A vérszomjas ráknépséggel terrorizáló Túlélők közel sem az a röhejes trash, mint aminek az előzetese mutatja. Legalábbis nem egészében. Egy meglepően korrekt műfaji mix. Csak sajnos az összetevői végül kicsit kioltják egymást ahhoz, hogy igazán jó legyen. Cserébe azonban legalább érdekesen rossz, és ez már jóval több, mint amit a hasonló műfajú hollywoodi (B)-filmekről mostanában elmondhatunk. Kritika.
Mikor nincs több víz az óceánban, a rákok a földön járnak majd!
Ha jól emlékszem valami hasonlót ír a Jelenések könyve. Közvetlen az ítéletnapi Sharknado és a Mechagodzilla eljövetele közötti időszakról. Én pedig kedd este, könyékig elmerülve a popcornban izgatottan vártam, hogy nagy vásznon táruljon elém ez a ritkán emlegetett bibliai Armageddon. Ám, most azonnal kiábrándítok mindenkit, akinek hasonló elképzelései lennének: a Túlélők nem az emberevő-ráknépség filmje. Legalábbis nem teljesen. Noha joggal feltételezhetnénk, hogy ők lesznek a film főszenzációi, hisz ők állnak az összes marketinganyag középpontjában. Olyannyira, hogy bárki, aki látta a film két és fél perces előzetesét, teljesen joggal feltételezheti, hogy a Túlélők egy elborult, faltól falig túltolt trashfilmes szörnydaráló. Ám ez valójában csak a film utolsó 10-15 percében történik meg, addig lemegy két teljesen más jellegű posztapokaliptikus film.
Túlélték, de minek
Frédéric Jardin filmje kimérten és elegánsan nyit. A hatásvadász kezdő üzenetet („A földön eddig öt kihalási esemény volt. Most kezdődik a hatodik”) követően szépen megismerjük a főszereplőket. A legtipikusabb négytagú családot, ahol az apa férfi, az anya nő, a tinédzser lány flegma, a kiskamasz srác pedig hiperaktív. A família épp utóbbi a 13. születésnapját ünnepli egy hajón, az óceán közepén. Jardin a háttérben szépen építi a baljós-feszültséget. Noha hasonló cselekménytoposzokat használ, mint hollywoodi társai, sokkal kevésbé hatásvadász. Bár a karakterei nincsennek túlbonyolítva, a meglepően jó színészeknek hála, sokkal inkább érződnek valódi, hétköznapi embereknek, mint a hollywoodi blockbuster típusfigurái. Ügyesen vezeti fel a háttérben szépen közeledő apokalipszist. Amikor pedig kitör a vihar, az kifejezetten hatásos, feszült, nyomasztó és az alacsonyköltségvetéshez képest egészen látványos. Itt még gondolhatjuk, hogy a Túlélők egy, az átlag kommersznél komolyabb, karakterközpontú katasztrófafilm lesz. Már csak az egyedibb perspektívája miatt is.
A katasztrófafilmekben a hősök általában a kataklizma kellős közepén vannak. Hiszen ott a legveszélyesebb, ha a világégés kellős közepébe dobjuk bele a nézőt, általában a legtöbb akcióval, izgalommal és látvánnyal. A Túlélők ezzel szemben egy sokkal ritkábban látott koncepcióval kezd: milyen lehet kimaradni a világvégéből? Mi van ha egy olyan elszigetelt helyen vagy, amikor beüt a krach, hogy teljesen kimaradsz belőle? Ha körülötted minden és mindenki elpusztul, te pedig ott maradsz a pusztaságban? Ám, még mielőtt elkezdhetne rendesen kibontakozni a dráma a magára maradt, egymásra utalt család tagjai között, a film hirtelen műfajt/fókuszt vált.
Túlélők – Egy történet a Mad Maxből
Egy váratlan, franciásan erőszakos csavart követően új szereplő lép a színre, és vele hirtelen megérkezünk a Mad Max-filmek világába/mentalitásába.
Azaz a világégésben nem a katasztrófa a legszörnyűbb, hanem ami utána következik. A túlélésért folytatott kíméletlen harc. Az apokalipszis során ugyanis nemcsak tárgyak, épületek és infrastruktúrák pusztulnak el, hanem a túlélők lelke is. A civilizáció bukása nemcsak technológiai, hanem mentális is. Az ember visszavedlik az ősi ösztönlény szintjére. Az egyetlen törvény pedig az ölj, vagy megölnek elve lesz.
Kétségtelen, hogy a filmnek ez a középső része a legizgalmasabb. Az Arben Bajraktaraj által játszott, semmiből felbukkanó, szótlan, kegyetlen és megállíthatatlan fenyegetés majdnem olyan félelmetes, mint a nyitány természeti katasztrófája. Mint a kíméletlen és fáradhatatlan halál jár hőseink nyomába. Egy természeti erő, aki ellen nincs menekvés. Mert a világvégét nem lehet túlélni, csupán ideig-óráig elodázni.
Ám, aztán épp olyan váratlan hirtelenséggel távozik a cselekményből, mint ahogyan megjelent. És jönnek a rákok.
Lesújt a RÁKNÉPSÉG bosszúja!
