Silvia Park bemutatkozó regénye, a Fényszirmok kényes egyensúlyt igyekszik fenntartani. Témaválasztásában és nyelvezetében olyan, mintha a szépirodalom híveit szeretné maga köré gyűjteni, míg a felszínen inkább a sci-fi rajongó zsánerolvasókat célozza meg. Az ember-robot viszonyokról is szóló mű pengeéltánca azonban nem sikerül sérülésmentesen, és a befogadói hozzáálláson is sok múlik a könyv sikerét illetően. Spoilermentes kritika.
Fényes szirmok
A Fényszirmok Silvia Park első nagyregénye, melynek megjelenését világszerte viszonylag nagy figyelem kísérte. Park SFF olvasói körökben rövid prózáival már kivívta magának a tiszteletet, többek között a Fényszirmokhoz kapcsolódó More Real Than Him novellájával. Parkot láthatóan nagyon érdekli az ember-robot viszony. Azon belül is azok a morális, filozófiai dilemmák, melyek már régóta a tudományos fantasztikum sajátosságainak tekinthetőek, ám napjaink technológiai robbanásával egyre inkább napirendre kerülnek. Mi különbözteti meg az embert a robottól? Csupán az intelligenciájuk forrása, vagy az anyagiság is? Embernek tekinthető-e az, aki a teste nagy részét szükségszerűségből szintetikus részekkel pótolja? Lehetnek-e érzelmei egy robotnak? Családtagnak tekinthető-e egy humanoid gép, vagy mindenképpen valamiféle eldobható termék? Hogyan érezzünk a mesterséges emberek iránt, ha tudjuk, hogy egy részük manipulatív gyilkológép?
A Fényszirmok egy meghatározatlan, ám mégsem annyira távoli jövőben játszódik. Korea északi és déli fele már végérvényesen egyesült, de azért nem annyira régen, hogy eltűnjenek a hosszú múltra visszatekintő társadalmi különbségek. Az egyesülési háború azonban különösen alattomosnak és véresnek bizonyult.
A hús-vér emberek mellett már az automata fegyverrendszerek és a természetes emberekre megtévesztésig hasonlító gyilkos robotok játszották a főszerepet.
Az egyre kifinomultabbá és emberibbé váló gépek azóta a mindennapok részévé váltak. Olyannyira, hogy az ember-gép megkülönböztetés szinte lehetetlenné és feleslegessé vált. Sokan gépgyerekeket nevelnek, de bizonyos munkakörök is főleg a robotokra maradnak, miközben mások cselédként, csendestársként vagy szexuális segédeszközként tartanak robotokat. A fül mögött található fénylő, virágszirom formájú jel viszont képes lebuktatni a legemberibb gépet is.
Minek nevezzelek?
De mi van azokkal az egykor természetes emberi testet birtokló alanyokkal, akiket a háború megnyomorított? Szerencsére a technológia rajtuk is segít. A transzhumánok jelenléte sem szokatlan, sokan vannak azok, akik nemcsak fejlett művégtagokkal, de továbbfejlesztett belsőszervekkel, vagy szinte teljes robottestekben léteznek. Ilyen háborús veterán Dzsun is, aki a háború után nyomozóként helyezkedett el a robotbűntényekkel foglalkozó rendőrségi osztálynál. Dzsun egy elavultnak számító eltűnt robot ügyében kezd nyomozni, a szálak pedig rég nem látott nővére, Morgan szomszédjához vezetnek. A nyomozással így egy családegyesítési folyamat is elindul. Morgan egy szintetikus gyerekeket gyártó cégnél dolgozik, és az azóta robottestbe ültetett testvérével sokat gondolnak bátyjukra/öccsükre, az apjuk által tervezett Jojóra. Dzsun és Morgan apja egykor sokak által rajongott robottervező volt, ám később áttért egy megvetettnek számító robotikai szakmára: kihalt, vagy kihalófélben lévő állatokat kelt életre robot formában.
