülteknek azokat nevezzük, akiknek klímaváltozás közvetlen hatásai miatt kell elhagyniuk az otthonukat. A Dear Future Children című 2021-es dokumentumfilm egyik főszereplője például egy ugandai lány, akinek a családja azért kényszerült eladni az összes földjét és a városba költözni, mert a kiszámíthatatlanná vált áradások lehetetlenné tették számukra a gazdálkodást.

De ne gondoljuk, hogy ez a probléma csak a globális dél országaiban, Afrikában, Latin-Amerikában és Ázsia egyes részein üti fel a fejét

– jusson csak eszünkbe az Észak-Amerikát és Ausztráliát elemésztő erdőtüzek, vagy a 2021-es év európai villámárvizei. Ezek az események rengeteg embert kényszerítenek az otthonuk elhagyására, és nem valószínű, hogy az elkövetkező időszakban kevesebb lesz belőlük.

Így hát természetesen ez a téma is megtalálta az útját a fantasztikus irodalomba. Olyannyira, hogy a cli-fi címkét először egy klímamenekültekről szóló regénnyel kapcsolatban használták – ez volt Jim Laughter Polar City Red című műve, melynek amerikai szereplői Alaszkába igyekeznek, ahol még viszonylag élhető körülmények uralkodnak. Egy másik híres mű a témában Octavia E. Butler A magvető példázata című könyve, ami ugyan jóval a klímafikció fogalmának előkerülése előtt jelent meg, mégis bátran sorolhatjuk a cli-fi kategóriába. Ez a történet szintén az Egyesült Államokban játszódik, ahol már felbomlóban van a demokrácia rendszere, a mezőgazdálkodás pedig sok helyen fenntarthatatlanná vált a vízhiány miatt. Egész embertömegek vándorolnak a kanadai határ, vagy bármilyen olyan város felé, amiről felröppen a hír, hogy munkaerőt keres valamelyik multinacionális cég, ami épp ott vetette meg a lábát. Vannak még olyan kis közösségek, melyek megpróbálnak összetartani és egy-egy városnegyedben boldogulni, de egyre nehezebb dolguk van.

Kép: John Riordan (Nature)

Margaret Atwood MaddAddam-trilógiájában is megjelenik a téma, de némileg más alapállapotot vázol fel: itt a klímaváltozás még nem öltött kezelhetetlen méreteket, leginkább az egyre forróbb nyarakban és egyre kevesebb csapadékban jelenik meg a történetben. Azonban soha nem látott burjánzásnak indul a biotechnológiai ipar, ami a biotech cégek olyan mértékű térnyeréséhez vezet, hogy gyakorlatilag számkivetetté teszi azokat, akik nem hajlandóak a „modern” értékrend szerint élni.

Ezek a történetek többek közt arra mutatnak rá, hogy a pénz csak ideig-óráig véd meg minket a klímaváltozás hatásaitól;

hogy nem szabad abba a hitbe ringatni magunkat, hogy a forró nyarak, az erdőtüzek és az árvizek csak a világ másik felén élő, sanyarú sorsú szegényeket érintik. Az időjárás kiszámíthatatlansága nagyon is befolyásolja a magyar valóságot is: elég egy nagyobb fagy tavasz közepén vagy végén, és fél évvel később az egekbe ugranak a gyümölcsárak (mivel elfagy a termés jó része); egy-egy nagyobb aszály során annyira lecsökkenhet a természetes víztározók vízszintje, hogy az ország egyes részein ivóvízhiány léphet fel; és az sem kizárt, hogy a következő évben haza híreket is olvashatunk olyanokról, akik egy villámárvíz miatt kénytelenek voltak a rokonaikhoz menekülni az ország másik felébe.

Reményt a fiataloknak?

Lassan már a csapból is a klímaváltozás folyik, így hát nem csoda, ha az ifjúsági és young adult fantasztikus irodalomba is beférkőzött már a klímaváltozás témája. Sokszor hallom, hogy „a mai fiatalokat nem érdekli semmi”, de már nemzetközi kutatás is készült arról, hogy – legalábbis a klímaváltozás tekintetében ez nem így van: a tipikus kamaszkori problémák mellett nagyon is foglalkoztatja őket a jövő. Az a jövő, ami egyre bizonytalanabb, hiszen ki tudja, mi lesz húsz év múlva a bolygónkkal.

A fiataloknak szóló cli-fik sem festenek vidámabb képet a jövőről, mint az eddig felsorolt művek. Többségükben nem is kifejezetten a klímaváltozást állítják a cselekmény központjába, hanem valamilyen más, fiatalokat foglalkoztató kérdést – testvérkapcsolatokat, szerelmet vagy valamilyen nehéz döntést.

A felépített világ azonban egyértelműen a mai világ romjaira épül – és valóban, ki tudja, hogy a mai kamaszok milyen Budapestet, milyen Európát, milyen Földet örökölnek majd a most döntési pozícióban levő generációktól?

Mészöly Ágnes és Molnár T. Eszter Az Emberek Országa című disztópiájában, például Afrika már gyakorlatilag lakhatatlanná vált, a nyugati elit pedig Grönlandra menekült, ahol a 2600-as évek közepén kellemes klíma uralkodik. Épp megfelelő a világ legigazságosabb társadalmának kialakításához, amiről a felszínt megkapargatva kiderül, talán nem is annyira igazságos. Rojik Tamás Szárazság című regénye nem szalad ennyire előre sem időben, sem térben: a 2050-es években játszódik Budapesten. A világ azonban már igencsak megváltozott, és mindenki jobban jár, ha a fennálló új rendszert – melyben a kiváltságosok a belvárosban élvezhetik az állam által biztosított jólétet, mindenki más pedig kijjebb szorul – nem kérdőjelezi meg. Paolo Bacigalupi Hajóbontók című műve pedig a Mexikói-öböl partján játszódik egy olyan jövőben, ahol az olajkorszak már rég véget ért, és az emberek megfeneklett olajszállító tartályhajókat beleznek ki az utolsó cseppek reményében. A munkát pedig ki végezhetné jobban, mint a gyerekek és a fiatalok, akik a legkisebb résekbe is be tudják préselni magukat?

Dear Future Children (Verzió Filmfesztivál)

Égető kérdések

Összességében nyugodtan kijelenthetjük, hogy a klímafikció nem egy vidám műfaj. Miért érdemes akkor mégis kézbe venni az ilyen könyveket, vagy leülni egy-egy cli-fi elemeket is felvonultató film elé?

Miért nem elég bekapcsolni a híreket vagy megnézni az időjárás-előrejelzést?

Erre természetesen nem létezik univerzális válasz. Szerintem azért érdemes cli-fi műveket olvasni, mert rengeteg olyan témát vetnek fel, melyek már most is közvetlenül befolyásolják a mindennapjainkat. A csapadékhiányt és az ennek következtében folyamatosan növekvő élelmiszerárakat már a saját bőrünkön is érezhetjük; az agrokémiai cégek folyamatos terjeszkedése pedig direkt módon meghatározza, mi kerülhet a boltok polcaira, utána pedig a tányérunkra. Sokszor nyomasztó ezeket a történeteket olvasni, és egyáltalán nem felvillanyozó az a gondolat, hogy bizonyos elemeik akár a nagyon közeli jövőben is valósággá válhatnak. De akármennyire is borúlátóak ezek a könyvek, legalább foglalkozik valaki a bennük felmerülő kérdésekkel. Sokkal nyomasztóbb lenne az a tudat, hogy rohanunk a katasztrófa felé, és senkinek eszébe sem jut írni róla!

Szerző: Lipka Borbála

Szerző