És, ahelyett, hogy most azt írnám – ahogy arra előzetesen gondoltam volna, hogy – VÉGRE! Kénytelen vagyok azt írni, hogy „Jönnek, csak minek”. Az oxigéntúladagolásba beleörülő, mindent felemésztő sáskahadként hömpölygő ráksereg ugyanis a film leggyengébb pontja. Egészen eddig ugyanis a Túlélők kivételesen jól néz ki. Frédéric Jardin és – a többek között a világklasszis Gyűlöletet is fényképező – Pierre Aïm operatőr ugyanis minimális eszközökkel is sajátos és egészen magával ragadó világvége hangulatot teremtenek. Meghökkentő apokalipsziskép, ahogyan hőseink a kiszáradt, forróságtól izzó tengermederben néha belebotlanak egy partra vetett cápába. Vagy éppen ahogy felszínre kerül az eddig óceán mélyén hömpölygő, elkeserítő mennyiségű műanyag szemét. Ezekben a snittekben rejlik egyfajta környezettudatoság, mintha a film arról is akarna szólni, hogy miként mocskolja be az ember a környezetét. Ám most a természet rákok képében visszavág, hogy revansot vegyen.
Noha olykor érződik az alacsonyabb költségvetés – hiszen attól, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik az óceán vize, a meder még nem úgy fog kinézni, mint egy salakos kősivatag. Ahogyan a környezetet is díszíthette volna jóval több hajóroncs, tengeri szemét vagy bálnatetem. Illetve a forgatókönyvben is találunk eléggé elnagyolt húzásokat – például Bajraktaraj karakterének őrülete kissé indokolatlannak érződik. De az erős, egyedi atmoszféra ezekért még könnyedén kárpótol.
Hogy aztán a kivitelezésükben leginkább a Playstation 3 fénykorát idéző ráknépség jól belerondítson. Az ő színrelépésükkel már sajnos túlközel kerülünk az Asylum stúdió (Megashark-filmek) trashkatasztrófáihoz. De sajnos nem elég közel. Ugyanis az alacsonyköltségvetés nemcsak abban válik láthatóvá, hogy miként néznek ki a gyilkos rákok, hanem abban is, hogy igazából alig látjuk őket. A rákok felszopása, amíg a film csak– rák-POV perspektívából – sejteti azt, hogy milyen szörny ólálkodik a pusztaságban, még csak-csak működik. Ám, aztán meg kéne őket mutatni, rendesen is. Erre azonban láthatóan már nem maradt büdzsé.
Jardin hatásosan teremti meg a feszültséget, amikor egy kézzel fogható, emberi fenyegetéssel kell dolgoznia. Ám, a sokszor nem létező rákokkal már nem tud mit kezdeni. A szereplők van, hogy vadul lövöldöznek a semmire, nekünk pedig el kéne hinni, hogy ott, kicsivel a kamera látószögén túl, vagy a szikla takarásában bizony halálos veszedelem bújik meg. Csak éppen nem látjuk. A végeredmény pedig akaratlanul is nevetségessé válik.
Így felmerül a kérdés, hogy igazából mi szükség volt a rákokra?
Főleg ebben a csenevész formában? Miért nem volt elegendő a könyörtelen természet, a kiszáradás és esetleg a többi túlélő által jelentett veszély? Ez kiegészülve a családban rejlő, rejtett feszültségek kirobbanásával bőven elegendő alapanyagot biztosítana egy erős posztapokaliptikus-drámához. Nem kell ide ráknépség.
Vagy, ha már ragaszkodunk a terrorrákokhoz, akkor menjünk el a falig. Legyen brutális, látványos és totálisan elborult rákkaland. De ez nem az. Cserébe azonban elviszi a filmben a figyelmet néha-néha felbukkanó, érdekesebb, egyedibb drámaikonfliktusokról, gondolatokról és témákról. (De cserébe így is messze szórakoztatóbb, mint az Élőhalottak!, ami nemrég szintén valami hasonlóval próbálkozott. Hogy komoly drámát faragjon egy klasszikus szörny/horrorfilmes toposzból.) Pedig ambícióból nincs hiány.
De épp ez a Túlélők alapvető baja. Hogy mintha a teljes posztapokaliptikus zsánert akarná 90 percbe sűríteni. Egyszerre akar környezeti apokalipszisfilm, zsigeri túlélő-thriller, „természet bosszút áll” horror és agyament szörny-trash lenni. (Utóbbi szegmensében épp olyan komolyan veszi magát, mint a korábbiakban.) Ám kibontakozni igazán egyik szegmensében sem tud. Színészeiben többnyire, fényképezésében és atmoszférateremtésében pedig egyértelműen sokkal jobb, mint a hasonszőrű, amerikai kisköltségvetésű filmek. Ám a fókuszálatlan, folyamatos hangsúlyváltásokkal operáló cselekmény a legtöbb nézőnél inkább a fejvakarásra lesz elég. Mert bár részleteiben sokszor kifejezetten minőségi darab a Túlélők, az összkép szétesik. Egyfelől a szertelen, francia művészfilmes, a műfaji toposzokkal a megszokottnál lazábban, kiszámíthatatlanul bánó mentalitásban rejlik a Túlélők szórakoztatási faktora. Másfelől azonban semelyik aspektusában sem mélyed el eléggé ahhoz, hogy tényleg jó legyen.
Én kedveltem ezt a bájos-rákos-katasztrófa matinét, de el nem tudom képzelni, hogy rajtam (és pár hasonló perverzen) kívül ki lenne a célcsoport. Trashnek túl komoly, komolynak pedig túl trash.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
