Az Agave kiadó folytatja megkezdett misszióját, hogy a Valancourt kiadó Egyesült Államokon kívüli horrornovellákat szemléző kiadványsorozatát elhozza a hazai olvasóközönségnek. A borzalmak hívása a sorozat második, mind ez idáig utolsó kiadványának magyar fordítása. Az új kötet írásainak színvonala szélesebben leng ki, viszont több az erősebb, emlékezetes pillanat, és összességében legalább annyira megéri elolvasni, mint A sötétség szavait. Szubjektív elhajlásoktól nem mentes kritika.
Egy szerencsés kiválasztás utóélete
Nem biztos, hogy kézben foghatnánk A borzalmak hívása magyar kiadását, ha elődjébe, A sötétség szavaiba nem válogatták volna be Veres Attila Méltósággal viselt című novelláját, amit magyarul A valóság helyreállítása című kötetben olvashatunk. A novellaválogatás angol eredetijét megjelentető Valancourt kiadó fő profilja a régi és kevésbé ismert horrorklasszikusok modern publikálása. Emellett a nem angolszász horrortermés szemlézése amolyan mellékprojekt, ennek eredménye a Veres Attilát is beválogató The Valancourt Book of World Horror Stories – ezt olvashatta A sötétség szavai címen a magyar közönség. A kiadó tehát eléggé rétegközegben működik és rétegközönséget szolgál ki, ezért nem biztos, hogy kiadványai felkeltették volna a magyar könyvpiac bármilyen profitorientált szereplőjének figyelmét. Viszont A sötétség szavai PR-ját a hazai közegben megtámogatta az, hogy egy méltán kedvelt, felfutóban lévő magyar szerző is belekerült. A kötet Veres Attila pályájának, egyúttal a magyar fantasztikum – vagy közelebbről a magyar horror/weird – érési folyamatának egy kézzelfogható állomása. Veres Attila neve jó eséllyel hozzájárult a Valancourt könyvének magyarba ültetéséhez, és a jelek szerint az első etap hozott annyit a kiadónak, hogy az érdemesnek látta belevágni a második fordulóba.
Olvasói szemmel ez a belátás maximálisan megerősíthető: tényleg megérte.
A borzalmak hívása ott folytatja, ahol A sötétség szavai abbahagyta. Az új kötet talán még egy fokkal jobb is, de némi távolságtartással végiggondolva ez a benyomás azzal is magyarázható, hogy a 2024-es kiadvány legjobb pillanatai sikerültebbek és emlékezetesebbek, a legkevésbé jók pedig valamivel rosszabbak az előzménykötet szélső mozzanatainál. Ahogy a metálos közbeszéd élcelődik az új lemezt kiadó együttesek olykor önparódiába hanyatló promószövegein: „a dallamos részek még dallamosabbak, a keményebb részek még keményebbek”.
A cél továbbra is a világ horrortermésének szemlézése, az, hogy túltekintsünk az angolszász világ komfortzónáján. A könyv elején látható térképen a bemutatkozó szövegbuborékok továbbra is viszonylag egyensúlytalanul bökdösnek rá az országokra, de a novellák felvezetőiből szépen kirajzolódik, hogy az egyes országokból beérkező pályamunkák száma óriási ingadozást mutat.
A helyi miliő hátborzongató ereje
Nehéz pontosan megfogalmazni, miért érződik A borzalmak hívása még egy leheletnyit jobban sikerültnek elődjénél. Talán ott a titok nyitja, hogy a novellákban valahogy markánsabban tetten érhető az a helyhez, kultúrához kötött, sajátos színezet, amitől tényleg azt érezzük, hogy a szöveg, amit olvasunk, másik kultúrkörben sarjadt. Mert ha egy klasszikus recept szerint íródott, a sablonokat az utolsó mozzanatig híven alkalmazó horrortörténet mindössze annyi egyediséget mutat fel, hogy a szörnyet nem kísértetnek hívják, hanem rézfaszú bagolynak, akkor a nemzetköziség, a kulturális változatosság valójában csak egy jól hangzó plecsni marad, mindenféle érdemi tartalom nélkül. Viszont ha a történethez hozzáadódik valamiféle „helyi színezet”, az alaphelyzetek, az alapul szolgáló kultúrkör hitelessége, akkor azzal a tapasztalattal gazdagodhatunk, hogy a novella egy kicsit a kulturális háttér autentikus lenyomata is.