A Fényszirmok több nézőpontkaraktert is követ, köztük természetesen Dzsunt és Morgant, valamint a robottestvérüket megtaláló, beteg Ricsiét, és Morgan élettársnak (és szexuális segédeszköznek) tervezett házirobotját, Stephent. Silvia Park úgy gondolta, hogy ez a felállás remekül működhetne egy családegyesítő drámában.
A Fényszirmok ugyanis elsősorban egy szépirodalmi igényességgel megírt családregény, semmint lebilincselő sci-fi.
A jelenünk és jövőnk valósnak gondolt kihívásait ugyan szépen olvasztja bele ebbe a narratívába, de végül mégsem sikerül valós súlyt és téteket adni neki. A posztcyberpunk stílus jegyeit ugyanakkor jócskán magán viseli a regény. Megjelennek a társadalmi egyenlőtlenségek, de a technológiai környezetben elsősorban az egyénre és az érzelmekre helyezi a hangsúlyt. A transz- és poszt-humán állapot különböző aspektusainak megjelenítése pedig természetes velejárója ennek a kifejezésmódnak.
Gép testben, épp, hogy élek
Dzsun karaktere kiemelten fontos ebből a szempontból, és ő nevezhető a sci-fi legizgalmasabb szereplőjének is. A regény folyamán később explicit is megjelenik, de korábban is egyértelműen érezhető vele kapcsolatban a Thészeusz-paradoxon hatása. Ember-e még Dzsun, vagy már valami teljesen más? És ha más, akkor a technológiai fejlődés egy természetellenes leágazása, vagy az evolúció logikus eredménye? Kár, hogy nem ő lett a regény tényleges főszereplője, hogy így az ő tapasztalatain keresztül ismerjük meg ezt a világot, és a Parkot valóban izgató kérdéseket.
Mert így rengeteg kihagyott ziccerrel, zsákutcával, kifejtetlen gondolattal és a felszínen csápoló, hiábavalóan lírai kifejezéssel találkozhatunk.
Park ugyanis valóban szép köntösbe csomagolta azt, amit valószínűleg mondani szeretett volna. Csak éppen az nem derül ki minden kétséget kizáróan, hogy mit szeretett volna közölni, ha egyáltalán akart bármit. A Fényszirmok kifejezetten sok témát érint, ám egyiket sem fejti ki olyan szinten, hogy vezérfonalként kezeljük. Megjelennek a háborús traumák, a családon belül szerzett érzelmi sebek és deficitek, valamint ennek össztársadalmi hatásai is. Próbál szólni a veszteségről, a gyászról, a magányról, a rideg szülőkről, és a személyes kapcsolódás hiányosságairól, kötődési problémákról. Az pedig különösen fájó hiányság, hogy bár érinti, de szintén csak felszínesen a mesterséges intelligenciával szemben a mesterséges empátia szükségességét, és az ezt övező, morális, filozófiai rétegeket.
Verdikt
A Fényszirmok számos aspektusból kapufát lő.
Kérdéses, hogy a futurisztikus alaphelyzet mennyire teheti vonzóvá az elsősorban szépirodalmat fogyasztók körében. Mert lírai, lassabban hömpölygő stílusát tekintve leginkább nekik lehetne vonzó. A családregényekre emlékeztető narratívaalkotás, és az emberi természetről való elmélkedés mikéntje is erősíti ezt az értelmezési módot. A magukat elsősorban sci-fi olvasóként definiálóknak pedig éppen ez lehet túl sok: a felszínes, sehová sem tartó belső vívódások és az önismétlő karakterjellemzések. Valamint a néhány csúcspontot generáló, de összességében langymeleg cselekményvilág sem segít a helyzeten. Hogy az érzelmi bevonódásért felelős elemek hiányosságairól, vagy a világépítés elnagyoltságáról ne is beszéljünk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