A borzalmak hívása erre számos élvezetes példát tartalmaz. A tammõkülai gabonaszárító egy észt „paraszthorror”, amely a népi hiedelemvilág földhözragadtságát, a hétköznapi élet konkrét tárgyaihoz való kötöttségét – a szellem egy gabonaszárítóba, a mindennapos, szürke gürcölés egyik helyszínébe költözött – elég jó hatásfokkal ötvözte a természetfeletti horror erejével. A novella középpontjában a néphit gonosz szelleme mellett fontos szerepe van a leányanyák negatív megítélésének is a paraszti társadalomban, és a szerző, Indrek Hargla (Melchior-ciklus) remek érzékkel hozza életközelbe a cselekmény színteréül szolgáló miliőt. A következmények vonata Dél-Amerika – a konkrét esetben Brazília – katonai diktatúrákkal tarkított modern kori történelmét dolgozza fel. A helyszín tényleg egy vonat, ami viszont valami egész mássá lényegül át, és a történet felvillant valamit a földrészre jellemző katolicizmus kárhozatérzetéből is
Itt Keleten a beteg képzelet változatlan
A borzalmak hívása távol-keleti blokkját Kína, Japán és Dél-Korea képviseli. Létezik egy sztereotípia, amely szerint a távol-keletiek fantáziája páratlanul kreatív, ha horrorról van szó. A mezőny által kitermelt kortárs mesterek – gondoljunk csak Junji Itóra – mindenképpen hozzájárulnak ahhoz, hogy ezt a képzet megszilárduljon bennünk.
A borzalmak hívásába beválogatott novellák szintén erősítik a távol-keleti képzelet elvetemültségéről alkotott sztereotípiáinkat.
Ilyen szempontból különösen a japán mezőnyt képviselő A seb és a nap remekel, amely egy gyilkosság és annak következményei rövid, egyszerre véres és abszurd krónikája. A Fehércsont hárfa vélhetőleg a kínai néphit szellemvilágából merít, bár nem sokat tudunk meg a konkrét forrásvidékről. Akárhogy is, a meglehetősen rövid történet hátborzongatóan szürreális és nyilvánvalóan természetfeletti. A novella a maga lineáris egyszerűségében a végletekig elmenő önfeláldozást, önfeladást ábrázolja dermesztő, rideg érzékletességgel. A dél-koreai színteret képviselő Maszk ennél egy fokkal kevésbé szürreális, és modern körülmények között játszódik, ám elejétől a végéig rátepelszik a megmagyarázhatatlanság és érthetetlenség nyomasztó légköre.
Thomas Ligotti after two weeks in Poland
Külön érdemes szólni A háborúról. Ez a novella szintén beilleszthető azoknak az írásoknak a mintázatába, amelyek a szerző származási országának mentalitásából vagy társadalmi környezetéből tükröznek valamit. Ebben az esetben a lengyel Wojciech Gunia a jól ismert kelet-közép-európai nélkülözést szövi bele finoman írásába, azt az állandó fenyegetettségérzetet, hogy az agresszor nagyhatalmak és a rendre kiújuló háborúskodások árnyékában bármikor semmivé válhatnak a felhalmozott javaink. Ugyanakkor e sajátos, autentikus máz alatt a novella valami sokkal egyetemesebb gondolatot közvetít.
A háború egy ízig-vérig Thomas Ligotti szellemiségében fogant alkotás.
Ebben semmi meglepő nincs, tekintve, hogy a szerző Ligotti műveinek lengyel fordítója, maga Ligotti pedig sokat merített Kelet-Közép-Európa furcsa irodalmából. A háború teljes hosszában az örökké lesben álló, bármikor támadásra kész ellenség formátlan rémképével nyomasztja az olvasót, és miközben látszólag semmi nem történik, fokozatosan kirajzolódik, hogy a veszedelmet nem önmagában a fizikai ellenség testesíti meg, hanem az valami jóval absztraktabb dologban ragadható meg. Ez a szöveg nem szokványos weird történet – ahogy az inspirációként szolgáló Ligotti sem szokványos weird szerző –, olyannyira nem, hogy valahol a humor és a horror határvidékén mozog. Végkifejlete majdhogynem vicces, még sincs kedvünk önfeledten kacagni, de nem bármi kézzelfogható teszi keserűvé a nevetésünket, hanem valami sokkal távolibb, ám létélményünket alapjaiban megrendítő belátás. A háború egyetlen hibája, hogy Ligotti munkásságának ismerete nélkül nem biztos, hogy az olvasónak rögtön átmegy a történet üzenete. E téren nehezemre esik az elfogulatlanság: Ligotti kedvelőjeként személy szerint ezzel semmi bajom, de muszáj számolni vele, hogy a novella esetleg nem mindenkiből váltja ki az itt kifejezett, lelkes reakciót.
Furcsa ízlések határvidékén
A borzalmak hívása szerkesztői nem féltek beválogatni nem véres, hanem más módon sokkoló novellákat sem.
A szerencsés este például meglehetősen fura szerzet. Cselekménye pofonegyszerű, igazából semmi váratlannal nem kecsegtet, nem is a válogatás legkiemelkedőbb darabja. Ami érdekessé teszi, hogy szerzője Haitiból származik, főszereplője a vudu mágia segítségével törekszik hatalmat szerezni. A vudu vallásról annyi a „műveltségem”, hogy a kedvenc játékomban az egyik fegyver egy vudubábu, illetve az X-aktákban körülbelül két epizód kimondva-kimondatlanul vudu tematikájú. Oké, csapjuk még ide, hogy valamikor láttam az Angyalszívet. Nem hiszem, hogy sokan lennénk, akiknek ettől lényegesen elmélyültebb a témában való jártassága. Ezzel a személyes „tudással” láttam neki az autentikus háttérismerettel rendelkező Gary Victor novellájának, és volt is részem meglepetésben. A szerencsés estében a vudu mágia a következő: a természetfeletti erők segítségéért cserébe vigyél szobára egy nyomorban, mocsokban tengődő koldusnőt, tölts vele egy romantikus estét és tedd magadévá. A novella arról szól, mit lép egy gátlástalan politikusaspiráns ilyen helyzetben. Azt nem mondanám, hogy túlzottan meglepődtem vagy sokkolódtam. Viszont a novella eszembe juttatta a 2010-es évek egyik legsemmirekellőbb fogalmát, a kulturális kisajátítást (amiről a véleményemet Bede Márton szatirikus publicisztikája nagyjából körbejárja), hiszen van egy kultúrkör, melynek egy elemét a populáris kultúra „szabadon felhasználja”, ez a novella pedig autentikusan reprezentálja ugyanennek a kultúrkörnek egy másik elemét. Azt tudom mondani, ha választanom kell, hogy sematikus-leegyszerűsítő sztereotípia a vudubáburól, vagy egy elbeszélés egy kultúrabeli szerző tollából nyomorúságos életű szegényekkel való szexről, nos, szívesen választom az utóbbit, de aztán lelkifurdalás és kulturális aggályok nélkül lövöm be a Bloodot és öldöklöm vudubábuval a vízköpőket.
A szerencsés este tehát összességében inkább viszolygást, mint borzongást vált ki az olvasóból. A harangnyelv viszont ennél is furcsább eset. Az alapszituáció immár véres és viszolyogtató: egy meg nem nevezett, el nem helyezett szigeten, egy névtelen falucskában a lakók egy halott csecsemőt találnak a templom tornyában, rendkívül groteszk és morbid helyzetben. A harangnyelv a test végbelébe hatolt, mely így „rögzítve” csüngött rajta.
Igen, kedves olvasó, a borítón látható harangban kuporgó halott csecsemőnek egy harangnyelv áll ki a seggéből, legyen szép napod.
Az izlandi szerző, Steinar Bragi (Zavar) nem fukarkodik az erős testhorroros elemekkel, bár ahogyan ezekkel az újszülöttekkel elbánt, az vitán felül A harangnyelv legdurvább eleme. A novella valódi problémája nem ez – ízlés kérdése, ki milyen és mennyi testhorrorral tud és akar megbirkózni. Ráadásul a történések extremitásának és megmagyarázhatatlanságának, valamint a falu elszigeteltségének együttese roppant súlyos atmoszférát kölcsönöz a műnek. Összességében tehát A harangnyelv erős darab A borzalmak hívása felhozatalában. Viszont idővel úgy tűnik, a szerző elveszti a fókuszt. A kreatív borzalmak úgy követik egymást, mint egy Crumb Hill-videó ezerféle szörnyalakjai, de nem rajzolódik ki semmilyen mintázat, ami orientálhatná az olvasót. A szerző mintha nem tudta volna eldönteni, természetfeletti vagy tudományos eredetű-e a borzalom, az írói megoldások pedig mindkét irányba elágaznak. A hangulat roppant erős és vészterhes, mintha az ószövetségi tíz csapás ismétlődne meg, vagy az apokalipszis előjeleit észlelnénk modern környezetben – de hogy kicsoda, micsoda bocsátja a közösségre ezeket a csapásokat, annak nyomait sem észleljük.
Ismerős sablonok baráti tájain
Láthatjuk, hogy A borzalmak hívása témáiban változatos, a novellák stílusa markáns, legtöbbjük a hiányosságok, kérdőjelek ellenére is berágja magát elménkbe.
Akad azonban példa arra is, hogy valamelyik novella egyszerűen csak egy jól megírt horrortörténet, amely nem akar túlmutatni önmagán, csak némi gondosan megszerkesztett borzongást kínálni.
Például a máltai Anton Grasso neve saját hazájában éppúgy a horror köznyelvi szinonimájává vált, mint máshol Stephen Kingé. Termékeny és profi íróról beszélünk, amit a kötetbe beválogatott, A hangya című novellája is bizonyít. A hangya nem több és nem kevesebb, mint egy sötét humorú, némi sci-fi beütéssel bíró horrornovella, ami bármelyik amerikai kolléga számítógépén is megszülethetett volna. Tegyük hozzá némi iróniával: a főhős viselkedésének ostobasága is az intenzíven, élethivatásszerűen termelő írókra jellemző botlás.
A borzalmak hívása sem csak játék és mese
A kötetről mindeddig főleg a méltatás nyelvén lehetett szólni, mert alapvetően erős anyagot kínál. Azonban
vannak esetek, amikor a kifogásolnivaló elemek számottevően rontanak az olvasmányélményen.
Számomra a legnagyobb csalódást A szerelem természete jelentette. Ez a novella Argentína reprezentánsa, amely az OnlyFans-világ és a voyeurizmus kisarkított, vérpatakba mártott bemutatását kínálja. A novella felvezetése és maga a témaválasztás rettenetesen ígéretes, sokat vártam tőle, óriási potenciált éreztem benne, ehhez képest nem több, mint egy elfajult OnlyFans-műsor krónikája. Persze, véres és hátborzongató, ahogy kell, de egyszerűen olyan, mintha Luciano Lamberti a puszta minimumot igyekezett volna kihozni belőle és lezárta volna történetet épp ott, ahol el is kezdődhetett volna valami nagyobb, titokzatosabb, vészjóslóbb. A véres élvezetek, valamint az emberi psziché sötét oldala kedvelőinek ajánlom a művet, mert ezen a téren viszont elég kellemes élményt ad. Bennem azonban komoly hiányérzetet hagyott.
A szerkesztőpáros dicséretére legyen mondva, hogy – értelemszerűen a novella keretei között maradva – nem tekintették elsődleges kiválasztási szempontnak a terjedelmet.
Ez szimpatikus hozzáállás, hiszen kettő és húsz oldalban ugyanúgy lehet kimagasló és kevéssé sikerült szöveget írni. A borzalmak hívása esetében viszont úgy tűnik, a rövid írások nem egyszer a kevéssé sikerült tartományba esnek. A futó tényleg konkrétan annyiról szól, hogy van egy futó, akivel történik valami, és slussz. A sápadt fantommal nehéz bármit kezdeni, abból sokkal emlékezetesebb a nő által a pontosan meg nem határozott korú fiú sérelmére elkövetett szexuális abúzus, mint a kurtán-furcsán felemlített mitikus utalás, valamint a megmagyarázhatatlan záró események. A szerelem természete pedig, mint fentebb írtam, körülbelül ott végződik, ahol akár el is kezdődhetne.
Verdikt
A borzalmak hívása méltó folytatása A sötétség szavainak. Jól megírt, karakteres novellákat tartalmaz, az írások átlagos minősége jó, az olvasó pedig tényleg sokszor ott érzi magát a távoli országokban és maga körül érzi azok miliőjét, és nem utolsósorban földöntúli szörnyűségeit.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
